Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)
2006-05-05 / 103. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. MÁJUS 5. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Havel: Kérem, röviden Három évvel a nagypolitikából való távozása után Václav Havel, volt csehszlovák, illetve cseh államfő, drámaíró megjelentette politikai vallomásainak első kötetét. A Kérem, röviden című kötetet tegnap mutatták be a prágai nemzetközi könyvvásáron. A világhírű politikus és emberi jogi harcos kötete három részre osztható: az első egy nyolcvanas években készült, akkor Nyugaton önálló könyv formájában (Karéi Hvízdala - Távkihallgatás) megjelent híres beszélgetésnek a folytatása, a második Havel különféle jegyzeteit tartalmazza államfői tisztségének idejéből, a harmadik pedig néhány eszmefuttatást, gondolatot, melyeket tavaly vetett papírra az Egyesült Államokban, ahol hosszabb tanulmányúton járt. A Távkihallgatásból, miután 1990-ben Prágában is kiadták, több mint 250 ezer fogyott el, ami az ilyesfajta irodalomból Csehországban máig is rekordnak számít. Havel a több mint 250 oldalas könyvben egyebek között leírja, hogyan látta az 1989. novemberi bársonyos forradalom idején az egyes eseményeket, a rendszerváltás hátterét, kulisszatitkait, elmélkedik az 1993-ban létrejött önálló Csehország szerinte hiányzó „állameszméjéről”, a cseh társadalomról, a cseh kispolgárról, Csehszlovákia szétválásáról, s kritikus jegyzeteket közöl nagy politikai ellenlábasa, Václav Klaus elképzeléseiről. Ugyancsak érdekes vallomást olvashatunk a visegrádi csoport megszületéséről is, „Ez hatalmas improvizáció volt” - úja. Azt sem felejti ki, hogy Klaus ellenezte a visegrádi együttműködést. Több mint tízéves államfői munkáját Havel a könyvben egyebek közt így jellemzi: „Többet kellett volna a saját józan eszemre hallgatnom, s kevésbé a szakértőkre.” Bár Havel könyve nem tartalmaz olyan zaftos leleplezéseket, véleményeket, mint Miloš Zeman volt kormányfő két elhíresült emlékiratkötete, érdekesség van benne bőven. Megtudjuk például, hogy 2000-ben a Nemzetközi Valutaalap prágai konferenciája résztvevőinek tiszteletére rendezett vacsorán más ételt szolgáltak fel, mint amit előzőleg Jóváhagytak”, hogy hideg volt a knédli, apró a hús, s a kevés pincér ráadásul nem nagyon igyekezett. „Hogy ez botrány volt, azt mások is megerősítették” - jegyzi meg az exállamfő. A nagy érdeklődéssel várt kötetet a Gallery Kiadó jelentette meg. A részben politikai emlékiratnak is minősíthető könyvnek már előkészületben van az angol, német, francia, olasz, lengyel és magyarváltozata is. (kj) Václav Havel (ČTK-felvétel)- Én vagyok a tartalék, ha a főorvos úr esetleg megvágná önmagát... (Peter Gossányi rajza) Félmilliárd ember halálos veszélyben, avagy az igazság ezúttal is „odaát" van? Apokalipszis most? Nem Nyilvánvaló volt, hogy a csernobili katasztrófa huszadik évfordulója kapcsán ismét a köztudatba kerül minden mítosz és legenda, amely ezt a szörnyű eseményt övezi: az atomrobbanástól kezdve a több tízezer csehszlovákiai áldozatig. El is határoztam: nem írok róla. OZOGÁNY ERNŐ Csakhogy két nappal a kerek évforduló után váradan esemény történt: az Európai Unió az atomenergia mellett tette le a voksot. Vagyis újabb magreaktorok építését szorgalmazza. Hogy is van ez? Fe- lelőüenül halálos veszélynek teszik ki csaknem félmilliárd állampolgárukat? Vagy talán az igazság ezúttal is „odaát” van? A két évtizeddel ezelőtti tragédia a szó szoros értelmében a sors fül- tora volt: a lelkes, fiatal kutatók amiatt kezdtek tragikus kísérletükbe, hogy növeljék az erőmű biztonságát. Vagyis, hogy soha ne következhessen be olyan tragédia, amelynek akaratlanul az okozói voltak. Ehhez szükség volt a többszörös