Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)
2006-10-21 / 243. szám, szombat
„Bem a háziasszony elsírni a tejet, Kérő kisfiának enged írni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) CSALÁDI KOR gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testéi Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével ” (AranyJános) 2006. október 21., szombat 10. évfolyam 42. szám 1958-ban a „hármak bandájának" tagjaként ítélték el tizenöt évre, s hogy ezt nem töltötte ki, soha nem bocsátották meg neki Regéczi Nagy László a hadak útját járta Ha valaki, úgy a címben idézett úr elmondhatja magáról, hogy megjárta a hadak útját. 1958-ban a „hármak bandájának” tagjaként ítélték el tizenöt évre, s hogy ezt nem töltötte ki, soha nem bocsátották meg neki. A Történelmi Igazságtétel Bizottság elnökeként fél évszázaddal a forradalom után is azon munkálkodik, hogy ötvenhat végre a helyére kerüljön. EŐRY ANDRÁS A sarkalatos kérdés két nappal az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója előtt talán ekképp fogalmazható meg: miért kell helyére rakni a forradalmat? S mi szükség van még ma is egy történelmi igazságtételért küzdő szervezetre? A válasz főképp azért összetett, mert a kommunista rendszernek, illetve az azt kiszolgáló udvari krónikásoknak 56 után még több 'mint négy évtizedük volt arra, hogy a történéseket reakciós zavargásként vagy éppen ellenforradalomként tüntessék fel. Meg kell hagyni, a félretájékoztatás terén igazán alapos munkát végeztek - olyannyira, hogy időközben felnőtt két ember- öltőnyi magyar, akik csak részleteiben ismerik a forradalmat, az azt kiváltó okokat, illetve következményeit. Tudjuk, mert az állt a történelemkönyvekben, hogy Budapest és más magyarországi nagyvárosok népe az utcákba özönlő szovjet katonákra és harckocsikra támadt, és hogy mindennaposak lettek a „Munkaidőmet egy tökéletes demokráciában tölthettem, majd estére hazatértem a proletárdiktatúra lélekölő közegébe." tisztogatások, a koncepciós perek. Tüdjuk, hogy Nagy Imrét és társait kivégezték (hogy 1989-ben méltó módon újra temethessék őket), s hogy a hazaárulók, akik szovjet gyarmattá tették az országot, még évtizedekig gyakorolhatták az uralmat. Arról, hogy 56-nak csak vesztesei voltak, a történelemkönyvek sokáig diszkréten hallgattak - miként arról is, hogy a harckocsik és az omló falak árnyékában mindez más színezetet kapott... Kettős világban „Fiatal honvédtiszt voltam, amikor befejeződött a világháború, és angol fogságba estem - vezeti fel a történetet a nyolcvankettedik életévét taposó Regéczi úr. - 1946 szeptemberében tértem haza, ám volt magyar tisztként esélyem sem volt arra, hogy a polgári társadalom befogadjon. Alkalmi munkákból éltem, mígnem angol nyelvtudásomnak köszönhetően a budapesti angol nagykövetség alkalmazott gépkocsivezetőként. Gondolják csak el, micsoda kettőségben éltem: munkaidőmet a világ egyik legtökéletesebb demokráciájában tölthettem, majd estére és hétvégére hazatértem Rákosi proletárdiktatúrájának lélekölő közegébe! A Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) elnökeként azon munkálkodik, hogy 56 végre a helyére kerüljön (A szerző felvétele) Feladatom a követség alkalmazottainak szállítása volt, de én jártam Bécsbe az ellátmányért is, így később kutyaszorítóba kerültem. Miért? Amikor a viharfelhők már tornyosultak a fejem fölött, választhattam: kint maradok Bécsben, és az újságokban majd elolvasom, mi lett a társaim sorsa, vagy hazatérek, és elfoglalom mellettük a helyemet a vádlottak padján. Túlélem, vagy az életemmel játszom... Természetesen hazatértem, vállalva tetteim következményét - de ne rohanjunk az események elébe! Az angol nagykövetségen vállalt munkának megvolt az az előnye, hogy első kézből vehettem az információkat, és elsőként tudósíthattam a Nyugatot a magyarországi eseményekről. Ötvenhat őszén egy vasutas egyenruhába öltözött személy lépett Budapesten az angol nagy- követség szolgálati kocsija elé, s megkérdezte, ki ül az autóban. A