Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)

2006-10-07 / 231. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 7. Szombati vendég 15 Adam Michnik: „Az képtelenség, hogy valaki egyszerre Európa-párti és egy magyarellenes párt koalíciós partnere legyen" Lehet, hogy csoda folytán Fico Havellé változik Lengyel zsidók leszárma­zottja, a kommunizmus ide­jén ellenzéki, a legendás rendszerváltó Szolidaritás szakszervezet egyik meg­alapítója. Ma a legtekinté­lyesebb lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza főszer­kesztője. Nevét világszerte ismerik, mottója a toleran­cia, a párbeszéd és a soha el nem múló remény. Nem hisz a kollektív bűnösség­ben és felelősségben, kivéve az erkölcsi felelősséget. El­kötelezett Európa-párti, ön­magát leginkább kozmo- poláknak nevezi. A napok­ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában Harag és szégyen, szomorúság és büszkeség című esszéköte­te. Adam Michnik. CZAJLIK KATALIN Könyvében azt úja, a múlttal való leszámolás igényét a sza­badság teremtette meg. A múlt értelmezése írásainak egyik alapmotívuma. Ennek ellenére az utóbbi években a nevét legin­kább azzal kapcsolatban lehetett hallani, hogy ellenezte a kom­munista titkosszolgálati archívu­mok feltárását. Nem ellentmon­dás ez? Nem. Én azt szeretném, ha Len­gyelország egy normális, civilizált ország lenne. A civilizált Európá­ban 30 év után nyitják meg az ar­chívumokat. Ellene vagyok olyan intézmények és törvények létreho­zásának, amelyek a permanens polgárháború fenntartását szolgál­ják. Mert pontosan ez az, ami most Lengyelországban történik. A tit­kosszolgálat archívumai nagyon specifikusak. Képzelje például el, hogy aláírta a Charta 77-et. Mérget vehet rá, hogy azonnal regisztrál­ták. Meg lehallgatták. Figyelték a magánéletét. Ez mind-mind ott van az archívumokban. Nem is értem, kinek juthat eszébe most mindezt megnyitni és publikálni. Azok, akik ezt követelik, úgy látják, végre szembe kell nézni az igazsággal... Csakhogy a titkosszolgálati akták nem az igazságot tartalmazzák! Ezek a dokumentumok magáról a titkosrendőrségről szolgáltatnak in­formációkat, nem a megfigyelt sze­mélyekről. De hogy félreértés ne es­sék, én vagyok az utolsó, aki a titkos ügynököket védelmezné. Az előző rendszerben ellenzéki voltam, hat évig börtönben ültem. De! Nem le­het, hogy azok, akiket annak idején figyelt a Služba Bezpieczeňstwa (SB, a lengyel kommunista titkos- szolgálat - a szerk. megj.j, akiknek pokollá tette az életét, most másod­szor is meg legyenek hurcolva. Hangsúlyozom, nem rólam van szó. Én rákérdeztem a belügymi­niszternél, miről szólnak az aktáim. Erre ő azt válaszolta: ne is törődj ve­le, nincs ott semmi. Csak nőügyek, azok közül sem az összes (nevetés). Azokban az iratokban azonban em­beri drámák ezrei vannak, melyeket drámaként, nem pedig szenzáció­ként kell kezelni. Intim dolgok van­nak ott. Az embernek joga van az intimitásra! Az együttműködés azonban ál­lítólag mindig szabad döntés tár­gya volt.. Az igazság ennél sokkal árnyal­tabb. Gyakran az történt, az illető nem buta a zaklatást, a folyamatos zsarolást, és aláírt valamit. De nem tett semmit, amivel bárkinek árt­hatott volna. Most pedig végighur­colják a médián, kommunista ügy­nöknek, meg ki tudja, minek neve­zik. Szó szerint meglincselik. Ter­mészetesen, állíthatja, hogy ártat­lan, bíráskodhat is, de akár meg is halhat, mielőtt kivívná az igazát. Mindez félelmet gerjeszt a társa­dalomban. Demokratikus társa­dalmat pedig nem lehet félelemre építeni. Nemrég egy lengyel költő­ről, Zbygniew Herbertről olvas­hattuk egy újságban, hogy ügynök volt. Természetesen nem volt az. Csak találkozott valakivel. És hir­telen nem a versei, nem az alkotá­sa, hanem az lett fontos, amit az ügynökök leírtak róla. Ez