Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)

2006-07-21 / 167. szám, péntek

12 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. JÚLIUS 21. www.ujszo.com Amikor kórusműveket játszott fel a rádióban, nagyon szigorú volt, haragudtak is rá, de ennek az eredménye, hogy még ma is csodálják azokat a felvételeket Mindig a színvonalat képviselte ...és a zongoránál, mely mindennapjainak része volt Szíjjártó Jenő (1919-1986) A háború utáni korszak szlovákiai magyar zenei életének legmar­kánsabb alakja, a pozsonyi Csehszlovák Rádió zenei rendezőjeként nyomot hagyott a szlovák zenei életben is. Mint karnagy, zeneszerző, népdalgyűjtő, kórusszervező, pedagógus és szaktanácsadó tevékeny­kedett, nevéhez fűződik a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának életre hívása, tevékeny részt vállalt a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes (NEPES) és az Ifjú Szivek Dal- és Táncegyüttes létrehozásában. Gölnicbányán született, tízgyermekes családban. Zenei tehetsége korán megnyilvánult. 1941-től a pozsonyi Állami Konzervatórium­ban zeneszerzést tanult Alexander Moyzesnél, 1943-tól a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol Ditrói Csiba József (zongora) és Viski János (zeneszerzés) tanítványa volt, közben rendszeresen hallgatta Kodály Zoltán népzenei előadá­sait. A háborús események és megromlott egészségi állapota miatt 1945-ben visszatért Szlovákiába, a pozsonyi konzervatóriumban fe­jezte be zenei tanulmányait. 1948-ban Nyitrán emlékezetes Bach- hangversenyt rendezett és dirigált kiváló szlovák előadóművészek közreműködésével. Alkotó munkássága gerincét kórusművek és nép­dalfeldolgozások alkotják. Több mint 500 népdalt gyűjtött és dolgo­zott fel, s mintegy 60 opust - a cappella, ének-zenekari és zenekari művet - komponált. Húsz éve hunyt el Szíjjártó Jenő, a szlovákiai magyar zenei élet fáradhatatlan szervezője. Munkásságának súlypontja az ötvenes-het­venes évekre esett, amikor a kommunista diktatúra és a kisebbségi lét kettős szorí­tásában élni és alkotni nem volt könnyű, különösen az olyan szókimondó, meg nem alkuvó embernek, mint ő volt. Szíjjártó Jenő alakját egykori munkatár­sa, Takács András néptánc­koreográfus segítségével próbáltuk fehdézni. VOJTEK KATALIN Nehéz ember volt Szíjjártó? Én egyáltalán nem vallom azt, hogy Szíjjártó nehéz ember lett vol­na, sőt nagyon barátságos ember volt, jóllehet, nem mindenki szá­mára elfogadható. Nagyon precíz volt. Nagy tudással rendelkezett és a pontosságot - a kotta hűséges tol­mácsolását is beleértve - minden­kitől megkövetelte. És volt, akinek ez nem tet­szett? Már hogy a csudába tetszett vol­na!? Hiszen abban a korban is sok­féle embertípus volt, köztük olya­nok is, akiknek természetes volt az, hogy trehányul végezzék a munká­jukat, azaz úgy gondolkodjanak, hogy majd csak betanítom vala­hogy, aztán énekeljék, ahogy tud­ják, ha itt-ott fals hanggal is, az a fő, hogy megvan. No ez volt az, amit Szíjjártó nem szeretett. Külö­nösen nem szerette, ha olyan em­berekről volt szó, akiknek a mun­káját honorálták vagy akiknek ez volt az élethivatásuk, vagy ha az a munka feljátszásra került. Olyan­kor aztán kegyetlenül megkövetel­te a precizitást mindenkitől. Ami­kor a tanítók énekkara kórusműve­ket játszott fel a rádióban, nagyon szigorú volt, haragudtak is