Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)
2006-06-10 / 133. szám, szombat
14 Családikor ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 10. www.ujszo.com Fánika KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Sétálok anyámmal, otthon, vidéken. A Szent Terézia-templom előtt megáll.-Nézd. Ott ül.- Kicsoda?- Nem ismered meg? A dajkád, a te első kisdajkád. Fánika. Nem ismertem volna meg. De a név - ez a név - úgy dalol bennem, mint régi, elnémult csengettyű, melyet valahol a padláson, lomtárban megtaláltak, és rázni kezdenek. Fánika. Fánika. A templom pitvarában, ahová három süppedt, a hívők lépteitől, csókjaitól kivölgyeit vörösmárvány lépcső vezet, koldusok kuporognak, őskori elhagyatottságban, szakadt ködmönben, viharverten. Köztük egy asszony is - úgy ötven és hatvan között -, fekete kendőben. Az én dajkám, aki most koldul. Anyám megindul velem a templompitvar felé. Amint közelébe érünk, s látjuk nem ráncos, mozdu- ladan arcát, odasúgja:-Vak. Lehajol hozzá:- Fánika, itt a fiam, Budapestről.- Tudod, fiam, az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Előbb-utóbb minden elkallódik. A koldusasszony tüstént megismeri ezt a hangot, a volt tekintetes asszony hangját. Emelgeti fejét. Rám tekint vüágtalan szemével. Szeme kék, ragyogó és tiszta, mintha látna vele.- Dezsőké - mondja bágyadt meghatottsággal, a sötétség mélyéből, arcjáték nélkül. Mozgékony ujjaival motoz a levegőben, lenn, egészen lenn, a térdemnél, mintha egy öt-hat éves kisfiút keresne, hogy fejére tegye a kezét, és megsimogassa.- Fánika - mondom, hogy hangommal tájékoztassam a tétben és időben. Egy lépést közeledem feléje. De csak botorkálok. Időbe telik, míg rábukkanok, mert ő nekem akkor nagy volt, magas, s ebben a kis, alacsony asszonyban nem tudom őt mindjárt fölfedezni. Végre megleljük egymás kezét. Keskeny keze van, kéregtelen, finom, akár az enyém. A koldusok tétlen keze hasonlít az írókéhoz, akik csak írnak. A két kéz ügyetlenkedve birkózni kezd egymással. Ö lefelé húzza kezemet, erőnek erejével meg akarja csókolni. Én, hogy ezt megakadályozzam, egyre magasabbra emelem kezemet, vele együtt az övét is. Már szinte arcomhoz ér ez a kéz. Van egy pillanat, amikor szeretnék ráborulni, és megcsókolni. De mindketten gyöngék vagyunk. Fánikának a teste gyönge. Nekem pedig a lelkem gyönge. Szégyellném, hogy én, aki már annyi rongy nőnek csókoltam kezet, megcsókoljam kezét az első nőnek, aki anyám után pólyáit, ápolt és oltalmazott. Az álszemérem elhiteti velem, hogy ez színpadias volna, ízléstelen volna. Elengedem kezét. Egymásra bámulunk mind a ketten, csodálkozva. De én se látok. Vak vagyok az izgalomtól.- Hát haza tetszett jönni? - kezdi. Úgy kérdezi ezt, mintha negyven éve, hogy nem találkoztunk, először járnék itthon, s egyenesen a világ végéről érkeznék ide,gg. ős kútfőhöz, a célhoz.-Haza-feleltem. , - Ó - sopánkodik -, ó, ó - s ezzel az egyeden magánhangzóval, ezzel az egyeden betűvel hiánytalanul fejezi ki, hogy mit érez ő, és mit érzek én, mindazt, ami történt vele és velem: az élet csodálatos, borzalmas zűrzavarát. Ehhez nem is lehet semmit se hozzátenni. Akármi csak kisebbítené, ellapítaná. Mit válaszoljak? Nézem alázatos fejét, melyet még egyre ingat. „Ó, ó,” - mint valami óriási költő, aki valami rövid versbe tömörít minden ámulatot, fájdalmat és emlékezést, valami furcsa és kezdedeges hangjátékban. Fekete ruhája kopott, de nem rongyos. Öreg, nagy szemű olvasó hever ölében. Mellette bádogtálka, az alamizsna számára, üresen. Előkotorászom erszényemet. Azt a kevés ércpénzt, mely benne van, odaöntöm a bádogtálkára. Egy pillanatig tétovázom, ne dobjam-e neki a bugyellárist is, de eszembe jut, hogy az erszény, még ha üres is, a pénzgyűjtés jelképe, csak azoknak való, akiknek van mit tartogatniok benne: koldusoknak gúny. Visszadugom zsebembe. Álldogálok, kicsit zavartan. Egyszerre - köszönés és búcsú nélkül sarkon fordulok, otthagyom. Sietek a templomtéren, szaladok. Esőköpenyemet ráncigálja a vad tavaszi szél. Anyám sokára ér utol.