tiszta agymosás. Ön azonban egyik írásában úgy fogalmaz, minden forrada­lom tökéletlen. Nem tekinthető ez is egy tökéletlen forradalom termékének, olyan árnak, amit a szabadságért kell fizetnünk? Ebben a kérdésben nincsenek jó megoldások. Csak rosszak, és még rosszabbak vannak. De a korláto­zatlan nyilvánosságra hozatal mindegyik közül a legrosszabb. Legrosszabb, mert emberi életeket pokollá változtathat. Jellemző, hogy most azok követelik a leghan­gosabban a titkos akták feltárását, akik a diktatúrában sunyító konfor­misták voltak, mert ők nem érde­kelték a titkosszolgálatot. Szlovákiában kissé más a hely­zet. Nálunk most azok a politiku­sok - nevezetesen Vladimír Mečiar és Ján Slota - kérdőjele­zik meg a kommunista titkos- szolgálat aktáit is kezelő Nemze­ti Emlékezet Hivatalának (ÚPN) létjogosultságát, akiknek, külön­böző okokból ugyan, de egy­aránt ellentmondásos a múlthoz való viszonyulásuk. Teszik ezt a meglehetősen lapos „nem hátra, hanem előre kell tekintenünk” jelszó alatt. Ön szerint ez nem azt támasztja alá, hogy a múlt bűneinek szőnyeg alá seprése a legtöbbször önös érdekek által vezérelt, de minden esetben na­gyon veszélyes a társadalom szá­mára? Az emberek nem angyalok. Álta­lában saját önös érdekeik vezérlik őket. Nem tudom értékelni a szlo­vák helyzetet, mert nem ismerem a szlovák ÚPN koncepcióját. De ha olyan, mint a lengyelé, azaz a kor- látozadan nyilvánosságra hozatal, akkor Mečiamak igaza van. Ne te­gyék ezt! Ez a pokolba vezető út. Volt titkos ügynökök fognak dönte­ni arról, ki volt ügynök, és ki nem. Vegyük a pénzügyminiszterünk, Zyta Gilowska körüli botrányt. Őt három volt titkosszolgálati tiszt ta­núvallomása alapján mentették fel, akik azt mondták, nem volt ügy­nök, és a róla készült akták hami­sítva voltak. Ennek alapján térhe­tett vissza a miniszteri posztra. A lengyel kormány így kibővült egy taggal: a Jog és Igazság Pártján, a Lengyel Családok Ligáján és az Ön­védelem-párton kívül kiegészült az SB-vel, mert az utóbbi dönthetett arról, valaki lehet-e miniszter, vagy sem. Ján Langoš (az ÚPN nemrégi­ben elhunyt igazgatója - a szerk. megj.) nagyon okos ember volt, de egyvalamiben tévedett. Ő azt hitte, az a legfontosabb, hogy egy püspök tagja volt-e az ŠTB-nek, vagy sem. De nem ez a legfontosabb. A leg­fontosabb egy stabil, demokrati­kus, toleráns társadalom kiépítése. Ilyet viszont nem lehet az ŠTB-s vagy SB-s aktákon felépíteni. Nem lehet történelmet írni a kom­munista titkosszolgálati archívu­mok alapján. Charles Gáti írja egy helyütt Nagy Imréről, hogy egy­szerre volt KGB-ügynök, hazafi, és végül nemzeti hős lett belőle. Az archívumok feltárása történé­szek dolga, nem pedig a szenzá- cióhajhász médiáé. Az utóbbi időszak lengyelor­szági és magyarországi esemé­nyei meglehetősen új fényben vi­lágítják meg a múlttal való leszá­molás kérdését. Mindkét ország­ban hallhatók olyan hangok, amelyek a posztkommunista, te­hát a rendszerváltás óta eltelt évekkel való szakítást követelik, mondván, ami 1990 óta történt, az a teljes gazdasági, társadalmi, erkölcsi csőd. Milyen csődről beszélünk? Ez nonszensz. Nem ismerem részletei­ben a magyar helyzetet, de azt a lá­tásmódot, hogy Kádár alatt jobb volt, képtelenségnek tartom. Ez ab­szurd. Egyesek most mégis - Lengyel- országban és Magyarországon is - új köztársaság kikiáltását köve­telik. Mi lehet ennek az oka? Erre nincs egyértelmű válasz. Ahogy arra sincs, miért utasították el a franciák az európai alkot­mányt. Az okok összetettek, sokat foglalkozom velük írásaimban. Az mindenesetre a probléma alapvető részét képezi, hogy Kelet-Közép- Európa demokratikus hagyomá­nyai nagyon törékenyek. Ä nagy változások mindig nagy reménye­ket ébresztenek, amelyeket nem le­het teljesíteni. Vegyük a diktatúrá­ból a demokráciába