biztonsági rendszer kikapcsolására. Miközben a magreakciók változására figyeltek, eszükbe se jutott, hogy műszaki katasztrófát idézhetnek elő: felforralták a hűtővizet, amely felrobbantotta a csöveket, majd a nagy hőmérséklet hatására hidrogénre és oxigénre bomlott víz akkora vegyi robbanást okozott, hogy több kilométeres magasságba lökte a fűtőelemek radioaktív anyagát. A kísérletező kedvű két fiatal tudós, Valerij Hodjemcsik és Vlagyimir Szasjonok az első pü- lanatban életét vesztette. A széljárásnak megfelelően elindult a radioaktív felhő Skandinávia felé. Meglepőnek tűnhet, de a kőhajítás- nyira fekvő Kijevben nem lehetett magasabb sugárzást mérni. Logikusan: a csernobili robbanásnak semmi köze nem volt a magreakcióhoz; semmilyen erőműben nem lehet atomrobbanás. Ha ez így volna, akkor ma Szlovákia is atomhatalom lenne, hiszen Jaslovské Boltunké Vl-es blokkja is csernobili mintára épült. Amikor a múlt század negyvenes éveiben kiderült, hogy a Los Alamosban dolgozó több ezer tudós szorgalma is kevés az amerikai atombomba beindításához, Neumann János zsenije kellett a megoldás kitalálására. Rájött, a töltet egyik felét félgömb alakú tartályba helyezve, a másik felét egy tölcséren keresztül rárobbantva kialakul az a nagy hőmérséklet és nyomás, amely a láncreakciót beindítja. Enélkül nincs robbanás. A kísérletek részese volt Wigner Jenő, akinek feladata a hanfordi, plutóniumtermelő reaktor megtervezése volt. Ez utóbbi magyar tudós tekinthető az első reaktortervező mérnöknek. Az általa szerkesztett berendezések grafittal szabályozták a reakciót, hűtőközegként vizet használtak. Az atombomba-kísérletekben egy harmadik magyar neve is felbukkan, Teller Edéé, akiről ma köztudott, hogy a hidrogénbomba atyja. Az már kevésbé, hogy elsősorban az ő szorgalmazására jött létre a második világháborút követően a Reaktorbiztonsági Bizottság, amelynek első elnöke volt. Filozófiájuk szerint az atomenergia túl komoly dolog ahhoz, hogy egy esetleges baleset következményeit kelljen elhárítani, így olyan biztonsági intézkedéseket kell foganatosítani, amelyek eleve kizáiják bármilyen szerencsétlenség lehetőségét. Mivel ennek a követelménynek a Wigner-féle reaktor nem felelt meg, ugyanis túlhe- vülés esetén légbuborék keletkezhetett a hűtővízben, aminek eredményeként a láncreakció „megszaladt”, minden vita nélkül betiltották. Wigner kénytelen volt jobb megoldást találni. Sikerült: a grafitot vízzel váltotta fel, míg a hűtővizet nagy nyomás alá helyezte. Megalkotta ezzel a nyomottvizes reaktort, amelynek legfőbb tulajdonsága, hogy túlhe- vülés esetén a láncreakció leáll, tehát az erőmű lehűl. Csakhogy a hidegháború viszonyai között ezek a döntések titkosak voltak, az egykori Szovjetunióban nem szereztek róla tudomást, nagyban készítették a grafitmoderátoros erőműveket. Mondani sem kell, a csernobili is ilyen volt. Ennek ellenére még ma is minden gond nélkül működne, ha nem adják fejüket kísérletezésre a fiatal kutatók. Mint minden nagy baleset után, ezúttal is komoly vizsgálat indult. Szakértők hada foglalkozott a kérdéssel a tanulságok levonásának szándékával. A következő legendát, hogy a szovjet hatóságok eltussolták az eseményt, pillanatok alatt sikerült megcáfolni. Mivel kezdettől fogva tudták, hogy nem atomrobbanás történt, ráadásul nem emelkedett jelentősen a radioaktivitás a szomszédos Kijevben, nyugodtan ültek a babérjaikon: azt hitték, csak egyszerű gyári tűz keletkezett. Ehhez számítsuk hozzá, hogy a robbanásra az ortodox húsvét szombatján került sor, amikor valamennyi döntésképes főnök a dácsájában vodkapusztítással foglalkozott. Ezért egy hétig semmilyen komoly óvintézkedést nem tettek. Csak akkor jöttek rá a helyzet komolyságára, amikor