Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)
2006-07-07 / 155. szám, péntek
12 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. JÚLIUS 7. www.ujszo.com Egész szellemi univerzumunk perverz: nem tartalmaz mást, mint védekezést, hamisítást, kényszerképzeteket, nem is szólva a megszállottságról és a kegyetlenségről Kulturális melegházi hatás - Válogatott aforizmák Balia Attila: Ős (olaj, színezett homok) (Képarchívum) Az ezer éve történt események már ezer fényév terében vannak. Hiroshima már hatvan fényévre van tőlünk. Az imént eltelt pillanat már egy fény-másodpercre van tőlünk. Nincs tehát jelen. Még ha nagyon apró is az eltérés, semmi sincs jelen, sem a fal, sem a személy vele szemben. Jószerével tulajdon létünkkel sem vagyunk kortársi kapcsolatban. JEAN BAUDRILLARD Pontosan az aforizmák adnak legjobban számot az agyi elektromosságról, a milliárdnyi mikroszkopikus gondolatról, amelyek az idegpályákon az agy felé tartanak s állandóan áthatolnak rajta. Lichtenberg e^t úgy fejezné ki, hogy az aforizmák adnak legjobban számot „a lencséken, a csiszolt üvegen túli” korpuszkuláris és Brown-féle aktivitásról. A képernyő első áldozata: a csend. A televízióban már soha nincs élő csend, csak mesterséges csend percei vannak, amelyeket tárolnak alkatrészek vagy pótszervek gyanánt a sugárzás céljára. A mesterséges csend forgatása a legkísér- tetiesebb és a legburleszkebb művelet, amelynek valaha is tanúja voltam. Egy statisztika szerint egy végzetes repülőszerencsétlenség esélye 1 az 1600000-hez. Ha valaki naponta repülővel utazik, akkor is csak ezer év múlva kockáztatja e balesetet. A számok a megnyugtatást szolgálnák, de ehelyett rémületet keltenek, mert hangsúlyozva, hogy a kockázat valóságos, még ha parányi is, megtörik személyes, hallgatólagos bizalmunkat abban, hogy a kockázat veszélye nulla - amely nélkül nem is szállnánk repülőre. Az ezer év befejezett láthatárrá változik, a halál láthatárává, mely közeledik, mihelyt kilépünk a véletlenből és belépünk a valószínűségbe. Az eszmék területe őserdő, maga a vad állapotban élő természet, amelyben a bennszülöttek kénytelenek vadászatból fönntartani magukat. Nincs örökség, nincs referencia, nincs eredeti fölhalmozódás: a gondolkodás számára csak a véleden adott, az ösztönös és állati védekezés. Az életfeltételek tekintetében nevelők és termelők lettünk. De szellemileg és indulatilag megmaradtunk vadásznak - az írás és a gondolkodás minden pillanatában létezik egy zsákmány és egy ragadozó. A túlélés pedig csodának számít. Szeptember 11. nem csupán a világhatalom gyöngeségét tárta föl, rávilágított egy intellektuális kaszt önmagával való viszonyára is, amely kétségbeesetten próbálja megmentem a látáshoz való jogát. Ám egyre nehezebb megóvni a diskurzus rendjét a dolgok rendetlenségében. Amint a terrorizmusnak sincs értelme, sem világos következményei, sem objektív okai. Ahogy a dolgok elleni erőszak is a gondolkodás zűrzavarából ered. A cselekvésre való áttérés, mint láttuk, egészen más, mint a belőle következő aktualitás (ez a háborúra is vonatkozik). World Trade Center: a háromezer áldozatnak semmi nyoma. Mintha oltott mészbe dobták volna őket. Csak a képek hang nélkül, némán, megkövültén a filmszalagon. A fémroncsokat s a törmeléket drágán eladták. Az esemény pedig mintegy szertepárállt. Végül az amerikai nemzet minden molekulája máshonnan jön, ahogyan valamely test cseréli ki sejtjeit