való átmene­tet: először az változott meg, hogy egyszer csak mindenről lehetett be­szélni. A kommunisták alatt talán nem volt korrupció? Volt, csak nem lehetett róla beszélni. Nem volt tár­sadalmi egyenlődenség? Az is volt, csak arról sem lehetett beszélni? Két dolog nem volt: munkanélküli­ség és ekkora mértékű maffia. Ha mindezt összeadjuk, az remek ala­pot szolgáltat a populisták és szlo­genjeik számára. Demokrácia nem létezik demokraták nélkül. Nekik az a dolguk, hogy folyamatosan vé­delmezzék a demokráciát az azt érő támadásokkal szemben. Nincs más megoldás. Ha kitalálnék ennél jobbat, megérdemelném a Nobel- díjat. Kelet-Közép-Európában egyre nagyobb teret kap a populizmus. És ez nem csak az ún. populista pártokra vonatkozik, hanem a (Somogyi Tibor felvétele) „komoly” pártokként elismert politikai erőkre is, melyeknek kommunikációja ugyancsak egy­re egyszerűbbé és fogyasztha- tóbbá válik. Ezenkívül teljed a bulvár, a konzuméletmód. Mi eb­ben a helyzetben az értelmiség szerepe, illetve, lehet-e még egy­általán értelmiségről mint egy társadalmüag meghatározó cso­portról beszélni? Természetesen .lehet. Ha egy társadalomban minden jól megy, az értelmiségi mint erkölcsi érté­kek hordozója szükségtelen. Ak­kor válik újra szükségessé, ha a társadalomban gondok jelentkez­nek. És most ez történik. Most van rájuk szükség, és még lesz is rájuk szükség. De közben elhallgattak, el­aludtak, mindenesetre eltűntek a nyüvánosság elől. Az emberek már nem látják őket, és ezáltal elvesztették társadalmi autoritá­sukat. Vissza fognak térni, mert szük­ség van rájuk. De hogyan? A médián keresz­tül? Hiszen a jelenlegi trend ép­pen a média bulvarizálódása... Azt nem tudom. De egyvalamit biztosan tudok. A kommerszé vá­lás, a bulvarizáció hazugságot, ha­mis világot teremt, és azt eredmé­nyezi, hogy egyre növekszik a kü­lönbség aközött, amit az emberek a tévében lámák és amit az utcán ta­pasztalnak. Ez pedig előbb-utóbb elvezet ahhoz, hogy az emberek egyszer csak több igazságot fognak követelni. Ekkor jön majd el az ér­telmiségiek ideje. Ez kissé idealisztikus... Soha nem hallottam mást, mint hogy egy idealista félkegyelmű va­gyok. De akkor azt kérdezem, hol vannak azok a realisták? Bizonyára pénzt csinálnak. Ők minden rendszerben meg tudtak gazdagodni. A kommuniz­musban is. Csak akkor, úgymond, a rendszer háta mögött, vagy leg­alábbis annak csendes beleegyezé­sével kellett tenniük. Azt pedig mindenki tudta, hogy a vezetők közt csupa tökfilkó ül. Ezt akkor normálisnak tartottuk. Ma sincs ez másképp, csak ma nem tartjuk nor­málisnak. Ezért szerepel a köny­vem címében a harag és szégyen. Ezt érzem egyébként, ha a lengyel tévécsatornákat kapcsolgatom. Az­tán ott van még a címben a szomo­rúság és büszkeség. Szomorúság afelett, hogy végül nem úgy lett, ahogy mindnyájan szerettük volna, de egyben büszkeség is, hogy még­is ekkora változásokat sikerült elér­nünk. Szabad országban élünk, be­léptünk az Európai Unióba - ezek fantasztikus dolgok. Ön elkötelezett Európa-párti hírében áll. Mégis, két évvel a be­lépésünk után nem látja úgy, hogy Európa újraegyesülése üres jelszó volt csupán? Hiszen úgy tűnik, mintha az „öreg” Európa nem akarna minket. Félnek az olcsó munkaerőtől, nem szavaz­ták meg az európai alkotmányt. A régi és új tagországok életszín­vonala pedig még mindig fény­évekre van egymástól. Nem két paralel Európa létezik még min­dig? A kérdést úgy kell feltenni, hogy az az út, amelyet a rendszerváltás óta megtettünk, előre- vagy vissza­lépés volt-e. Nekem a legkisebb kétségem sincs sem afelől, hogy or­szágaink hatalmasat haladtak elő­re. Vagy azt szeretnénk, ha még mindig a vasfüggöny mögül szem­lélnénk a világot? Ä berlini fal le­döntése és Németország újraegyé- sítése önmagában óriási