Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)
2006-06-01 / 125. szám, csütörtök
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 1. www.ujszo.com Yehuda Lahav könyvének bemutatója Ösvény a megértéshez ELŐZETES A ma hetvenesztendős Koncsol László életében tükröződnek a magyarság küzdelmes életének évtizedei Kérdések a könyvtárról (Somogyi Tibor felvétele) Kassa. Érdekes könyv látott napvilágot a közelmúltban a kassai Hernád Magyar Lap- és Könyvkiadó jóvoltából. Az Ösvény a megértéshez című kötet szerzője a magyar anyanyelvű, évtizedek óta Izraelben élő Yehuda Lahav. Az ismert újságíró a palesztin-izraeli, valamint több más, munkája során megismert konfliktus hátterét igyekszik bemutatni az olvasóknak. Saját könyvét így jellemzi: „A Holdnak a Földtől elfordult oldalát nem ismerte az emberiség, amíg nem kezdődtek el az űrrepülések. Amikor az első űrrepülők körülrepülték a Holdat, megállaPozsony. Holnap 17 órakor avatják fel a Hviezdoslav téren a nagy dán mesemondó, Hans Christian Andersen szobrát. A 3 méter magas bronzszobor, amely népszerű mesefigurái körében örökíti meg az írót, Bártfay Tibor szobrászművész alkotása. A szobor felállításának apropóját elsősorban az adta, hogy Dánia (és a világ) tavaly ünnepelte az író születésének 200. évfordulóját, amelyről Szlovákia is megemlékezett. Az sem mellékes persze, hogy Dánia talán leghíresebb szülötte 1841-ben személyesen is járt Pozsonyban, és naplójában is feljegyezte itt szerzett kellemes élményeit: „Pozsony gyönyörű város, amely tele van szép lányokkal és jó borral.” Meglepte a nagy mesemondót az is, hogy Pozsony utcáin sétálva egy virágcsokrot vivő kislány egy szál rózsát adott neki - az ismeretlennek. „Ez a rózsa nem hervad el, hanem költeménnyé válik”, írta Andersen, és abban reménykedett, hogy az évek során szép lánnyá viruló kisgyereknek talán eszébe jut majd olykor az idegen, akinek annak idején rózsát adott. 2001-ben Július Satinský, az azóta elhunyt kiváló humorista egyik írásában szintén felvetette a gondolatot, hogy Andersen megérdemelne egy emlékművet Pozsonyban. Hogy az ötletből valóság legyen, megalakult a szlovák kulturális élet jeles személyiségeit tömörítő Hans Christian Andersen Polgári Társulás, amely Bártfay Tibort kérte fel a szobor elkészítésére. A szobrászművész örömmel vállalta el a felkérést, mivel saját bevallása szerint egész pították, hogy az elfordított oldalán minden éppen olyan sötét és barátságtalan, mint a Földről látható felén. Más a helyzet a palesztin-izraeli kapcsolatok terén. A rendszerint látható részük sötét és gyakran reménytelennek látszó - robbanások, merényletek, véres ütközések. A médiákban ritkán, vagy soha nem látható elfordult oldaluk - éppen az sokszor vüágos és reményt keltő.” A kötet bemutatója holnap 17 órakor lesz a kassai Thália Színház társalgójában. A szerzővel a könyv szerkesztője, Havasi Péter újságíró beszélget, jelen lesz az illusztrátor, Szabó Ottó grafikus- művész is. (juk) élete folyamán inspirációt jelentettek számára Andersen meséi, sőt a műért járó honoráriumról is lemondott. Jorgen Munk Rasmussen, a Dán Királyság pozsonyi nagykövete, aki többször is meglátogatta Bártfay Tibort műtermében, és figyelemmel követte a szobor születését, kijelentette: nagyon örül, hogy egy ilyen kiváló művész készítette el az emlékművet, amelyet minden bizonnyal maga Andersen is szeretne. A szoboravatás a Bibiana-ház ma kezdődő, kétnapos gyermeknapi rendezvénysorozatának záró programja lesz. (Mária Baloghová felvétele) Vannak