anélkül, hogy maga is megváltozna. így lesz Amerika előbb fekete, majd indián, spanyol, aztán meg puerto-ricói, anélkül, hogy megszűnne Amerika maradni. Annál is inkább mitikusan amerikai marad, hogy alapvetően nem az lesz. És annál is alapvetőbben, hogy semminemű alapja nem lesz (ha valaha volt is, mert az alapító atyák maguk máshonnan jöttek). És annál integristább lesz, minél több fajból és kultúrából áll majd. És annál imperialistább, minél inkább a rabszolgák leszármazottai kormányozzák. Nincs sok értelme korrupciót emlegetni a politikában, ahogy a lelki perverzió fölemlegetésének sincs értelme. Egész szellemi univerzumunk perverznek nevezhető: nem tartalmaz egyebet, mint védekezést, hamisítást, kényszerképzeteket, nem is szólva a megszállottságról és a kegyetlenségről, a bosz- szúvágyról és mindezek jellegzetes árnyalatairól. Amorális itt minden. Ez így van és pont. És a szellemi szabályzás minden egyes vállalkozása pontosan olyan haszontalan, mint a társadalmi univerzum mo- ralizálásának kísérlete. Amint Mandeville helyesen mondta, a mérleg a rosszat a rosszal méri. Egy buszvezetőt, aki hamisan vallotta magát támadás áldozatának, elítéltek a biztonsági szolgálat megtévesztéséért. Egy rendőrtiszt kijelenti:, Annyi bajunk van az igaz bűntényekkel és most még a hamissal is vesződnünk kell!” Régen az ál-bankrablást keményebben büntették, mint az igazit, mert színlelni a rosszat még súlyosabb magánál a rossznál is. A csalás a négyzetre emelt rossz. Hát a jó színlelése? A hamis, jó cselekedet” vajon nem súlyosabb-e a rossznál? A nemek egyenlősége már nem ismer határt. Láthatjuk mindezt annak a fiatal amerikai nőnek a képében is, aki pribék lett az iraki tömlöcökben, pórázon tartva ä meztelen vagy kámzsás arabokat, mint bármelyik speciális nyugati női klubban. A fellendülés ellenállhatadan mind a jó, mind a rossz irányban. A kulturális melegházi hatás: az ezer meg ezer múzeum, fesztivál, kollokvium és szimpózium mérgező kigőzölgése sokkal katasztrofá- lisabb az ózonréteg eltűnésénél. A fuldoklás a milliárdnyi kreatív elme tevékenységének tulajdonítandó, amely biztosabban változtatja meg az élet minőségét, mint a sokféle ipari ártalom. És ha Tokióban egyetlen kongresszus sem tudott a végére járni a technikai ártalmak ellenőrzésének, ugyan miféle eljárás tudná megfékezni a kulturális ártalmakat? A három nagy forradalom után - Galilei és a geocentrizmus vége, Darwin és az evolúciós elmélet, Freud és a tudattalan „felfedezése” - mai forradalmunk a virtualitás és az informatika forradalma egyre jobban távolítja az embert a természet világának szuverenitásától, amelynek központja volt, amikor a föld még nem a nap körül forgott, amikor az ember még nem a majomtól származott. Ma egyre inkább excentrikus lesz, saját modelljének periférikus és mesterséges kiteijesztése. Alexander von Humboldt a brazíliai őserdő kellős közepén találkozott egy papagájjal. Már csak ez a madár tudott néhány szót egy törzs nyelvéből, amelyet teljesen elpusztított a himlő. Romhányi Török Gábor fordítása Nyolcadik évadját zárta a Vámbéry Irodalmi Kávéház - az elmúlt tíz hónap író vendégeinek munkáiból összeállított kötet a közelmúltban látott napvilágot Fertőzőképes-e az idei Vámbéry Antológia? H1ZSNYA1 ZOLTÁN A dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéház immár nyolcadik évadját zárja. És ennek a tartalmas kulturális évadnak a zárszámadásaként - mint ahogy az előző, nem kevésbé gazdag hét évfolyam záróakkordjaként is mindig - megjelent egy karcsú, tetszetős könyvecske. E kecses könyvecskének az anyagát ezen az országszerte, sőt már jóval az országhatárokon túl is ismert helyszínen az elmúlt tíz hónapban bemutatkozott toliforgatók munkáiból válogatta Hodossy Gyula, aki - számos egyéb mellett - ennek a rangos kulturális fórumként számon tartott Kávéháznak is ötletgazdája, alapítója és mindmáig fenntartója, motorja. A szóban forgó kiadvány címében évről évre csupán az évszám változik. Idén tehát - amint azt már előre sejteni lehetett - ez olvasható a címoldalon: Vámbéry Antológia 2006. Ami pedig a tartalmát illeti: a Vámbéry Antológia 2006 - hét felmenőjéhez hasonlatosan - szép számmal tartalmaz ugyan szépirodalmi alkotásokat, mégsem szép- irodalmi antológia. Ha irodalmi antológiaként definiálnánk, nem tévednénk ugyan, hiszen szélesebb értelemben mindennemű írásmű tárgyalható irodalom címszó alatt, én azonban azt hiszem, az adott szöveggyűjteménnyel kapcsolatban minden bizonnyal a „kulturális” jelző használata a legindokoltabb és legkifejezőbb. Hogy miért kulturális antológia? Először is azért, mert a benne szereplő írások mindenféle textus természetes jogán kivétel nélkül aposztrofálhatóak ugyan irodalmi műveknek, ámde lapozgatván, a szépirodalmi alkotásokon kívül jó pár olyan szöveggel találkozhatunk, amely messze a kultúra Gu- tenberg-gaíaxison túli, tágas térségeinek jelenségeiből merít nem csupán ihletet, hanem gondolkodásmódot, szellemi elkötelezettséget is. Amely a szöveguniverzumon kívül eső művilág leírásához jobb híján papírra rótt jeleket használ, de tudatosan nem támaszkodik e jelrendszer adta gondolatstrukturáló és -generáló erőre. Ha pedig ez így van - márpedig igencsak ekként látszik lenni -, általánosabb szinten kényszerülünk keresni az antológiában szereplő írások legkisebb közös nevezőjét. Egyrészt így jön tehát a képbe a kultúra fogalma. Másrészt viszont... - a kulturális antológia megjelölés létjogosultságának kissé összetettebb indoklása egy kis elméleti kitérőt igényel. Megpróbálom röviden s a tőlem telhető legszemléletesebb formában felvázolni az éppen harmincéves alapvetés lényegét. Mint tudjuk, a vírusok vagy a gének legfontosabb célja, hogy replikálódjanak, vagyis hogy elké- szítsék-elkészíttessék önnön másolatukat, hogy önmagukat folytonosan újrateremtsék. Ezek az önmásolás lázában égő információs minták azonban időnként egymásra tolulnak, összekeverednek, s ezért nem mindig képesek pontos önmásolatok létrehozására. A különbözőféleképpen torzult másolatok (mutációk) pedig különböző túlélési képességgel, különféle mértékű önmásoló készséggel bírnak. Ez a természetes kiválasztódás, az evolúció alapja. Richard Dawkins angol genetí- kus-etológus Az önző gén című 1976-ban megjelent könyvében pendítette meg először, hogy talán nem is csupáncsak a biológiában beszélhetünk evolúcióról, hanem például a kultúrában is. És bevezette a mérnek fogalmát, amelyek a vírusok és a gének kulturális megfelelői. Úgy vélte - és ezt elméletének magyar zászlóvivőjétől és tovább- mutálójától, a vajdasági származású Sebők Zoltántól idézem -, tehát Dawkins úgy vélte, valójában „a kultúra sem más, mint eltérő gyakorisággal replikálódó információs minták sokasága”. Sebők szerint a vírusokhoz hasonló a gondolat is, mert ha egy gondolat „senkit nem fertőz meg, ha senkit nem késztet arra, hogy továbbadja, akkor az a gondolat a szó igazi értelmében nem létezik”. Vagyis mi mindannyian bizonyos „kulturális információs minták” „hordozói és tovább- adói vagyunk”. És sokszor nem csupán „hordozói és továbbadói” - teszem hozzá már én -, hanem félreértői, továbbképzelői, vagyis mutá- lói, a szellemi evolúció tevékeny részesei is. És úgy vélem, végső soron mindez az érzésekre is érvényes, különösen a társadalmi meghatározottságú életérzésekre. Sőt, valószínűleg az emberi jelenségek egész körére, maradéktalanul. Mindennek végiggondolásából pedig az irodalomra vonatkoztatva szerintem (!) az következik, hogy mindig az erősebb, jobban szervezett, nyelvileg, gondolatilag és emocionálisan is tökéletesebbre csiszolt mérnek („kulturális információs minták”) a legfertőzőképe- sebbek. És végeredményben nem csupán a továbbgondolásra, hanem még a félreértésre, az öntudatlan elferdítésre is azok alkalmasabbak. A többi zárvány, evolúciós zsákutca. És most, hogy talán kellő fertőzőkészséggel felruházva sikerült megjelenítenem, hogy mit is jelent számomra a „kulturális antológia” terminus technikus, térjünk vissza az idei Vámbéry Antológia értékeléséhez. A könyvben, mint minden mém- állományban - ezek után talán már nem hat ez túlságosan erős kritikaként -, bizony, szép számmal vannak zárványok, gyenge fertőzőképességű szellemi alkotások. Legalábbis szerintem. Vagyis a kulturális (ön) tudatom szerint. Igazából a fene se tudja, mely írásművek fertőznek meg leginkább. Valójában csak arról számolhatok be, melyek azok, amelyekkel szemben még egy kiadós infekció lehetőségétől sem ódzkodnék. És persze az is megeshet, hogy bizonyos dolgokat félreértek. Persze, a végeredmény szempontjából - tudjuk - mindegy, hogy miféle az értés: egy félreértés könnyen lehet életképesebb, mint egy tökéletes reprodukció. Elő tehát a farbával! Ábécérendben haladva a következőket húztam alá a Tartalomjegyzékben: Ardamica Zorán és Barak László, verseit eléggé vastag vonallal, bár ezeket olvasva még nem tudtam, mihez képest (és ez persze egy újabb szempont a mérnek életének vizsgálatához), Bereck József Szül- lő úrral készített beszélgetését pedig három felkiáltójellel láttam el, már csak azért is, mert az inteijú- alany személye a Vámbéry fertőzőképességének talán legfontosabb - de mindenesetre legtartósabban ható - garanciája. Bodnár Gyula jegyzete is tüsszentésre ingerelt, Csehy Zoltán verse pedig egészen más testrészemet ingerelte, és meglehetősen messze vezetett az önreprodukciónak az én koromban már, valljuk be, meglehetősen rögös útján. Fülöp Antal új prózája és Kulcsár Ferenc R. C.-riklusának versei sem hagytak önmegtartóztatásban, de Mizser Attila és Polgár Anikó opusai is erősen kibillentették terméketlen egyensúlyából szellemi cölibátusra hajlamos szellememet, csakúgy, mint Tőzsér Árpád és Z. Németh István lírába kódolt, ellenállhatatlan kultúrvírus- tenyészete. No és akit tudatosan hagytam a végére: H. Nagy Péter, akinek a kis- esszéje szerény véleményem szerint nemcsak hogy kiemelten epi- demikus, hanem - mint utólag kiderült - azzal az erénnyel is büsz- kélkedhetik, hogy ugyanabba a vírustörzsbe tartozik, mint jelen írásom, amelyet a Vámbéry Irodalmi Kávéház törzsközönségének körében volt szerencsém elteijeszthetni a 2006. év nyári napfordulója utáni első szombat naphajlatán. (Vámbéry Antológia 2006. Lilium Aurum-Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2006)