Svédországból és Finnországból jöttek a vészjelzések, ahova a szél elsodorta a radioaktív szennyeződést. Ekkor viszont túlreagálták a dolgot: több százezer embert feleslegesen kitelepítettek. Hogy mennyire igaz ez, arra a rendszerváltás, illetve a Szovjetunió szétesése után derült fény: ukrán környezetvédők nagy nyugati támogatás reményében apokaliptikus adatokat hoztak nyilvánosságra a csernobili katasztrófáról. A helyszínre kirendelt kutatócsoportot Itsouzon Shigematsu japán professzor, Hirosima és Nagaszaki következményeinek legkiválóbb szakértője vezette. Megállapították, az erőmű száz kilométeres körzetében a halálozási statisztikák nem változtak jelentősen a baleset után, nem tapasztaltak jelentős különbséget az ukrajnai és fehéroroszországi adatok összevetésével sem. Öt évvel a baleset után a helyszínen járt a magyar részecskefizika élő legendája, a budapesti ELTE tanszékvezető tanára, Marx György is, aki tapasztalatairól Csernobil leckéje című tanulmányában számolt be. Érdemes idézni mérési eredményeinek tanulságát: „A látogatás során kapott dózisunk (kb. 0,01mSv) kockázata nem érte el azt az értéket, amelyet egy cigaretta elszívása jelentene.” A csernobili katasztrófa legfőbb tanulsága, hogy olyan erőműveket kell építeni, amelyek teljesen balesetmentesek. Ma már csak ilyeneket, vagyis nyomottvizes reaktorokat készítenek. A rendszerváltás után Teller Ede ellátogatott a paksi atomerőműbe; mint egykori biztonsági főnök kijelentette, teljesen biztonságosan működik. Ó az atomerőművet egy éles konyhakéshez hasonlította: minden gyerek egyszer jól megvágja magát vele, ilyenkor a szülőnek el kell döntenie, hogy mit tesz, kidobja a kést, vagy megtanítja csemetéjét bánni vele. A magyar tudós az utóbbi megoldást ajánlja. Annál is inkább, mivel a magenergiának nincs alternatívája. Egyrészt a tisztasága miatt, hiszen nem keletkezik a magreakció közben üvegházhatású gáz (amely Csernobü- nél sokkal jobban fenyegeti életünket), ráadásul mai ismereteink szerint háromszáz, de lehet, hogy ötszáz évre elegendő van belőle. Ä kőolaj viszont száz éven belül elfogy. Ennek ismeretében mindenki döntse el, melyik megoldás mellett teszi le a voksát. KOMMENTÁR Az alagút vége? AAAL1NÁK ISTVÁN Ha minden jól megy, csaknem fél évvel a parlamenti választások után új kormánya is lehet Iraknak. Ez a mondat mindenütt cinikusan hangzana, Irakban azonban fény lehet az alagút végén. Ami önmagában jelzi, mennyire súlyos a helyzet. A megoldásra, a pozitív „végkifejletre” nemcsak az iraki népnek van olyan szüksége, mint egy falat kenyérre, az amerikai külpolitika hitelessége is függ tőle, és persze a tágabb térség jövője. Nem kell közel-keleti szakértőnek lenni ahhoz, hogy felfedezzük a szoros összefüggéseket az iraki helyzet alakulása és a régió két másik neuralgikus pontja, az iráni atomválság, valamint az izraeli-palesztin viszony megoldása között. Az hozta meg az áttörést, hogy Dzsaafari jelenlegi kormányfőt a kisebbségi szunnitáknak és kurdoknak (a kurdok többsége is szunnita) sikerült rákényszeríteniük arra, hogy lemondjon a miniszterelnöki poszt megtartásáról, amire egyébként a választási eredmények alapján jogosan formák igényt. Amikor ez megtörtént, a pártok hihetetlenül gyorsan megegyeztek a kijelölt kormányfő személyében, akit a kurd Talabani államfő a múlt héten már meg is bízott a kormányalakítással. De hogy a helyzet ne legyen olyan egyszerű: tegnapelőtt megkezdte első munkaülését az új iraki parlament is, s az első napirendi pontok között szerepelt a tavaly októberben népszavazással elfogadott alkotmány módosítása - szunnita nyomásra. Núri Maliki gyors kormányalakítási tárgyalásokat ígér. Ami relatív fogalom, mindenesetre biztató kezdet, hogy állítólag