alkotók, akiknek műve és pályája több összefüggés párhuzamba állítására, mérlegvonásra készteti az embert. Kétségtelen, hogy a jubiláló Koncsol László személye és pályája is szolgál ilyen ösztökével. Ha mérlegre tesszük az általa elvégzett munkát, önkéntelenül is egész közösségünk tükrébe nézünk. KÖVESD! KÁROLY Hogy aztán ebben a tükörben görbén, homályosan, kristálytisztán, vagy a pattogzó foncsor pókháló-fonadékán keresztül látjuk viszont magunkat, töredezett arcunkkal nézünk farkasszemet, kérdés. Döntse el ki-ki maga. A kérdés helyénvaló, ám a címzett visszakérdez. Koncsol László hét évtizedes sorsa azért is tanulságos számunkra, mert életében tükröződnek a magyarság küzdelmes életének évtizedei. A Deregnyőn református lelkész fiaként született Koncsol László korán, gyermekfejjel megismerkedett az erőszakkal, az emberi lét véges voltával, a történelem és a politika brutalitásával: nyolcévesen hallgathatta a sztálinorgonák halálmuzsikáját a parókia kertjében, láthatta a magyar hadifoglyok vonulását Oroszország felé. És szívta magába azt a szülői példát, tartást, hitet, és rakta tarsolyába azt az útravalót, amely a kommunista Csehszlovákiában lecsapódó vasfüggöny által bezárt világban inkább volt büszke, de súlyos teher, mint túlélésre alkalmas csomag. Jogfosztott magyarként, anyanyelvi iskola híján ő is sárospataki „szökdöső” diákként kezdte iskolaéveit, majd a komáromi, később pozsonyi diák útja a katedrára vezetett. Onnan könyvkiadóba, lapszerkesztőségbe, majd sok hányattatás után a szabadúszás háborgó vizeire. Tanított, szerkesztett, fordított, írt, kutatott és építkezett. Úgy, hogy példát mutatott, és más is kedvet kapott tőle. Vagyis veszélyes, fertőző ember volt, mert a minőséget, a tartást, az ideológiák és percemberkék akamoki hatalmánál sokkal hatalmasabb, örök művészi értéket és ítéletet képviselő ember mindig veszélyt jelent a diktátori rezsimek alattomos és bárdo- ladan figurái számára. Igényességére jellemző, hogy az irodalomfordításban is jó érzékkel választotta ki az arra érdemes műveket: Nezvalt, Rúfust, Johanidest, Tatárkát fordított, vagy például jugoszláviai szlovák költőket. A kritikaírásban olyan értékrendet képviselt, amely, mint egyik méltatója írja: „hozzájárult a csehszlovákai magyar irodalmat évtizedeken át rossz szellemként kísérő düettan- tizmus háttérbe szorításához, a selejt kiszűréséhez, egy értékorientált szemlélet kialakításához.” Az esszéírásban már akkor tekintélyt szerzett, amikor még kötete sem volt. Olyan témákat járt körül, mint Széchenyi Naplója, olyan alkotók műveinek új értelmezését adta, mint Bartók, József Attila vagy Weöres Sándor. A verselméleti irodalomban iskolát teremtett, hiszen Ütemezője olyan verstanítási módszert kínál, amely gyermekközeli, és szórakoztató módon viszi közeT mindenkihez a poétika alapfogalmait. Verseskönyvei, a Színmuzsika, fényvarázs és a Vizesnapló addig ismeretlen színekkel, színpompás képekkel gazdagította gyermekköltészetünket. De sokoldalúságára jellemző, hogy levéltári kutakodásainak egyik „melléktermékeként” olyan történelmi olvasókönyvet alkotott, amely szervesen vegyíti a krimi és a néprajz műfaját (Kacsa, Kacsa, boszorkány vagy!). S pályája utolsó stációjában, a mintegy két évtizede folytatott helytörténet-kutatásban is úgy tevékenykedik, mint aki „nem elégszik meg a helyi emlékek, dokumentumok feldolgozásával, hanem évszázadokra megy vissza a történelemben, egész a forrásokhoz, ha kell, távoli levéltárakban, könyvtárakban, egyházi intézmények archívumaiban nyomozva