rá, mert sokat és sokszor kellett ismételni. Ennek az eredménye, hogy még ma is csodálják azokat a felvétele­Szíjjártó dirigálás közben (1954)... két. Zenei szerkesztőként a Cseh­szlovák Rádió egyik legmegbecsül­tebb embere volt. Még akkor is, ha alapossága miatt sokan haragud­tak rá. De az igazán nagyok, Suchoň, Németh-Šamorínsky érté­kelni tudták az igényességét. Min­denkinek a kéziratában előfordul­hatnak hibák. Nagy embereknél is, de náluk ez nem volt gond, ők meg­köszönték Jenőnek, hogy észrevet­te a tévedést, csak a középszerű te­hetségek és a kis emberek csináltak üyesmiből problémát. Meg a túlli- hegők. Ez volt Jenő problémája a Csemadokban is. A túllihegők nem akarták tudomásul venni, hogy a szakma az szakma, a kiváló minő­ség az kiváló minőség, amely minő­síti azt a testületet is, amely a nevét adja hozzá. Ennek a tökéletességre meg­szállottan törekvő, maximalista embernek alaposan megkeserít­hette az életét a kisszerű környe­zet. Figyelembe kell venni, hogy nemzetiségi sorsról beszélünk. Ä nemzetiségi sors adta lehetőségek aránytalanul kisebbek a nemzet adta lehetőségeknél. És ő ezt a nemzetiségi sorsot vállalta. Tuda­tosan vállalta. Ha módosítja a nem­zetiségét, ragyogó pályát futhatott volna be, de akkor önmagát, a lel­két kellett volna módosítania, és er­re nem volt hajlandó. Ezért az a bi­zonyos megkeseredettség. Én ezt valahogy úgy magyarázom, hogy rengeteg energiát kellett fordítania arra, hogy a megszületett gondola­tok és művek közönség elé kerülje­nek. Ahhoz, hogy gyermek- és ve­gyes karra írt szerzeménye, a Békét akarunk megszólalhasson, először tíz meg tíz énekkart kellett felhozni a megfelelő színvonalra. Rengeteg energiát kellett befektetni, hogy vé­gül úgy hallhassa a saját művét, ahogy elképzelte. Vagy a másik do­log: 1951 júliusában lett a Cseh­szlovák Rádió pozsonyi szerkesztő­ségének zenei rendezője, amit élet­hivatásának tekintett, és 1953-ban kérték fel, hogy vállalja el a Népes, a hivatásos csehszlovákiai magyar népművészeti együttes kamagyi, később művészeti vezetői posztját. Hónapokig vívódott, feladja-e a rá­diós állását, amely olyan volt, mint­ha egy védett burokban lett volna. Végül igent mondott, tehát 1954 márciusában egy megindult karri­ert hagyott ott, és alig egy évet volt a Népesben, megszüntették az együttest. Miért? Hiába írtam könyvet a Népesről, a mai napig nem derült ki, miért kellett megszűnnie. Szerintem azért, mert túlságosan jó volt, túl nagy konkurenciát jelentett más együtteseknek. De nemcsak erről volt szó, hanem arról is, hogy olyan buzdító, toborzó, öntudatra éb­resztő erővel bírt, amely abban a korban nagyon veszélyesnek mu­tatkozott. Nem kellett mást csinál­ni, csak megvonni tőle a költségve­tési támogatást. Talán nem is mutatkozott ve­szélyesnek, csak annak gondol­ták. Higgye el nekem, hogy mutatko­zott is, amikor 3-4 ezer ember el­ment egy bemutatóra, és azt köve­tően nagy beszélgetések voltak. 