miniszterelnök-helyettesi posztot ajánlott a szunnitáknak, amit azok nagyon kedvezően fogadtak. Ezt Dzsaafari, aki a legnagyobb síita pártszövetség fejeként továbbra is erős ember marad, sosem tette volna meg. Dzsaafari már az amerikaiak számára is kényelmetlen volt, főleg azért, mert elsősorban az iráni (síita konzervatív) rezsimhez volt lojális, akárcsak az iraki síiták többsége. Ismét bonyolódjék a kép: Malikit eddig Dzsaafari közeli szövetségeseként tartották számon. Viszont öntudatos arab nacionalistaként állítólag nem engedi, hogy Irán diktáljon neki. Tény, a Szaddám-rezsim elleni iraki síita ellenállás más jeles képviselőihez hasonlóan együttműködött Teheránnal, de nem Iránban élt száműzetésben, hanem Szíriában. Ráadásul az iraki síiták legfőbb vallási vezetője, Ali asz-Szisztáni nagyajatollah is támogatja őt, ami rendkívül fontos. Maliki legsürgetőbb feladata a síiták és szunniták között február óta dúló, vallásinak nevezett polgárháború megállítása lesz. Első lépésként ő nem felszámolni akarja - úgysem sikerülne -, hanem betagolni az ország fegyveres testületéibe a magánhadseregeket. Irakban minden pártnak van saját milíciája, amelyiknek nincs, azt nem is veszik komolyan. Ha ez sikerül, ha ebben lesz síita-szunnita-kurd politikai egyetértés, akkor már „csak” a terrorizmusnak kell véget vetni. Amihez jól jönne a nemzetközi segítség, viszont ha nem fogja látványosan sürgetni az amerikaiak távozását, nagyon gyorsan elveszíti azt a támogatást, amelyet jelölésekor élvezett. JEGYZET % > ..'“'m M SS® V IHM» »I 21. századi politikusok NÉMETH ZOLTÁN Jó pár napba tellett, mire a Smer választási óriásplakátja mellett elhúzva rájöttem, hogy rajta a párt vezetője, Robert Fico található. Ennek nem is tulajdonítottam volna akkora jelentőséget, ha ugyanez a megbocsáthatatlan figyelmetlenség meg nem történik velem a kereszténydemokraták kapcsán is: plakátjukon alig ismertem fel Pavol Hrušovskýt. 21. századi politikusarcokat láttam: eltüntetve róluk a hatalom, a hatalmi pozícióharc minden árulkodó nyomát, minden erőszakos ráncot vagy éppen a vesztett csaták véste fáradt redőket. Mintha most léptek volna elő a homokozóból, friss bababőrrel képükön, egy harmincöt vagy éppen ötvenéves férfi arcán. Játszani indultak, aztán hirtelen itt találták magukat ország-világ előtt, kifeszítve az olajos, benzingőzös utak fölé. Sztálin politikustársait retusáltatta ki maga mellől, a 21. századi politikusok, úgy tűnik, a számítógép segítségével arcukat retusálják, s az időtlen politikusi szépség szolgálatába állítják azt. Jean Baudrillard vezette be a szimulákrum fogalmát azokra a tárgyakra, amelyek csak eljátsszák funkciójukat: ilyenek például azok a divatos, tornacipőt utánzó cipők, amelyekben nem lehet sportolni. Ezek az arcok is ilyen politikusszi- mulákrumok. Nem valódi politikusok arcai, csak szimulálják azt, hogy politikusok. Ez adta az ötletet: mi lenne, ha politikusaink helyébe „igazi” politikusszimulákrumokat, virtuális politikusokat ültetnénk, afféle politikus Lara Croftokat? Számítógép-politikusokra szavazhatnánk, akik aztán egy virtuális parlamentben intézhetnék az ország ügyeit. Kereszténydemokrata, nacionalista, liberális, populista, szociáldemokrata, kommunista program mozgatná figuráinkat, amelyek csak képernyőn jelennének meg. Ekkor szavazhatnánk csak „valódi” programokra! Nem zavarnának meg a korrupciós ügyek a szavazásban (ugyan mire van szüksége egy programnak?), de azért a választások előtt megnyugvással töltene el minden szavazót, hogy politikusszimulákruma- ink jelszavai közt ott szerepelne: mi éppolyan emberek vagyunk, mint ti, szavazzatok ránk! R S. Most látom, azóta Ján Slo- ta is feliratkozott a babapopsi- arcú szimulákrumok közé.