- Miért futottál el? - kérdezi, de nem vár rá feleletet, hiszen tudja, hogy miért futottam el. - Szegény - szól gyorsan.- Szegény - visszhangozom. Ballagunk hazafelé.- Fánika, Fánika - mondja anyám. - Jó kislány volt. Szorgalmas, iparkodó kislány. Tizenhárom éves korában szegődött hozzám. Csantavérről került be a városba. Ő dajkált mindhármótokat. Téged, öcséd, húgod. Hat évig szolgált nálam. Az utolsó évben, nyáron, ha- zakéredzkedett aratásra. Ősszel nem jött vissza. Férjhez ment. Ura meghalt - úgy hallom -, a háborúban esett el. Aztán Fánika egyszerre csak ott ült a templom előtt, vakon. Anyám tart szóval.- Te nem emlékszel rá? - vallat.- De - mondom -, emlékszem. Piros kendője volt. Egy délután fölemelt karjára, az ablakhoz vitt, s a ködös kertben a fenyvesek és kaktuszok között megmutatta a Bu- bust. Télen pedig, ha a szobába jött, mindig behozta magával a jó szagú hideget, a havat, a friss éjszakát, a kendőjén, tudod, azon a horgolt piros kendőjén. Csillogott rajta a zúzmara, s a meleg szobában lassan vizes csöppekben olvadt szét. Erre emlékszem. De másra is emlékszem. Egyszer szüleim temetésre mentek, és Fánikára bíztak bennünket. Abba a kis asztalpadba telepedtünk mindnyájan, mely lenn egy állványkával két szemben levő padot fogott egybe, s a padok között egy asztalkát. Fánika is belefért ide, mert vékonyka volt. Én melléje húzódtam. „írós”-t játszottunk, iskolát. Embereket rajzoltunk óriási fejjel, hegyes pocakkal, gyufaszál lábakkal, s apám színes honjaival színeztük ki. Valósággal belevadultunk a játékba. Folyton firkáltunk, folyton szaggattuk-tépdestük a papirosokat, mikor széthasítottuk, úgy sikítottak, hogy kacagtunk. Megrészegültünk az alkotástól és a rombolástól. Köröttünk vastag rétegben csörögtek a papírok, mint ősszel az avar. De még mindig írtunk. Fánika vezette kezemet. Jólesett, hogy kezemen pihent az ő érdes, s mégis csiklandós keze. Ekkor éreztem először - még hatéves se voltam -, milyen csodálatos forróság áradhat egy másik kézből. Mihelyt levette kezét a kezemről, nyafogtam, utánakaptam, s karjára hajtottam fejemet. így üldögéltem szoknyája mellé bújva, míg be nem sötétedett. Amikor pedig hirtelen fölkelt, rimánkodtam, hogy maradjon még, de ő nem maradt. Kiment a konyhába, behozta kávénkat, meggyújtotta az olajlámpát. Színes rajzok, széttépett papírlapok, a délután megsemmisült örömei között hunyorogtam a lámpa fényében. Nem ittam meg a kávémat. Azt mondtam, fáj a fejem. Sokat gondoltam erre azóta. De senkinek se meséltem el. Anyámnak se mesélem el. Csak ezt kérdezem tőle, hogy beszéljek valamit, mert már megint sokáig hallgattam:- Mondd, megvan még a mi asztalpadunk?- Ja - szól anyám -, az a kis, barnára festett asztalpadotok, amelyikben annyit ültetek valaha? Nincs meg, fiam. Sokáig fönn állt a padláson. Még háború előtt is láttam. De egyszerre eltűnt. Lehet, hogy föltüzelték, amikor nem volt fánk. Vagy költözködés közben veszett el? Isten tudja. Megyünk-megyünk, szódanul. Amikor befordulunk a jegenyesorba, anyám, aki mint jó gazdasz- szony, bizonyára bosszankodik emiatt, hangosan folytatta magánbeszédét, melyet addig némán szőhetett lelkében:- Tüdőd, fiam, az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Előbb- utóbb minden elkallódik. CSALÁDI KVÍZ Kedves Olvasó! Nem kell mást tennie, csak figyelmesen elolvasni hétvégi magazinunk írásait, s akkor gond nélkül meg tudja jelölni a helyes válaszokat kvízünk kérdéseke. A megfejtést levelezőlapon küldje be a Családi Kör címére, de ne feledje el feltüntetni a sajátját sem. Mert ha velünk játszik, nemcsak hogy jól szórakozik, kis szerencsével az Új Szó ajándékát is megnyerheti. Beküldési határidő: június 14. 1. Kik nem tartoznak a közkedvelt gyerekek közé? a) a szorgalmasak b) az önkritikusok c) a túlbuzgók 2. Hol szervezte meg jótékony- sági gáláját a Ca- rissimi? a) Salgótarjánban b) Füleken c) Pozsonyban 3. Mit jelent az előítélet mentes társadalom? a) nincsen másság b) az a más, aki nem fogadja el a másságot, az emberek sokszínűségét c) az emberek sokszínűsége 4. Mikor került vissza Somoskő település Magyar- országhoz? a) 1924-ben b) 1952-ben c) 2001-ben 5. Ki volt Kosztolányinak Fánika? a) a húga b) az anyja c) a dajkája Június 3-ai Családi kvízünk helyes megfejtése: lb, 2a, 3a, 4b, 5c. A Lilium Aurum ajándékát Szabó István, csatai kedves olvasónk nyerte. KI A NYERŐ A Családi Kör május 27-ei Nyerőjének szerencsés beküldői: Marko Annamária, Ipolybalog Kisbenedek Erzsébet, Fülek Komár Judit, Für. Az ajándékot a nyerteseknek a Henkel postázza. A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Sózott hús Mindenekelőtt arra kell vigyáznunk, hogy a hús teljesen kihűljön. Levágás után legalább 24 órát hagyjuk hideg helyiségben feküdni. 10 kg húsra 800 gr sót, 40 gr salétromot, 40 gr kandiscukrot és 8 gr fehér, tört borsot számítsunk. A borssal és a só egy részével alaposan bedörzsöljük a húst úgy, hogy a felület egészen habossá váljon, különösen a csontok körüli részekre kell nagy gondot fordítani. Ezután bepakoljuk a húst a sózókádba, a sonkát rakjuk legalulra, vastag bőrével lefelé, hogy a só jól behatolhasson a húsba, azután következnek a szalonna- és húsrészek, legfelül a bokacsontok, fülek, orr stb., szóval azt kell felül tenni, amit leghamarabb kell elhasználnunk. Az egész eljárásnál arra kell vigyázni, hogy a hús lehetőleg sűrűn és szorosan feküdjék egymáson, minél kevesebb hézaggal. A bedörzsölésből megmaradt sóhoz és borshoz most vizet, cukrot, salétromot adunk és annyi sós lét főzünk, amennyi a hús befödé- séhez szükséges. A sós lét előbb teljesen kihűtjük és csak akkor öntjük a húsra, nagyon óvatosan, lassan, a sózókád egyik oldalán, hogy alólról emelkedjék felfelé és eltávolítsa a levegőt. A páclé teljesen el kell, hogy lepje a húst, úgy- annyira, hogy a legkisebb részecskéje se érintkezzék a levegővel. Végül a húst valami nehezékkel, kővel, deszkával, vagy sózókádra szerelt csavarral le kell nyomtatni, de nem túlságosan erősen, mert különben túlságosan kipréseljük a húsrostokat és a hús szárazzá és keménnyé válik. Nyelv és sonkaboka már öt nap múlva eléggé be vannak sózva, akár rögtön meg is lehet enni, vagy tetszés szerint sterilizálni és ezáltal hosszú időre tartóssá tenni. Nagyobb húsdaraboknak 14 napig kell besózva maradniuk, mielőtt elfogyasztjuk, vagy eltevésre sterilizáljuk őket. Sonka és egyéb tartós húsnemű, nagyságukhoz mérten 4-6 hétig kell, hogy álljanak a sózókádban. Ha nincsen elég hűvös helyünk, vagy az idő már nagyon meleg, akkor cukor helyett 18 gr borsavat tesznek a pácba. Sömör A fák egyik betegsége. Rézvitri- ol-szódaoldattal kezeljük (bor- deau-i forrásnak is nevezik). 50 fiter vízben feloldunk 2 kiló rézvitriolt és ugyanannyi vízben 1,5 kiló szódát. Á kettőt keverés mellett összeöntjük. Ez pár pillanat alatt megtisztítja a fát. Sörfolt Sörfoltot selyemből a következőképpen távolíthatunk el: 90 fokos szeszt ugyanannyi vízzel felhígítunk, tiszta vattacsomót mártoga- tunk bele és gyöngéden kidörzsöljük vele a foltokat. Csak egy irányban szabad dörgölni. Sötét karton . keményítése Asztalosenyvet tiszta papírban megtörünk s egy éjszakára hideg vízben áztatjuk. Másnap folyton kavarva, sima oldattá főzzük. Ha kihűlt, a mosott és teljesen megszáradt holmit beletesszük. Szabadban szárítjuk, hogy az enyv szaga elillanjon, de nem napon. Mérték: hat darab konyhakötényhez egy tábla enyv és 2 és fél liter víz kell. Sötét szobák Sötét szobákat vüágosabbá tehetünk, ha, amint Svédországban szokásos, az ablaküveg külső felére 10 cm szélességben fehér mész vagy olajfestékkeretet festünk reá. A fehér keret olyan hatású, mint a reflektor, műiden kis fényt összegyűjt és a szobába vetít. Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