akár egy jelentéktelennek tetsző mozzanat, információ után is.” Szinte természetes, hogy felhívta magára a hatalom figyelmét. Megfigyelték, zaklatták. Érte is kijött a nagy fekete limuzin a Februári győzelem utcai rendőrségről. Feleségét munkahelyén zaklatták, mert pedagógusként nem volt hajlandó hite és lelkiismerete ellen fordulni. Ellenfelei (akik közt nemcsak a rendszer cölöpjei, de a dilettantizmus legvitézebb figurái is ott tündököltek) nem nyughattak, míg el nem hagyta a pályát, vele együtt Pozsonyt. S azt hitték, fellélegezhetnek. Szerencsére nem így történt. Koncsol lélegezhetett föl, mert véget ért egy rossz álom. Dióspatony fogadta be, a Csallóköz szívében ért révbe. Az esztétából kutató lett. írom mindezt múlt időben, mert a vüág - a mi kis világunk - másfél évtizede szabad, ahol lehet véleményt mondani, értéket vállalni, a sorokba bújtatott üzenetek helyett egyenesen beszélni. Kritizálni és kritikát elfogadni. Lehet kérdezni, és lehet válaszolni. Fel lehet tenni az ominózus kérdést: miért távozott Koncsol László a kritikai életünkből? És ha már kivonult onnan, miért nem tért visz- sza? Hiszen kritikusi jelenléte meghatározó volt, hiánya szinte kézzel fogható. „Magas mércét állított kivétel nélkül minden alkotó elé. Nemcsak szakmai, erkölcsi okokból sem tett engedményeket a dilettantizmusnak, kerek perec visszautasította bármiféle irodalmon, esztétikán kívüli, magyarán politikai szempont érvényesítését.” A kérdést a fentiek ismeretében talán fölösleges feszegetni. A válasz talán nagyon egyszerű: belefáradt az állóháborúkba, és közben más irányt vett az élete. Mert nem lehet felelődenül ide- oda csapongani, kritikát, irodalom- történetet csak maximális odafigyeléssel lehet művelni. Ahhoz pedig legalább kétszáz időközben megjelent könyvet kellett volna elolvasnia, állítja, hogy újra felvegye az elvarratlan szálakat. Egyébként is, úgy beleásta magát a helytörténeti munkába, hogy árulásnak tűnne hátat fordítani neki. Tegyem hozzá sejtésemet, ne neki kelljen kimondani: talán a mi kis belterjes irodalmunk egy-két véleüenül el- hullajtott gyöngyszeme nem éri meg azt a heroikus munkát, amiért fel kellene adnia a történelmi búvárkodást. A Csallóközi Kiskönyvtár immár több mint egy évtizede sotjázó kötetei olyan értéket jelentenek a felvidéki és az egyetemes magyar irodalomban, amely párját ritkítja, és példát mutat más régióknak is. Nem akad még egy tája a Kárpátmedencének, amely Uyen alapos múltkutatással dicsekedhetne, mint a Csallóköz. Köszönhetően Roncsolnak és a lehetőséget felismerő kiadónak, a Kalligramnak. Ezt a munkát nem lehet félbehagyni, mert a közösség szolgálata kötelez, és az az igény tartja életben, amit Koncsol legborúsabb perceiben úgy fogalmaz meg, mint nemzetvesztésünk, fogyásunk dokumentálását. Hogy ha már azt a sorsot mérte ki ránk a teremtő, hogy beolvadjunk és szétszóródjunk, legalább pontos, világosan kitapintható nyomot hagyjunk magunk után. A fent megfogalmazott kérdés azonban vissza-visszaköszön. A tükörből úgy néz vissza az elmúlt néhány évtized, mint bűneink bocsánata: ezek voltunk, ilyenekké lettünk. Talán lesz feloldozás. Ám hogy leszünk-e egyáltalán, a jövő titka. Amíg a piramis csúcsán olyan alkotó dolgozik értünk, a jövőnkért - paradox módon a múltba merülve -, mint Koncsol László, azt kell mondanunk, van remény. Isten éltessen, Koncsol László! Bártfay Tibor alkotását holnap avatják fel Szobrot kap Andersen MISLAY EDIT XXXI. Duna Menti Tavasz: Nem lehetett könnyű dolga annak idején a válogató