1954-ben még tízezer számra vol­tak a reszlovakizáltak a magyarok között. És akkor jön egy együttes, amely magyarságában fényesen tündököl, természetes, hogy ebben veszélyt látott a hatalom. A meg­szüntetése után Szíjjártó felvállalt egy robotmunkát, népművelési, szervezési, szakmai vezető lett. Egyszer csak rádöbbent arra, hogy ő tanítója akar lenni az ország kar­nagyainak. És akkor - ismét a kor adta lehetőségeken belül - a Nép- művészeti Központ, később a Nép­művelési Intézet segítségével ő volt az egyik nagy szervezője a karnagy- képző tanfolyamoknak. Bekapcso­lódott a Csehszlovákiai Magyar Ta­nítók Központi Énekkarának meg­szervezésébe. Ő volt a kezdeménye­ző. Két-három évvel később a preci­zitása konfliktushoz vezetett, és ő is, a vele együtt dolgozók is úgy gondolták, hasznosabb, ha kintről segíti a munkát. Ettől függedenül dolgozott, tett az énekkarért. El kell mondani, hogy ez a halladanul igé­nyes ember tudott elnéző is lenni, ha látta az igyekezetét. Ilyen eset­ben még a hangtisztaság kérdésé­ben is hajlandó volt engedékenysé­get mutatni. Elvesztek azok a Szíjjártó- művek, amelyek a Népművelési Intézetbe kerültek. Sok embert megkérdeztem, mind azt mond­ták, kár nyomozni, bizonyára el­kallódtak, vagy meg lettek sem­misítve. Sokan vagyunk így. A Csema- dok is, ahányszor vándorolt, any- nyiszor karcsúsodon: az irattára. A néptáncgyűjtések eredeti felvéte­leit átadtuk a Magyar Tudomá­nyos Akadémia Zenetudományi Intézetének, hogy megfelelő kö­rülmények között, megfelelő ke­zelésben legyenek. Ha nem kerül­nek oda, ma nem volnának meg. Kaptunk vissza egy-egy kópiát, azokat és az eredeti anyagot Quittner János őrizte. Miután tá­vozott az országból, a rendőrség lepecsételte a lakását, aztán több­ször feltörték, mire odakerültünk, az anyag eltűnt. Olyan felvételek is, amelyekről még nem készültek kópiák. A nemzetiségi sorsnak ez is velejárója. Jenő ezt is nagyon fájlalta. Ha nem született volna meg Somoiján a Fórum Intézet, akkor még mindig kóborolnának ezek az értékes anyagok. A Népes­nek is hol az anyaga? Amikor a mi­nisztérium megszüntette, az ingó­ságát átadta a Csemadoknak. De az ingó vagyonhoz hozzátartozott a dokumentáció is. Hol van? Egy együttes alapvető dokumentuma a fellépési napló. De hiába keres­tem, nem találtam. És az alapító- levelet meg a megszüntetését el­rendelő levelet sem. Ez kinek a lelkén szárad? Azok a lelkek már valahol a túlvi­lágon vannak. Nem tudom konkré­tan azt mondani, hogy X. vagy Y. lelkén szárad, mert ilyen volt a kor, üyenek voltak a körülmények. 1949-től - akkor alakult meg a Cse- madok - tudományos intézeteket, dokumentációs központot szeret­tünk volna létrehozni. Sikerült? Sok minden olyan volt, mint a nép­mesében: volt is meg nem is. Léte­zett egy-két évet, aztán átszervez­ték, feloszlatták. 1950-1951 között a Csemadok égisze alatt működött a Szépirodalmi Magyar Könyvki­adó. Utána átminősítették, és húsz évnek kellett eltelnie, amíg újra önálló magyar kiadó születhetett. Hová lettek a régi kéziratok? Szíjjártó egy késői interjúban arról panaszkodott, hogy nincs kinek komponálnia. A szlovák együttesek nem Szíj­jártó magyar népdalfeldolgozásai­ra vártak, a magyarországi mozga­lom se nagyon vette figyelembe. Egy-két műve megjelent Magyaror­szágon is, de nem rendeltek tőle. Az Ifjú Szivek és a tanítók énekka­rán kívül legfeljebb egy-két vidéki kórus fogadott el tőle különböző évfordulókra készült kompozíció­kat. Egy alkotó ember nem dolgoz­hat csak a fiókja számára. Ezek vol­tak azok az okok, amelyek miatt másoknak úgy tűnhetett, hogy megkeseredett. De nem. Tüdott, nagyon tudott örülni minden alko­tásának, minden kis eredménynek. Bennem él, amikor 1961-ben meg­szerveztük az