Új Szó, 2006. szeptember (59. évfolyam, 202-225. szám)

2006-09-23 / 219. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. SZEPTEMBER 23. Családikor 13 HÉTVÉGI OLVASMÁNY NEM CSAK HORGÁSZOKNAK A bodaki csukák igézetében (SITA/AP-felvétel) SZÓ Ml SZÓ Pandora szelencéje CSÓKA GÁBOR B „Apu, a múltkor azt ígérted, hogy kijössz velem focizni a játszótérre, és ez nem az első eset, hogy nem tartod be az ígéretedet.” Ezek a szemrehányó szavak nyolc­éves gyerekem szájából hangzottak el, s bár ott hely­ben sürgős teendőimre hivatkozva elnézést kértem, az volt a benyomásom, nem voltam teljesen meggyő­ző. A kérdés elfogadható magyarázatát elnapoltam, s azóta is azon töröm a fejem, hogyan férkőzhetnék ismét vörösszőke utódom bizalmába. Talán meg kellene magyaráznom, hogy a dolgok nem csak rajtam állnak vagy buknak, sőt... Fel kellene őt világosítanom, hogy nem szabad néhány csenevész eset alapján általánosítani, mert az általá­nosításnak erős propaganda íze lehet. Példákat fogok neki felhozni a történelemből... Elmondom neki, hogy csaknem két és fél évvel ez­előtt, amikor az illetékeseknek Európa kapujának kilincsén volt a ke­ze, hogy kitárják előttünk, milyen beidegződések kerültek napvüágraA a befogadóknál. Annak idején tekintélyes német lapok az első olda­lon tették közzé aggodalmaikat, amelyek szerint a közép-kelet-euró- pai országok május elsejei európai uniós taggá válása után a nyugat­európai országok megfertőzésének veszélye forog fenn, mivel a mi térségünkben élő, TBC-ben és más fertőző betegségben szenvedők inváziószerűen elözönlik Németországot, hogy ott megvásárolhassák a számukra hatékony gyógyszert. Számukra az unió bővítése tehát amolyan Pandora szelencéje, amelytől óvakodni kell. A fertőző be­tegségek pedig Kelet letűnt birodalmának a csökevényei, amelyek a fáraók átkaként sújtják a naiv utókort, főleg a jóindulatú Nyugatot. Tüdőd kisfiam, az ilyen jellegű írások szerzőinek lelki szemei előtt valósággá vált Merle Védett férfiak című regénye, amelyben a szerző pesszimista utópiával ecseteli a Föld férfilakosságának nagy részét ki­irtó kór lefolyását és következményeit. Szerencsére csak a könyvben. Mit mondasz, kisfiam? Hogy ki Pandora és Merle és mi az a csöke- vény? Majd ha lesz időm, megmagyarázom. Most menj játszani, vagy néha anyut is megszólíthatod, ő úgyis csak a konyhában pepecsel... Szóval eddig tartott a felkészülésem a magyarázkodásra, de nem biztos, hogy sort kerítek rá. Igaz is, miért kell egy szülőnek mindig be­tartania a szavát? A gyereket úgyis az életre kell felkészíteni... A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Sok horgásznak az őszi hó­napok jelentik az igazi sze­zont, amikor beindulnak a csukák, a süllők. A ragado­zóhalakat űzők számára ez az évnek talán a legszebb szaka. Szeptemberben a hí­nár még mindenütt „lá­bon” áll, de a kishalak las­san már csapatokba verőd­nek, hogy az idő lehűltével hatalmas rajokban vonul­janak el a megszokott vermelőhelyeikre. S ahol sok kishal bandázik, tör­vényszerűen megjelennek az éhes csukák. KÖVES Dl KÁROLY Rég nem látott barátom hív, és mondja a jó hírt: hallja, hogy a bodaki ágvizekben rág a csuka. Er­re csak egy csípőből leadott vi­szontkérdés létezik: mikor indu­lunk? Tőle akár most azonnal, mondja, lévén szombat délelőtt. Teendőim miatt nemet kellett mon­danom, de a vasárnap szabad, reg­gel mehetünk. A reggelből délelőtt lett, s bizony már tíz óra is elmúlt, amikor a falu végén felkanyaro­dunk a töltésre, és célba vesszük a legközelebbi zárást kishalfogás cél­jából. Itt is elmotoszkáltunk több mint egy órát, mire sikerült a sok szemtelen küsz közül kikapkodni néhány termetes bodorkát, sügért. Lassan telt a kishalas vödör, egyre türelmetlenebbek voltunk. Végre összejött annyi, hogy mehettünk tovább. Pusztuló erdők, száradó ágak Lejjebb megyünk néhány zárás­sal, ám ahogy sorra járjuk a régi jó helyeket, nagyra nőtt kedvünk úgy törpül egyre jobban. Az elmúlt évekhez képest szomorú látvány fogad, ami egyetlen szóba sűríthe­tő: vízhiány. Eliszaposodott, kiszá­radt medrek, hínárral megtelt ágak mindenütt. Ráadásul mindenütt irtják az erdőt, néhol valóságos holdbéli táj fogadja a horgászt. A főágak még csak-csak, de a jó csu­kákat rejtő öblök, kopolyák, nádas övezte kanyarulatok lenyúzott lóte­temre hasonlítanak. Az egykori fo­gós helyek szóba sem jöhetnek, bambán nézelődünk, le is cuc- colunk egy helyen, ahol éveken ke­resztül fogtuk a szebbnél szebb csukákat. Most látni a feneket, de azért bedobunk egy-egy botot, míg rendezzük sorainkat. Kapás persze sehol, viszont majdnem elveszítjük a kishalas vödröt a benne levő vir­goncokkal együtt. Egy bokorhoz volt kikötve a fedeles, speciális vö­dör füle, s hogy-hogy nem, kioldó­dott a zsinór, és az egész útra kelt az áramlattal. Fél órácskát elszóra­kozunk azzal is, míg a kényszerfür­dőt kockáztatva korhadt, recsegő, víz fölé meredő ágakon egyensú­lyozva kihalásszuk a fránya kisha­las vödröt. Egy régi krokodil emléke Na menjünk innen a fenébe, adom ki a jelszót. Pakolunk, me- nekülésszerűen továbbállunk. Felautózunk néhány kilométert, s bekanyarodunk egy erdei útra, amely elvezet egy tuti helyre. Eb­ben még sosem csalódtunk. Ha sehol nem is, itt mindig megme­nekült a böcsület. Hát most itt nem fog, nézzük szomorúan a meghorgászhatatlan dzsumbujt. Itt veszítettem el életem legna­gyobb csukáját vagy öt-hat éve. Fentről, a parti bokrok takarásából világosan láttam, ahogyan rárabol a kishalra, majd azt is, hogy a csalit magába gyűrve igyekszik a bokor felé, ahová nem engedhettem. Kénytelen voltam korán bevágni, ki is rángattam a pofájából a kisha­lat. Újra dobtam, s a csuka kisvár­tatva ismét megjelent. A frászt hozta rám, olyan nyugalommal nézte a gyanús kishalat, miközben, akár egy torpedó a kilövés előtt, mozdulatlanul állt a sötét kopolya vizében, uszonyait remegtetve. A megszépítő messzeség távolából saccolva lehetett legalább tízkilós jószág. Aztán meggondolta magát, libbentett egyet a farokúszójával, és méltóságteljesen elmerült. Örökre. Mert hiába kerestem min­den ősszel ugyanott. Ma is gyakran eszembe jut, ahogy ott igézte a kis­halat, narancssárga-vörös hatal­mas uszonyaival maga volt a meg­testesült őserő. Később ugyanott fogtam eddigi legnagyobb csuká­mat kisbalinnal. Alig toccsant a vízbe a csali, rántotta is a víz alá a