Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)
2006-06-09 / 132. szám, péntek
12 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 9. www.ujszo.com Felkészületlenség és tájékozatlanság árnyékolja be a budapesti Ernst Múzeum Közös tér című kiállítását, amelynek elsődleges feladata a napi politika szolgálata Kirekesztő Közös tér Török István: Vajdasági emlékmű, 1972 (Képek a kiállítás katalógusából) áramlatokról. Ez azonban ezeknek a közösségeknek a leminősítése, ha úgy tetszik, skanzenizálása, öncsonkítása és premodem állapotba való visszataszítása. A kérdések sora ezzel nem zárul le, hiszen ha beleolvasunk a kiállító művészek életrajzába, magától értetődően fogalmazódik meg a kétely, miként illeszthető e koncepcióba a két-három évtizede vagy éppen tíz-tizenöt éve Magyarországon élő szerbiai, erdélyi, ukrajnai származású magyar művész és a három évtizede Nyugat-Európá- ban élő, Erdélyből távozott alkotó. Ám arra a kérdésre, hogy miben különbözik ezeknek az alkotóknak a művészetfelfogása pl. a Budapesten született vagy ott élő művészekétől, választ nem kapunk. Hacsak nem a szenvedéstörténetet tekintjük az egyedüli sajátosságnak. Lehetséges és egyben nagyon valószínű, hogy a kiállításnak van egy másik olvasata is, amire a megnyitón elhangzottak, valamint a katalógus tanulmányai ösztönöznek: az etnikai kisebbség és az identitás kérdéskörét eredetileg a „magyar glóA kurátorok éppen a művészeti provincializmusban vélik megtalálni a kisebbségek művészetének sajátosságát. buszra” szabták, a Kárpát-medencei földrajzi behatárolás kényszer- megoldás volt, mert a kiállítás keletkezése alatt többen is kritikával illették az Ernst Múzeum koncepcióját. így született egy olyan megoldás, amely minden irányba tett lépést, ám egyik utat sem járta végig, a végeredmény pedig egy egzaltált - koncepció nélküli - tárlat. Ezt támasztja alá a katalógus és a kiállítás egyik ellentmondása is, hiszen nem igaz, hogy „a műalkotásokat a napjaink művészetéből válogattuk” (Keserű Katalin: u. o., 26.), mert a napjainknak nehezen nevezhető ’70-es és ’80-as évek is szépen képviselve vannak. A tárlat képtelen bemutatni a Kárpát-medencei identitások művészeti vonzatait, csak belekóstol a nőművészetbe, bemutatja a Budapesten notoriku- san ismert El Kazovszkij-, El-Has- san Róza-, Makovecz Anna-műve- ket, a határon túli magyarok művészetét pedig igencsak lebutított fájlban szolgáltatja. A Kárpát-medencei rádiusz felvállalása azért is szerencsétlen választás volt, mert ismerve a régió ilyen témába sorolható számtalan (magyar, szlovák, román, szerb, szlovén, horvát stb.) alkotását és a múzeum adottságait, egyik felvetett problémakör feldolgozása sem volt reális. Sokkal bölcsebb út is kínálkozott volna: figyelmesen meghallgatni a bírálókat, és módosítani a kiállítás szakmai szempontból ingatag koncepcióját. Az általam fentebb említett szakmai inkompetencia mindenképpen súlyos vád, ezért szeretném a figyelmet a kiállítás koncepciójának ingatag pontjaira irányítani. A témában való járatlanság kiérezhető Keserű Katalin szavaiból, aki szerint „a magyar művészet részévé kellene válnia a határon túli magyar és a magyarországi kisebbségek művészetének” (U. o., 25.). Ez ugyanis részben már megtörtént, említsük meg legalább a háromkötetes Kortárs Magyar Művészeti Lexikont (1999-2001), amely először nyitott kaput a határon túli magyar művészeti kataszternek, vagy A magyar művészet a 20. században című monográfiát (1999), amely beemelte a magyarországi művészeti kánonba mindazon határon túli magyar művészeket, akik rendszeresen jelen voltak a magyar művészeti életben és formálták azt. Több konferencia mellett a kiállítási intézmények is (pl. a Ludwig Múzeum, a Bartók 32 Galéria vagy a Miskolci Galéria) nemegyszer teret adtak a kortárs határon túli magyar művészetnek. Komoly hiányosságnak számít, hogy az intézmény igazgatónője az Európai Unió alkotmányán kéri számon, „hogy a soknemzetiségű Európában mindenki élhessen az anyanyelvén, anyanyelvi kultúrában” (U. o., 21.). Ez az alkotmány ugyanis nem hatályos, ám számtalan európai jogszabály és ajánlás szabályozza a kérdést. Márpedig erre a kritikai megjegyzésre épül az egész koncepció, amit még súlyosbít az a tény, hogy Keserű elmulasztotta tisztázni a téma szempontjából alapvető fontosságú fogalmak - az etnicitás, az etnikum, a nemzeti kisebbség, a nemzet, a nemzetiség, a származás - jelentését. így történhetett meg, hogy az igazgatóasszony „magyar származású” művészeket említ (U. o., 23.), ami arra enged következtetni, hogy nem ismeri a származás fogalom értelmét: egy kolozsvári, szabadkai, kassai magyar ugyanis nem magyar származású, hanem magyar nemzetiségű! Ugyanerre a mulasztásra vezethető vissza a kiállítás első, a művészetben nehezen definiálható Kisebbség a kisebbségben alcíme, amely az etnikai kisebbség kérdését kívánta vizsgálni a magyar művészetben. Ez volt a kiállítás történetének fordulópontja, ami miatt hat szlovákiai művész és a kurátor Kubička Kucsera Klára lemondta a kiállításon való részvételt. Ilyen koncepcióban talán a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek alkotói, a más országból, kultúrából Magyarországra települt művészek jelenhetnének meg, ám esetükben is - követve pl. Janice Kulyk Keefert - inkább az etnicitás-lét művészeti megnyilvánulásaira kellene fókuszálni. Meglepő ugyanakkor, hogy maga Keserű zárta ki a magyarországi nemzeti kisebbségeket (kivéve a romákat) a kiállításból, mert „már nem teszünk különbséget a régóta itt élő német, görög stb. származású emberek között (a művészeti életben)” (U. o., 23.). A megkülön- böztethetőséghez való jog megvonása prekoncepciót sejtet, s akkor válik teljes mértékben érthetővé, amikor Keserű Katalin ugyanezt követi el a határon túli magyar művészekkel szemben is. Mindazok a művészek, akik nem vetették alá magukat Keserű kisebbségi alkotóról vallott elképzelésének, megsemmisítő erkölcsi minősítésben részesülnek: tudniillik azért nem A tárlatlátogatók felemás - és nyugtalanító - érzésekkel, a szlovákiai magyar képzőművészek és műtörténész-kurátorok leárulóz- va, más művészek pedig a végeredmény miatt csalódva távoznak az Ernst Múzeum legújabb kiállításáról, amely az etnikai kisebbség és a kulturális identitás kérdését kívánta taglalni a Kárpát-medence művészetében. HUSHEGY1 GÁBOR A Közös tér című tárlat ismét igazolta, hogy a legnemesebb szándékkal készített tárlat is elbukhat, ha a témához alapvető ismeretek nélkül nyúlnak, vagy ha azt a politika szolgálatába állítják. A szlovákiai magyar olvasóban azonban - a képzőművészet területén amatőr és dilettáns szemléletet diadalra juttató honi magyar fáklyavivő toll- forgatók romboló tevékenysége miatt - azonnal megfogalmazódhat a vád, hogy ebben az esetben is mindössze egy „szélsőségesen szubjektív”, sőt rosszindulatú véleményről van szó. Ám maga az Ernst Múzeum kiállítsa, az intéz- ményigazgató Keserű Katalin Kiállítástörténet című írása a tárlat katalógusában (In: Közös tér - Common Space. 21-26. p.), a képzőművészeti eseményhez méltatlan politikai célokat szolgáló megnyitó, Duray Miklós szocialista realizmust és a gottwaldi „k lidu blíž, k lidu níž“ útmutatását visszasíró dilettáns megnyitóbeszéde (erre lapunk a közeljövőben visszatér), a szakmaiságot partvonalon túlra parancsoló május 17-i múzeumi beszélgetés és az eddig megjelent kritikák egyenlege lesújtó minősítéssel szolgál: a Nagymező utcában valódi kulturális botrány szemtanúi lehetünk. A felkészületlenség, felületesség és a tájékozatlanság mellett a legsúlyosabb hiányosságot a tárlat koncepciójában és kivitelezésében tetten érhető más véleménnyel szembeni intolerancia, a kirekesztés és a diszkrimináció ténye jelenti. Kubička Kucsera Klára műtörténész, a szlovákiai rész felkért kurátora az artportal.hu művészeti honlapon fedi fel a tárlat kizárólagos szemléletét és lemondásának okát (Közös tér - Hozzászólás az Ernst Múzeumban látható kiállításhoz. Hírek, 2006. május 28.), Ágoston Vilmos pedig a romániai A Hét hasábjain (Diszkriminatív Kiállítás az Emst Múzeumban. 