előrelépés volt. Persze, vannak problémáink. De az előrehaladás nyüvánvaló. Ebből nyilván az következik, hogy Ön hűvé az EU további bő­vítésének, és az európai alkot­mánynak is... Korábban bíráltam az európai alkotmányt. De amikor kategori­kusan mellette vagy ellene kellett állást foglalni, igennel válaszol­tam. Úgy látom azonban, jelenle­gi formájában az alkotmány véd- hetetlen. De a bővítést támoga­tom. Nyilván bonyolult folyamat lesz, de hát az egész EU-történet problémákkal terhes. Ami a to­vábbi bővítést illeti, Bulgária és Románia helye az unióban meg­kérdőjelezhetetlen. Ugyanez vo­natkozik szerintem Horvátország­ra is. Szerbiával és Albániával gondok lehetnek, leginkább azon­ban Ukrajna lesz problémás. És Törökország? Ebben a kérdésben skizofrén va­gyok. Délelőtt azt gondolom, be kéne lépniük, délután azt, hogy nem. Mindenesetre Törökország­nak különleges státust kellene kap­nia az uniótól, aztán majd meglát­juk. Azt azonban szem előtt kell tartanunk, hogy Törökországgal 70 millió muzulmán lépne be az unióba, ami gyökeresen megvál­toztatná az unióban uralkodó egyensúlyt. Persze itt is érvényes, hogy soha ne mondd, hogy soha. A kérdés csupán az, hogy az EU-t al­kotó államok polgárai egyetérte- nek-e ezzel a lépéssel. A Gazeta Wyborcza főszer­kesztőjeként az EU-s belépést megelőző időszakban egyfajta önregulációra intette lapját a kri­tikában, szavai szerint az integ­ráció érdekében. Utólag is he­lyesnek látja ezt? Nem veszélyes az, ha bármilyen okra hivatkoz­va, korlátozzuk a médiák sza­badságát? Hát persze, hogy veszélyes. En­nek ellenére továbbra is úgy látom, akkori eljárásom helyes volt. Bizo­nyos körülmények tekintetbe véte­le az újságíró számára mindig ve­szélyes, de az is az, ha ignoráljuk őket. Ki szabhatja meg a határt? Mi, újságírók. Garantáltnak látja, hogy az új­ságíró minden esetben függet­len? Sosincs garancia. A kockázat mindig ott van. Mit szól az új szlovák kor­mányhoz? Műiden V4-es ország jelenleg nehéz időszakon megy keresztül. Pedig nem olyan régen még példa­képek voltunk. Szlovákiát egyene­sen közép-európai tigrisnek nevez­ték. Csakhogy a választók hátat fordítottak a tigrisnek. Ez egy új helyzet. Megalakult egy kormány, melynek nehéz előrelátni a lépése­it. Ä kampányban Fico mindenki­nek megígért mindent. Minden szlovák így abba az illúzióba esett, hogyha Fico hatalomra kerül, egy­szeriben fiatal, szép, okos és gaz­dag lesz. Hamarosan nyilván kide­rül, ez nem így lesz. Fico egyelőre Európa-pártinak deklarálja önma­gát. De kérdem én, hogy lehet Eu­rópa-párti, ha magyarellenes párt van a kormányában? A miniszterel­nök nyilván azt szeretné, hogy a kecske is jóllakjon, es a káposzta is megmaradjon. Ez azonban még senkinek sem sikerült, Ficónak sem fog. Hasonlóképpen tiszta agyrém, hogy Bugár Bélát kérdőre vonják, sőt, egyesek megfosztanák képvi­selői mandátumától, mert Magya­rországra, egy uniós partneror­szágba jár... Kinek kellene ebben a helyzet­ben lépnie? A külföldnek kellene folyamatosan figyelmeztetnie a kormányt? A külföld pontosan tudja, mit kell tennie, és meg is fogja tenni. Nézzék csak meg, Lengyelország már egy éve milyen üzeneteket kap külföldről. Rövid időn belül Szlovákiára is ez vár. Persze az is lehet, hogy Fico, valami csoda kö­vetkeztében Saulusból Paulusszá vagy legalább Havellé változik (nevetés)... Gondolja? Pályafutásom során megtanul­tam, hogy csodák igenis történnek. A kommunizmus bukása, a berlini fal leomlása önmagában csoda volt. Néha még ma is előfordul ve­lem, ébredés után elképedek azon, hogy szabad, demokratikus or­szágban élek. A demokrácia egy tö­kéletlen rendszer, de az egyetlen, amely képes önmaga kritikájára s ezáltal a korrekcióra is. Nincsen más járható út...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom