Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)
2006-06-28 / 148. szám, szerda
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 28. www.ujszo.com RÖVIDEN Kiállítás: Pozsonyi Műtermek - 2006 Pozsony. A Pozsonyi Műtermek szabad művészeti társulás tagjai kilencedik alkalommal rendeznek közös tárlatot. A Pozsonyi Műtermek - 2006 című kiállítás megnyitója holnap 17 órakor lesz a Pozsonyi Magyar Galériában (Május 1. tér - a Csemadok OV nagyterme), ahol Jaksics Ferenc, Schrantz György, Nagy József, Nagy Zoltán és Kalita Gábor alkotásait láthatja a közönség, (ú) Az Irodalmi Szemle júniusi számának tartalmából A költészet küldetése LAPAJÁNLÓ A magyar irodalom élenjáró költői, Petőfi és Arany, Ady és Babits, Illyés és József Attila költészete küldetést teljesített történelmünk magaslatain, drámai helyzetekben, sorskérdéseink megoldásában. Talán ezért is nyugtalanító az a folyamat melynek ma tanúi lehetünk, s amelyekről Pomogáts Béla emlékbeszédében olvashatunk, mely József Attila 101. születésnapján hangzott el. Joggal tette fel a kérdést: „Vajon mikor idézték utoljára a magyar országgyűlésben József Attilát vagy Petőfit és Adyt? Egyáltalán tudná-e valaki idézni őket?” A megállapítás önmagáért beszél... Olvashatjuk a folyóiratban Juhász Dósa János beszélgetését is a 75 éves Mács Józseffel, azzal a megállapítással, „... közéleti szenvedély nélkül nincs újságírás, de irodalom sem”. Tóth László esszéje Peéry Rezső életével és pályakezdésével foglalkozik, „Pozsonyban születtem, magyarnak születtem...” címmel. Rendkívül tanulságos az az életút, melyet Tóth László felvázol, s melynek lényege, hogy Peéry számára a „humanitás és a szabadelvűség iránti tisztelet” (neveltetésénél fogva) a természetévé vált. A folyóirat köszönti a kiváló kritikust, esszéírót és helytörténészt, Roncsol Lászlót, hetvenedik születésnapja alkalmából. Németh Zoltán írásában a hiányzó kritikust említi, „elszalasztott lehetőségként” szól arról, hogy a kilencvenes évek elején Roncsol „nem tért visz- sza az irodalomba és nem folytatta a pályát ott, ahol elkezdte”, Sze- berényi Zoltán pedig - Őrző a strá- zsán címmel - úgy jellemzi őt, hogy „Roncsol neve fogalom és jelkép a szlovákiai magyarság körében ... adottságainak és lehetőségeinek egyetlen molekuláját sem hagyta kárba veszni”. Olvashatjuk a lapban Vladimir Holan verseit, Polgár Anikó és Csehy Zoltán fordításában, továbbá a közelmúltban elhunyt Török Elemér verseit. A kritika rovatban Csáky Pál elbeszéléseiről Pomogáts Béla írását, Csehy Zoltán verseskötetéről pedig Szilágyi Ákos elismerő sorait olvashatjuk, (zsolt) XUX-r.v r. ~1 6. S7.Á.M .' 2006-JťMĽS ÁRA 20.-SK Splrrt fi'(,rigKopájc A százegyedik születésnapon RONCSOL László köszöntése A dolgok negativia (Nemein Zoltán) és Őrző a strázsán (Szeberényi Zoltán (fása) kn/ckli Hranxlfl) néBiiil nine» újvÍRiri... ,li innlalnm «1 Szabadulás a lángsirból Nem találunk szavakat IRODALMI SZEMLE 2«MMi 6 IRODALOM O KRITIKA O TÁRSADALOMTUDOMÁNY A kisvárdai fesztivál Csehov jegyében zajlik: láthatjuk a Három nővért, a Cseresznyéskertet és a Sirályt is Nézőkből ezúttal sincs hiány A kassai Thália Színház Kvartett című előadásában Kelemen Csaba, Cs. Tóth Erzsébet, Kollárik Lucia és Pólós Árpád (Képarchívum) Jól tette Pribula László annak idején 1989-ben, hogy kitalálta a kisvárdai fesztivált. Sok határon túli társulatnak ez volt az első lehetősége, hogy átlépje az országhatárokat, s eljusson erre a Budapesttől ugyan fényévnyi távolságra tűnő (ezért nagyon sok szakmabeli még mindig nem jutott el ide, ahogy határon túli színházba se), hangulatos, virágillattal és muskátlis ablakokkal teli településre. JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Az első fesztiválon még csak három társulat vett részt, egy év múlva már tíz társulat mutatkozhatott be. A kassaiak kihagyás nélkül a kezdetektől itt vannak, ugyanakkor a komáromiak is elég korán eljutottak ide, s egészen az idei évfolyamig minden évben megmutatták magukat. Kisvárda a találkozások kitűnő terepe lett, ahová a válogatók minden évben meghívtak egy arra érdemesnek minősített előadást. A válogatás a kezdetek óta kemény vitatéma, az volt idén is, nem minden társulat érezte-ér- zi ugyanis úgy, hogy a legjobb előadását hívták meg. A kassaiak két darab is jelen vannak. A Kvartett című Spiró-mű azonban szigorúan stúdió-előadás, már a kassai társulat kicsinyke színpadán is elveszőben volt. Itt a díszleteket beállítják a színpad mélyébe, így már az első sort kb. öt méter választja el a játszóktól. Hiába készíti kedvenc csirkepaprikását a feleség a lányának, annak illatát mi nem érezzük. Hiába az utólag bekészített mikrofon, a játszóknak felerősített hangerővel kell játszaniuk, hogy halljuk őket. A fesztivál Csehov jegyében zajlik: láthatjuk a Három nővért, a Cseresznyéskertet és a Sirályt is. De több Csehov-parafrázis is színpadra kerül, így Barta Lajos Szerelem című darabja és Brian Friel Pogánytánca is. Különleges élményt kínál a marosvásárhelyiek Cseresznyéskert című előadása Anrea Vulpe rendezésében, aki a gyerekkori álmok világába vezeti vissza a dráma hőseit s bennünket is. Egy hatalmas térben kezdődik az előadás, egy túlméretezett gyerekszobában, ahol élni nem tudó hőseink kerülnek szembe az augusztus 22-i árverésre készülő Lo- pahinnal, aki mintha korunk vállalkozóját is képviselné, de aki végül maga is meghasonlik, s bár megveszi a birtokot, amelyen már egy új világ kezdődik, önmagát is elnyeli az álmaikból építkező, élni képtelen Ranyevszkájáék világa. Az álom és ébrenlét határán játszódik Brian Friel Pogánytánc című darabja is, amelyben Michael, az egyik főszereplő, Chris fia meséli el szülei, nagybácsija és nagy- nénjei korántsem szívderítő történetét. A stúdiótérben szinte mi magunk is részesei vagyunk a történetnek (ez az, ami annyira hiányzik a kassaiak előadásából), a Láthattunk már néhány zenés produkciót (Mágnás Miska, Szulamit) és egy extravagáns temesvári előadást is. kavicsos úton köztünk járnak a dráma, egy világvégi ír település hősei, s szinte teljesen beleégnek a lelkűnkbe. Aprólékosan kidolgozott, remek színészi pillanatok, alig tudunk felkelni a nem éppen kellemes iskolai faszékről, s a tikkasztó hőség ellenére még tovább élnénk a hősök számára élhetetlen világot. Vidnyánszky Attila a Három nővér tragikomédiáját tálalja fel a maga szokásos túlzsúfolt, mégis annyi gyönyörűséget kínáló tárgyhasználatával, színészi túlbuiján- zásaival. Az egész hatalmas teret bejátsszák, fenn ülünk a színpadon, s együtt lélegzünk Olgával, Irmával és Másával, valamint a hozzá ellátogató vendégékkel. Az egész színpad szimultán játszik, mindenki folyamatosan él és mozog, Kuligin előttünk borotválkozik, Fedotyik ceruzát osztogat, s néha az első sorban ülők akaratlanul is részesei lesznek a játéknak. Vidnyánszky felborítja a darab szerkezetét, hisz az előadás a nagy tűzvész idején kezdődik, s innen jutunk el a múltba, amikor még az egész reménytelinek tűnt, amikor még reálisnak tűntek a nővérek álmai. Ebbe a közegbe kerül be Natasa, Andrej felesége, aki fokozatosan birtokba veszi a ház lakóinak a lelkét, s mindenkit kitúr a házból. Szűcs Nelli Natasája még így is szeretni való teremtésnek tűnik, mivel inkább nevetni szeretünk mások tehetetlenségén. Láthattunk már néhány zenés produkciót (Mágnás Miska, Szulamit) és egy extravagáns temesvári előadást is, amely egy 1829-ben íródott Grabbe-dráma nyomán Don Jüant és Faustot hozza össze egy színpadon. A rendkívül mély térben, steril és rideg vüágban játszódó történetben tudósok csapata ügyködik az emberi lét és értelem manipulálásán, mégis kudarcot vallanak. Nagy kár, hogy az előadás technikailag nem működik, de még így is erőteljes hatást gyakorol az érzelmeinkre. Ahogy a szervezők is megdolgozzák mind a nézőket, mind a zsűritagokat, ugyanis gyakorlatilag szünet nélkül sorjáznak az előadások. Nézőkből, ahogy az előző években, ezúttal sincs hiány, komoly verekedés zajlik, hogy egy-egy előadásra bejusson laikus és szakmabeli egyaránt. A köszöntők döntő többsége nemcsak az ünnepeltről szólt, hanem érintette a szlovákiai magyar irodalom közelmúltját és legutóbbi hat évtizedének alakulását is Irodalmunk jeleseinek dicsérete CSANDA GÁBOR Pozsony. Kedves kötelességének eleget téve köszöntötte tegnap a Szlovákiai Magyar írók Társasága az idei jubilánsait. A csoportos köszöntés elsősorban a hatvanöt évnél idősebb írószövetségi tagoknak és még inkább róluk szólt, s bár betegség miatt nem minden ünnepelt vett részt a meghitt ünnepségen, aki jelen volt az életmű-értékeléssel egybekötött laudációk színteréül szolgáló Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának pozsonyi székházában, igazolhatja: a tollforga- tók és olvasóik jól érezték magukat. Nemcsak azért, mert a Brámer- kúria vaskos falai közt és szellős udvarán igazán felfrissítő élmény volt irodalomról és életpályákról röviden, de mindenre kiterjedően hallani, hanem mert az időpont és a helyszín egybeesett a középiskolás korú alkotók részére meghirdetett irodalmi alkotópályázat, a Pegazus díjátadó ünnepségével. Azaz először a pályakezdők, a még maguknak irodalmi rangot nem kivívók álltak az érdeklődés középpontjában: pontosabban ültek, és figyelmesen hallgatták a háromtagú értékelő bizottság (Tóth László, Tőzsér Árpád és Hizsnyai Zoltán) véleményét a beküldött pályázatokról, a vers- és prózaírás útvesztőiről, majd - továbbra is a fiatalok megtisztelő jelenlétében - kezdetét vette a jubüánsok köszöntése. Az ábécérendnek megfelelően köszöntötték az idén hatvanöt éves Ardamica Ferenc prózaírót, a hetTőzsér Árpád és Koncsol László (Jozef Peniaško felvétele) venöt éves Czagány Erzsébet műfordítót és szerkesztőt (őt Tőzsér Árpád köszöntötte), a márciusban hetvenötödik életévét betöltő Gyüre Lajos költőt (munkásságát Csicsay Álajos méltatta), a június elsején hetvenéves Koncsol László költőt, irodalomkritikust, művelődés- és helytörténészt (őt monog- ráfusa, Kocur László köszöntötte), az áprilisban hetvenöt éves Mács József írót (akit Duba Gyula köszöntött), a hatvanöt éves Mészáros László irodalomkritikust (Lacza Tihamér ismertette munkásságát), az ugyanilyen idős Motesiky Árpád vadászírót (Szőke József méltatta), a hetvenöt esztendős Jaroslava Pašiaková irodalomtörténészt és a hatvanöt éves Zirig Árpád költőt és prózaírót (őt Szászi Zoltán köszöntötte). Jó érzés volt tapasztalni, hogy a Pegazus-pályázat ifjú díjazottjai együtt szerepelhettek a fent nevezett tekintélyes írógárdával, tehát hogy a képzeletbeli pálya elején és a csúcsán elhelyezkedő, jelentős életművet maguknak tudható alkotók mennyire természetesen kiegészítői egymásnak. Az alig kétórás ünnepség záró része (tülekedésmentes serénykedés a finom falatok és italok között) szakmai és baráti kapcsolatok kialakítására is alkalmat adott. A helyszín házigazdájaként Jarábik Gabriella, az író- szövetség elnökeként pedig Ho- dossy Gyula tett meg mindent azért, hogy a társaság jól érezze magát, a programlebonyolító szerepét elvállaló Hizsnyai Zoltán írószövetségi titkár pedig ügyes beugAz egykori Madách Könyvkiadó műfordítói részlegének szerkesztő triumvirátusa: Orbánná Bertha Mária, P. Olexo Anna és középütt az ünnepelt, Czagány Erzsébet (A szerző felvételei) Mács József és Ardamica Ferenc róként a kényszerűen hiányzók helyett is felolvasott. Nagy gondban volna a helyszíni tudósító, ha a laudációk mindegyikét sorra véve legalább jelzésértékűén össze akarná foglalni mindazt, ami elhangzott, de ez nem is volna kivitelezhető. Az írószövetség nyilván megtalálja annak módját, hogy a köszöntők szövegét a szélesebb olvasóközönség is megismerhesse. Ezek döntő többsége nemcsak az ünnepeltről és irodalmi jelentőségéről szólt, hanem érintette a szlovákiai magyar irodalom közelmúltját és legutóbbi hat évtizedének alakulását is. Az írószövetség legközelebb talán éppen ennek a mostani gyorsmérlegszerű névsorolvasásnak az irodalomtörténeti megvitatását tűzhetné programjára. Ha ezen is a szakmaiság és a természetes nézetkülönbségek elfogadása lesz a legkisebb közös többszörös, az tovább növelheti az élő irodalom iránt érdeklődők azért nem is olyan csekély táborát.