2006, 20. szám, www.ahet.ro , 2006. június 5.) elemzi kíméletlenül egyebek mellett a kiállítás romákra és nem magyarokra vonatkoztatható diszkriminatív szemléletét. Valóban, komoly szakadék tátong a kiállítás célja és megvalósítása között, ez utóbbi indokolatlanul nemzetcentrikusra sikeredett, mert abban az esetben, ha a Kárpát-medence kulturális identitását választjuk témául, akkor nem zárkózhatunk be magyar világunkba, s nem azonosíthatjuk ezt a térséget- egy grazi fotóművészt, egy szlovák építészt, valamint a közel negyed évszázada Nyugat-Európá- ban élő román művészt leszámítva- a magyar kultúrával és művészettel. És ugyanez vonatkozik a Kárpát-medencei nemzeti és etnikai kisebbségekre is - nem csak mi magyarok és magyarországi romák élünk a vüágnak ezen a táján. Ám az is kérdéses, miként lehetséges egy kiállítás keretében bemutatni két olyan egymástól távoli minőséget, mint a politológiai, demográfiai és szociológiai szempontból definiált etnikai kisebbség és az individuum, az egyén identitása. Egyáltalán, miként lehet megközelítem az etnikai és a nemzeti kisebbség - mert a kettő nem ugyanaz, erre figyelmeztet a történész Ablonczy Balázs (Fogalomtár. In: Közös tér... 165-166. p.) is a katalógusban! - kérdését a művészetben, hogy ne csupán kuriózumról, egzotikumról, provincializmusról értekezzünk. A kiállítás felveti annak lehetőségét, hogy a vajdasági, kárpátaljai kurátorok éppen a művészeti provincializmusban vélik megtalálni a kisebbségiek művészetének sajátosságát, leválasztva azt a főÓzsvár Péter: Szólásszabadság, 1994 Szemán Öcsi Ferenc: Honfoglalás, 1998 állítanak ki, mert „vállalniuk kellett volna etnikai kisebbségi eredetüket s a természetes asszimiláció tényét, ám nem kívántak a kisebbségi kontextusba ágyazódni” (U. o., 24.). A kortárs szakirodalom ezt nevezi a kirekesztés új retorikájának, Keserű igazgatóasszony nem is tudatosítja, hogy ebben az esetben nem etnikai, hanem nemzeti kisebbséghez tartozó személyekről van szó, s azt sem, hogy ezzel az ítéletével ország-világ előtt olyan embereket nevez asszimüánsnak (a tárlatot megnyitó politikus Duray Miklós pedig a nemzeti közösség árulóinak), akik 1918 óta immár 4-5 generációban őrzik magyarságukat. A tárlat talán egyedüli nyertesei a magyarországi romák, igaz, kizárólag a nőművészek révén, ám itt is érdemes lett volna komolyan venni Junghaus Tímea állítását, hogy „a magyarországi cigány művészet igazi hungarikum” (Kapunyitás. In: Közös tér..., 76. p.), és végre a Magyarország felirat alatt szerepeltetni őket, nem pedig gettóba zárni alkotásaikat. A közös kiállítás ugyanis további értelmezéseket tenne lehetővé. Rávilágítana a roma művészeti kutatások egyik megkerülhetetlen problémájára, hogy nem mellőzhető a minőségi || kritérium. Ellenkező esetben bekö- _ vetkezik a provincializmus diadala, ™ műit a határon túli magyar művészeti életben: ahol önmagában az a ^ tény, hogy valaki fest vagy szobrot ™ alkot, s ezzel a közösségét szolgálja, már művészeti csúcsteljesítménynek számít, függetlenül a minőségtől. Sajnos, a kiállításon is szembesülünk ezzel a szemlélettel, ugyanis a 2004. december 5-i népszavazás témája önmagában nem elegendő indok egy mű kiállítására. Sajnálatos, de Zsáki István, Szemán Öcsi Ferenc vagy L. Farkas Zsuzsa munkái még kompromisz- szumként sem vállalhatók. Elmondható tehát, hogy az Ernst Múzeum Közös tér c. kiállítása ^ mélyrepülés - elsősorban a párbe- ^ széd teljes elutasítása miatt. (Közös tér, Budapest, Emst Múze- 4 um, 2006. május 11 -június 21.)