ragadozó. Igaz, akkor már novem­ber közepét írtuk. Most alig van víz ezen a helyen. A pergetés a leghatásosabb (mondják az okosok) Méltóság ide, böcsület oda, már jócskán a délutánban jártunk, de még úgyszólván nem is horgász­tunk. Mi több, nem is ettünk, így eldöntjük, bármi történjék, a kö­vetkező helyen harapunk valamit, különben itt ájulunk el a vízpar­ton. Némi szendvicsek gyors befa- lása után szétszéledünk. Barátom mindkét bot horgára feltűz egy- egy termetes bodorkát, beveti őket a tószerű öbölben a nádas, illetve egy hínárfolt elé; magam per­getőbotot ragadok, és azzal a kéjes érzéssel indulok villantózni, hogy majd én megmutatom neki, ho­gyan kell csukát fogni. De csak sü­gérjön mindenütt, igaz, az számo- latlanul, csaknem minden dobás­ra. Annyi van belőlük, hogy az már idegesítő. Közben egy virgonc, fél­kilós domolykó ver oda a zöldpet­tyes körforgónak, oda is ragad. Visszaengedem. Továbbmegyek a főág mentén, be-bekukkantok egy- egy ígéretes helyre, de a mindun­talan rámragadó pókhálón, szú­nyogcsípésen, szederinda karmo- láson kívül semmi. Aztán eszembe jut, hogy van itt a közelben egy kis tavacska, a meg­áradt Duna vize marad ott mindig, hátha maradt benne valami. Ak­korka az egész víz, hogy hosszában átdobom a kis, hármas körforgó­val. Ezt azért raktam fel, mert sár­ga bóbitája van, talán fogósabb a többinél. Második húzásra odaver valami, be sem kell vágni. Érzem, nem nagy a tettes. De hogy ekko­ra? Húszcentis csukeszt emelek a partra, majd kiszabadítva mohó szájából a horgot, visszaadom a szabadságát. Boldogan elinal. Kis­vártatva itt is jön egy domolykó, majd egy komolyabb kapás, egész rendesen rándul a bot a kezemben. Na végre, gondolom. Csalódnom kell, ez sem éri el a méretet. To­vább megyek. Végigdobálok egy Duna-ágat, amely az öreg folyam­mal van kapcsolatban, de sehol semmi. Se bokor alatt, se középen, se a homokos padmaly előtt. Még csak egy kóbor balin sem könyörül meg rajtam. Fáradtan vánszorgok vissza a ba­rátomhoz, s újságolom, hogy fog­tam ám két krokodilt. Erre azt mondja, ő csak egyet. És lenyúl a vízbe, és kiemel egy méretes csu­kát. Morogtam valamit igazságta­lanságról meg arról, hogy az ember a lelkét kiteszi, a lábát lejárja, ő meg itt a harmadik sörét issza, és ritkítja a csukákat. Juszt is belenyú­lok, mondom, és elügetek az öböl túlsó végére. Az ügetés túlzás, mert nincs macsetám. Ide pedig bozót­kés kellene, olyan sűrű az aljnö­vényzet. Húsz perc alatt meg is te­szem a száz métert. Jókora nádas vesz körbe egy vízbe szakadt, szá­raz fát ezen a részen. Ha itt nincs csuka, sehol a vüágon. 2:0 a sétáltatósnak A hínár itt is valóságos felhők­ben előttem, egy-egy tiszta lyukba próbálom ejteni a bünkért, amikor hallom ám, hogy a haver kiáltozik. Ez nem lehet igaz! Megint fáraszt valamit. A távolból csak annyit lá­tok, hogy valami hosszút emelget, leginkább hatalmas hínárnak né­zem. De akkor miért nyomkálja alá a merítőt? Merthogy azzal ha­donászik. Visszaügetek. Arcán széles mosoly, mutatja a második csukát, amely aüg veri a méretet, de csukának csuka. Ráadásul, akárhogy számolok, kettő null a javára. Mielőtt azon kezdenék mé­lázni, hogy a nagyokosok szerint csukára a pergetés a leghatéko­nyabb módszer, inkább leintem magam. Nem lehetek igazságtalan önmagámmal szemben, hiszen legszebb csukáimat éppen körfor­góval fogtam, ráadásul drótelőke nélkül. S mindig akkor, ha már • semmi egyéb nem segített. Ma azonban minden elmélet megcsú- foltatott, győzött az üldögélős, öreguras, sörözgetős módszer a sétáltatós kövér stupekkel meg a drótelőkével. Aztán merem csak bevaüani a barátomnak, hogy eb­ből a helyből, ahonnan két csukát kiemelt, nem néztem volna ki egy árva, tízdekás keszeget sem. Sej­telmesen mosolyog. Eszembe jut, hogy tíz éve, amikor tanítgattam horgászni, én mosolyogtam. Hiá­ba, nemcsak a vizek változnak, mi is, a halak is. Az egyre teijedő fél­homályban még felemlegetjük, hogy valamikor ez volt a legjobb időszak, amikor már aüg láttuk az úszót, majd szinte egybehangzóan mondjuk ki a verdiktet: lesz ez még jobb is. Tapéta Régi tapétát pormentesen eltá­volíthatunk a falról, ha vastag ecset segítségével vékony réteg lisztpé­pet kenünk a falra. Rövid idő múlva könnyen lehúzhatjuk a tapétacsí­kot. Tapétajavításnál nehézséget okoz, hogy az új tapéta színe elüt a régitől. Ha sürgős a munka, és nincs idő a napon kifakítani az új tapétát, tegyük egy-két percre hidrogénszuperoxid-oldatba, és szárítsuk meg a levegőn. Ha a ké­pek nyomát akarjuk eltüntetni a ta­pétáról, takarjuk be a folt környé­két újságpapírral, és a szabadon maradt részre néhány napon ke­resztül tükrök segítségével irányít­sunk erős napsugarat. Leginkább a padlóhoz közel eső részeken romlik a tapéta - különö­sen a súrolástól. Ezen úgy segíthe­tünk, hogy egy megfelelő színű, sö­tét tapétacsíkot ragasztunk körül a falak aljára. A tapétát porszívóval vagy partvisra kötött ruhával tisz­títsuk! Ha nagyon piszkos, száraz kenyérrel lehet ledörzsölni, vagy a következő tisztítószerrel: 12 rész lisztből, 2 rész sóból, 2 rész tajték­ból ammoniákos vízzel pépet készí­tünk, és addig melegítjük, amíg kittszerű lesz. Ha kihűlt, darabokra törve dörzsöljük le vele a tapétát! Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 Nem rekordlistás, de a miénk (A szerző felvétele) CSALÁDI KVÍZ Kedves Olvasó! Nem kell mást tennie, csak fi­gyelmesen elolvasnia hétvégi magazinunk írásait, s gond nél­kül megjelölnie a helyes vála­szokat kvízkérdéseinkre. A meg­fejtést levelezőlapon küldje el a Családi Kör címére - ne feledje el feltüntetni a saját elérhetőségét sem! Ha velünk játszik, nemcsak jól szóra­kozhat, hanem kis szerencsével a Nap Kiadó ajándékát is megnyerheti. A be­küldési határidő: szeptember 27. 1. Hány éves most Martin? a) 5 b) 6 c) 7 2. Mire utalhat a gyerek fej- és gyomorfájása? a) esetlenségre b) figyelmetlenségre c) beilleszkedési zavarokra 3. Hány cm mély­re kell ültetni a császárkoronát? a) 10-15 b) 15-20 c) 20-25 4. Ki írta a Védett férfiak című re­gényt? a) Pandora b) Robert Merle c) James Merle A szeptember 16-i Családi kvízünk helyes megfejtése: le, 2b, 3a, 4a, 5b. A Nap Kiadó ajándékát Agócs Gyula almágyi olvasónk nyerte. CSALÁDI KOR Szerkeszti: Agszer Krisztina Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 442, fax: 02/59 233 469

Next

/
Oldalképek
Tartalom