bizottságnak, a látott produkciók többsége sok kívánnivalót hagyott maga után Meseváros Esőisten árnyékában A tornai Bódva Színjátszó Csoport Álmodozások című produkciója (Kiss Gábor felvétele) JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Túl vagyunk a színjátszó programon, a keddi hat előadást tegnap újabb hat követte, a nyugati régió csoportjai után bemutatkoztak a keleti régiók is. Nem lehetett köny- nyű dolga annak idején a válogató bizottságnak, ugyanis a látott produkciók többsége igen sok kívánni- . valót hagyott maga után. De még térjünk vissza a keddi naphoz, a hosszúra nyúlt versenyprogram után értékelt a zsűri, kint pedig a már megszokott programok várták a gyerekeket. Közülük is csak a leg- elszántabbak jöttek el, hiszen az időjárás igencsak kitett magáért. Tegnap először a Bodrogközi Aprószínpad lépett színpadra. Igen izgalmas, mai kamaszhangra átírt mesét mutattak be egy lusta fiúról, aki jó útra tér, s menet közben szerzett tudományát, hogy megérti az állatok nyelvét, pozitív célokra használja fel, s el is nyeri a méltó jutalmát. Egyszerű és tiszta eszközökkel dolgoznak, nem erőltetett a mese nyelvi aktualizálása sem. Ge- renyi Patrik Rotter névre hallgató patkányfigurája vállalkozói körökben lehet ismerős. Ahogy XIII. Edmund és Kunigunda királynő meg- formálói is végeztek előtanulmányokat, miután a női szeszélynek ellenállni képtelen uralkodót és zsémbes, hatalomtól megittasult nejét színpadra varázsolták. Ügyesek a maszkok is, főleg a patkánysereg hosszú orrú maszkja varázsol el. Ugyan ötletesnek tűnik az utolsójelenet is, amikor Rotter úr megkapja megérdemelt jutalmát egy fehér nősténypatkány alakjában, viszont nem tudjuk meg, hősünk elnyeri-e méltó jutalmát, a napkeleti királykisasszony kezét. A többi előadásról viszont együttesen se lehet ennyi jót elmondani, az ő esetükben többnyire tényleg csak a szándék dicsérhető. Népmesével ötvöz gyerekdalokat a nagytárká- nyi Ispiláng Színjátszó Csoport, alak a tavalyi Csalóka Péter sikere után Az ördögfióka és a szegény ember c. mesét hozták el. Az egyébként szeretnivaló dalocskák ebben az esetben az érthetőség rovására mennek, nagyon hatásos viszont a tisztaságot jelképező fehér ing, és ismét kiemelkedik a csapatból a tavalyi Csalóka Péter, azaz Sipos Péter. A reggeli programot a kassai Magyar Közösségi Ház mellett működő Bóbita Színjátszó Csoport zárta A szebeni muzsikusok c. Grimm-mesével. Nekik még díszletük is van, amit inkább csak jelzésszerűen használnak, s jóval több marad az előadásban és a játszókban, mint amit a színpadon látunk. Talán csak az egyes jelenetek átkötései működnek, legalábbis a közönség reakciója is erre utal. A felső tagozatos nézők szívét elsősorban a tornai Bódva Színjátszó Csoport produkciója melegíti fel, de nem annyira a saját maguk által kreált jelenet, mint inkább a kellemes idomú lányok látványa. A vidám jelenetként felkonferált Álmodozások egyetlen díszleteleme egy pad, amelyen lányok mesélik el első kamaszkori, erotikával is bőven fűszerezett álmaikat. A jobb pillanatokban amolyan Molnár Liliom-parafrázist látunk, melynek egyetlen üde pillanata, amikor a meghódításra kiszemelt Srác elvágódik a görkorcsolyájával. Két klasszikus mese van még műsoron. A lévai Nevesincs Színjátszó Csoport A három kismalac történetét hozza, míg a tornaijai Kincskeresők Mátyás király igazmondó juhászát mutatja be. Komor viharfelhők gyülekeznek Dunaszerdahely városa felett. Tegnap délutánra teljesen kihalt a művelődési ház és a környéke. Ma a bábosok következnek.