nagykövet, válaszoltam, mire ő tudtunkra adta, hogy a keleti határszélen található szolgálati helyéről jön, és saját szemével látta, hogy a szovjet csapatok a hajnali órákban Csapnál átlépték a határt. Mi persze azonnal rohantunk a nagykövetségre, s a londoni White Hole tudtára adtuk a hírt; velük annak idején napi huszonnégy órás rádió-összeköttetésünk volt.” Hogy 56-ban egyetlen nyugati állam sem lépett közbe, az egy másik történet. Békés menetből vérengzés Forradalom persze nem születik csak úgy, magától - tényezők sokasága játszik közre abban, hogy egy nép a társadalmi rend megváltoztatásának ezt a formáját válassza. Az ötvenhatos magyarországi eseményeket megelőzően kitört a berlini válság, majd Lengyelországban és a szocialista tábor más országaiban is tömeges megmozdulásokra került sor. Magyarországon a fiatal értelmiség, a diákság volt az, aki tizenhat pontban rögzítette, miért és milyen változásokra van szükség, majd Budapesten békés felvonulást szerveztek. Az ávó- sok közéjük lőttek. „Lenin elvtárs azt tanította - vallja Regéczi úr a forradalom kitörésének okairól hogy forradalmat nem lehet csinálni; abban akkora történelmi és társadalmi energiák szabadulnak fel, melyek fölött ember nem rendelkezik. Kitör a forradalom, ha teljesül két előfeltétel: az egyik, hogy az uralkodó osztály már nem tudja a hatalmát a régi módon gyakorolni, a másik pedig, hogy a tömegek egyszerre jutnak el a meggyőződésre: akár az életük árán is megváltoztatják az adott rendszert. Ólyan ez, mint amikor valaki nyitva hagyja a konyhában a gázcsapot - ha mindent elönt a robbanékony keverék, szikra mindig akad... Hát ez történt a szocialista táboron belül is. 1953-ban, Joszip Sztálin halálát követően az „Mikor a viharfelhők tornyosultak a fejem fölött, választhattam: kint maradok Bécsben, vagy hazatérek a vádlottak padjára.” új szovjet uralkodóknak elejét kellett venniük, nehogy a csehszlovákiai éhséglázadásokhoz vagy a berlini válsághoz hasonló eseményekre kerüljön sor. Eresztékeiben recsegett a rendszer, s a vezetők tudták: a végzetüket jelentené, ha szétesne alattuk a birodalom. Ezért megeresztették kissé a gyeplőt, szóhoz jutottak az úgynevezett reformkommunisták, akik meglepő felismeréseket tettek. Nagy Imre például azonnal kivizsgáltatta, miért is került gazdasági csődbe az ország, s kiderült: Rákosiék négy esztendő alatt két év nemzeti össztermékének nagyságával felérő kárt okoztak az országnak az esztelen voluntarizmusukkal. Ez már egy harmadik ok arra, hogy az ország népe elégedetlen legyen; Marx gazdaságelmélete szerint ugyanis egyetlen gazdasági válság is elég ahhoz, hogy egy országot hosszú időre a padlóra küldjön - s Magyar- ország rövid időn belül nyár a másodikkal nézett szembe.” Önkritika - módjával Koholt vádak alapján hozott és végrehajtott ítéletek sokasága jellemezte ezt a kort; ezek egyike a kivégeztetett és jeltelen sírba temet- tetett Rajk Lászlónak és társainak az ügye volt, mely tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor a pártvezetés azt képzelte, végleg lezárult. A kor tanúja erről ekképp vall: „Az ötvenhatos közhangulatot jellemzi, hogy a pártvezetésnek - tetszik vagy sem - újra kellett te- mettethie Rajk Lászlót és társait, akik megjelöletlen sírban voltak elkaparva valahol. Erre 1956. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján került sor. A szertartáson több mint százezer, nem kirendelt és nem hivatalból szomorkodó ember vett részt. A félelmetesen hallgató tömeg láttán a főelvtársak annyira megijedtek, hogy kivételesen igazat mondtak - ám ezt később nagyon megbánták. Egyikük szájából például elhangzott, hogy a személyi kultusz mocsarából előmászott szörnyetegek tették ezt veletek, drága elvtársaink, a másik pedig azt mondta, hogy soha többé - és erre garancia a párt. Nos, nem telt bele két év, és Nagy Imrééket akasztották; talán ennyit a párt szavahihetőségéről. A gazdasági válságon kívül tehát a politikai gyükosságok miatt kialakult erkölcsi csőd is a fejükre érett, olyannyira, hogy egy héttel a forradalom kitörése előtt a koholt vádak alapján kivégeztetett hét honvéd- tábornok is megkaphatta a végső kegyeletet. A politikai válság már csak hab volt a tortán, s a helyzetet csak fokozta, amikor a szegedi egyetem sok ezer diákja úgy döntött: kilép a párt ifjúsági szervezetéből, és megalapítja a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szervezetét (MEFESZ). Az osztályharc addigra az egyetemekből kipucolta az osztályellenséget, ezek munkás-paraszt fiatalok voltak. A politikai rendőrség természetesen le akarta tartóztatni vezetőiket, ám a rektor az egyetemi autonómiára hivatkozva nem engedte be őket az épületbe. A hatalom többé nem tudott uralkodni fölöttük, az újságok hosszú idő után ismét igazat írtak, és a diákság október 23-ra békés felvonulást szervezett. A következményeit ismerjük.” Jó a vége? Október 24. napjának hajnalán Cegléd és Székesfehérvár felől begördültek Budapestre az első harckocsik, s a tömeg ráébredt: amíg megszállt országban él, nem dönthetnek a maga ügyében, még forradalmat sem csinálhat, hiszen jön a megszálló, és helyreállítja a rendet. A szabadságot kell kivívni - s itt kezdődik az ötvenhatos szabadságharc története. Regéczi Nagy László Bibó István és Göncz Árpád tettestársa, a „hármak bandájának” tagjaként 1958 augusztusában tizenöt évet kapott azért, hogy Nagy Imre egyik kéziratát Nyugatra csempészte. A vádiratban természetesen kémkedés és államellenes szervezkedés szerepelt, melyekért külön-külön is halálbüntetés járt volna, ám Nehru, India egykori miniszterelnöke intervenált Kádár elvtársnál, sőt Moszkvában is eljárt az ügyben. Regéczi úr a tizenötből hat évet töltött ki, ám - mint mondja - „sosem bocsátották meg nekem azt a kilencet, amelyet nem ültem le. Kiszabadulván a kis börtönből a nagyba kerültem, mert kezdetét vette a társadalmi megtapostatás a szocialista társadalom legalján”. S hogy megérte-e? .Amerikában a kéziratot öt nyelven adták ki, nem lehetett tovább hazudni a Magyarországi állapotokról, a világ egyszeriben megtudta az igazat. S ezért megérte viselni a meghurcoltatást...” SZÓ Ml SZÓ Gondolatok az akasztófa árnyékában Ülök egy irodában, és hallgatok; a történelem megelevenedik körülöttem, s érzem, részese vagyok. Ötvenhat - a magyar történelem egy nem kellőképp értékelt, máig fel nem dolgozott mozzanata. Harckocsik az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésében. Lassan fordul a szovjet hadiipar műremekének tartott Joszip Sztálin tornya, a löveg a Molotov-koktélt dobáló tömegre fordul. Benzinnel töltött, égő palackok zúdulnak a tankra, majd dörrenés... A tömeg helyén füst, por és véres csonkok, a háttérben álló épület homlokzata lassan indul meg a föld felé. Még egy lövés dördül, a ház teljesen összeomlik, majd az acélmonstrum is megadja magát. Mindent betemet a törmelék - diákot, asszonyt és nőt, felkelőt és provokátort, ellenállót és szövetségest. A rádió épületének tetejéről ávósok lövik géppuskával a tömeget - saját népüket -, majd levetve egyenruháikat, rendőrmundérban osonnak ki az épületből. Nincs kegyelem; akasztott emberekkel telnek meg lassan a lámpavasak, majdnem négyszáz ávóst vagy más gyanús elemet lincsel meg a tömeg. Mi ez a harcokban elesett, agyontiport vagy a lezúduló házak alá temetett 2700 áldozathoz képest? Szomorú képek Miskolcról, Mosonmagyaróvárról - csak az utóbbiban több mint száz civil áldozat, s a karnyújtásnyira lévő Nyugat hallgat. Ülök, s alig hallom, amikor az egykori felkelő azt mondja: „Bizony, kár lett volna azért a szép Prágáért, fiatal barátom!” Pár perccel később, az ÁVH egykori kínzókamrájában, az akasztófa árnyékában. „Ötvenhatot követően ezen több tucat politikai elítéltet végeztek ki” - mondja vezetőm, s arra gondolok, miféle erő lehet az, amely egyeseket politikai okokból arra késztet, hogy mások fölött halálos ítéletet mondjanak ki. Percekkel később, Isten kék ege alatt... Arra gondolok, jó-e vagy sem, hogy nekünk már halva születnek forradalmaink. (-la-)