első szlovákiai ma­gyar énekkari fesztivált, és a zselízi park szabadtéri színpadán annyi énekes gyűlt össze, hogy összedőlt alattuk a színpad. Épp a Békét aka­runk című művét gyakorolta a több száz énekes. De másnapra megvolt a színpad, és megvolt a nagy bemu­tató, amely akkora örömet jelentett számára. Es üyen örömben több al­kalommal is volt része. Zeneszerzők a vasfüggöny mögött-Szíjjártó Jenő nem munkálko­dott teljesen légüres közegben, voltak pályatársai. Németh-Ša­morínsky István, bár idősebb volt Szíjártónál, még 1945 után is működött, komponált is az Ifjú Szivek számára. Meg kell említe­ni Schleicher Lászlót, aki jelentős szervezőmunkát végzett, többek között a pozsonyi Liszt Társaság megalakítása fűződik a nevéhez. Rendkívüli sokoldalúság jelle­mezte, egy személyben volt ze­neszerző, pedagógus, karnagy, kamaramuzsikus, a két vüághá- ború közti időszak egyházi és vi­lági kórusmozgalmának kulcsfi­gurája. Műveit alig ismerik. Mi­séit ma is éneklik ugyan a pozso­nyi Szentháromság templom­ban, mivel valamikor ott volt kó­rusa, de nincs összefüggő kép az életművéről, munkásságáról, ar­ról, hogy hosszú élete alatt mit adott az itteni magyarságnak. Nem olyan rég távozott közülünk Zahovay Ernő. Sokoldalú muzsi­kus volt, operetteket, dalokat írt, feldolgozta Párkány két vüághá- ború közötti zenei életét. Szinte csak szűkebb pátriájában isme­rik, akik még ismerik. Sajnálatos módon ennek a generációnak - és ez nemcsak a szlovákiai ma­gyarok vonatkozásában érvényes - nem adatott meg, hogy felül tudjon emelkedni egy bizonyos szinten, és részt vehessen egy na­gyobb folyamatban. A vasfüg­göny nem tette lehetővé a nyitást tágabb horizontok felé, és ez rá­nyomta a bélyegét a munkássá­gukra, egész sorsukra, holott ké­pességeik, tehetségük többre predesztinálta őket. Szíjjártó Je­nőnek, miután egyik felvétele egy nemzetközi seregszemlén nagydíjat nyert, a bécsi rádió fel­ajánlotta a zenei rendezői posz­tot. Ha elfogadta volna, Bécsben megnyílik előtte a vüág. Talán még ifjúkori álma is megvalósul, hogy egy szimfonikus zenekar karmestere legyen. De elsősor­ban zeneszerzőként lett volna számára ez rendkívül fontos: egy teljesen más zenei közegbe ke­rülve ösztönző, új impulzusokkal gazdagodhatott volna. Dr. Duka-Zólyomi Emese, muzikológus Eddig megjelent egyetlen CD-jének borítója (Képarchívum) Minden áldozatra képes volt Mi, úgy mondanám, a padló­ról álltunk fel a háború utáni le­verésünk után, és ez rányomta a bélyegét az egész közösségre. Ha nem lettek volna olyan lelkes, önzetlen, nagyszerű emberek, mint Szíjjártó, akkor nem áll­nánk ott, ahol jelenleg. Szíjjártó műiden áldozathozatalra képes volt azért, hogy közössége kultu­rális életét előbbre vigye, pedig ebből semmi anyagi haszna nem volt. Az a szomorú, hogy épp ezek az emberek a meg nem ér­tések és az oktalan hántások fáj­dalmával halnak meg. Hogy nem jut nekik annyi öröm az életben, mint amennyit megér­demelnének. Valakinek végre meg kellene írni, ki is volt Szíj­jártó Jenő, és mit jelentett a szlo­vákiai magyar kulturális élet szá­mára. Akkor kialakulna egy tel­jes kép, kiderülne személyiségé­nek pótolhatadansága és nélkü- lözhetedensége. Mács József, író GONDOLAT Szerkesztő: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449) Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom