Új Szó, 2006. február (59. évfolyam, 26-49. szám)
2006-02-15 / 38. szám, szerda
16 Olvasók oldala ÚJ SZÓ 2006. FEBRUÁR 15. www.ujszo.com Nem volt még olyan társadalom a világon, amelyben ne lett volna prostitúció, ugyanakkor olyan sem, amelyben ne loptak, csaltak vagy öltek volna Tanúságtevőkre van elsősorban szükség Gyermekeinktől is elvárjuk, hogy éljenek tisztességesen (Reuters) Az Új Szó 2006. február 2-i és február 3-i számában Hizsnyai Zoltán tollából megjelent írások (A teljesség kanonizált torzképe, illetve Mit hoz számunkra Benedek?) kapcsán szeretnék néhány olyan szempontra rámutatni, amelyek segíthetik az olvasót abban, hogy továbbgondolja a témát. OLVASÓI LEVÉL XVI. Benedek pápa még korábban, Joseph Ratzinger bíborosként azt nyilatkozta: bár a szekularizáció következtében nagyon sokan elvetik az egyház tanítását, nem fogadják el az isteni kinyilatkoztatáson alapuló erkölcsi követelményeket, ugyanakkor mégis azt várják az egyház fejétől, a pápától, hogy megnyilatkozásaiban a világhoz igazodjon, megfelelve a kor kihívásainak. Vagyis bizonyos kérdésekben (szexualitás, abortusz, eutanázia stb.) úgy foglaljon állást, ahogy az ma „korszerű”. Úgy gondolom, éppen ezért is várják világszerte mindig felfokozott érdeklődéssel a pápai dokumentumok megjelenését, különösen akkor, ha azok erkölcsi kérdéseket taglalnak. A katolikus egyház jelenlegi fejének pedig ráadásul ez az első enciklikája, érthető tehát a figyelem, amely a körlevél megjelenését kíséri. Szeretném hangsúlyozni, hogy „Az Isten szeretet” (Deus caritas est) kezdetű körlevelet még nem olvastam (a magyar nyelvű fordítás már készül), csupán annak ismertetését. Megítélésem szerint a sajtóban többször idézett, a testi vágy, a szerelem és a lelki szeretet közti kapcsolatra vonatkozó részletek, amelyeket Hizsnyai Zoltán is kiemel, nem magyaráz- hatóak, értelmezhetőek az encik- lika egészének ismerete nélkül. Csak megjegyzem, hogy a két részből álló körlevél második részét (A szerető Egyház) a pápa az önzetlen, másokért áldozatot hozó szeretet, a karitatív gondoskodás kérdéseinek szenteli. Teréz anyát említve példaként, akit - talán túlzás nélkül mondhatom - az egész világon elismertek és tiszteltek. VI. Pál pápa sokat idézett mondása, hogy a mai kornak nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van elsősorban szüksége. Olyan emberekre, akik életükkel, magatartásukkal, cselekedeteikkel bizonyítják, hogy lehet jézusi módon élni. Akik elfogadják Istent, és megpróbálják (sokszor az árral szemben úszva) a keresztény elveket életükben megvalósítani. A második cikkben (Mit hoz számunkra Benedek?) a szerző nagy terjedelemben foglalkozik a prostitúció jelenlétével az egyes történelmi korokban, társadalmakban. Mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy nem volt még olyan társadalom a világon, amelyben ne lett volna prostitúció, ugyanakkor olyan sem, amelyben ne loptak, csaltak, öltek volna. De ez nem jelentheti azt, hogy ne kívánjuk meg gyermekeinktől, hogy tartsák tiszteletben az emberi méltóságot, mások tulajdonát, hogy éljenek tisztességesen stb. A keresztény ember számára Jézus a mérce. Ő az, akihez megpróbál igazodni, ő az, akit - nagyon gyakran bukdácsolva bár - követni akar. Az egyház, a pápa megnyilatkozásaival abban segíti, hogy ne tévessze szem elől a célt. Aki nyitott szemmel jár a világban, felfedezheti környezetében azokat az embereket, családokat, akik elfogadják az egyház által képviselt erkölcsi elveket, értékeket, és példás keresztény életet élnek. A gondolkodó ember választ keres kérdéseire, meggyőző választ vár, sokszor talán a saját szája íze szerint. Ha a válasz eltér az általa elvárttól, kifogásokat, kibúvókat keres, miközben tulajdonképpen önmagával viaskodik. Ugyancsak Ratzinger bíboros mondta egy interjúban: ahány ember van a vüágon, annyiféle útja van az üdvösségnek, a megtérésnek. Nincs általános recept. Nekem nem másra kell mutogatnom, hanem el kell indulnom a helyes úton. Nekem kell jobbá válnom, nekem kell a jézusi tanítás szerint élnem, nekem kell világítanom, nekem kell másokkal jót tennem... Elég, ha elolvassuk a Hegyi beszédet. Akinek van füle, hallja meg! A föld sója címmel tavaly újra kiadott könyvben Ratzinger bíborosnak számos olyan kérdést tett fel az interjúkötet készítője, amely a ma emberét érdekli, izgatja. Jó szívvel ajánlhatom a mostani pápa gondolatait, válaszait minden jó szándékú, kereső, nyitott embernek. Sok kérdésre - így az enciklikával kapcsolatban felmerültekre is - választ találhat benne. Bertha Éva, Pozsony Szellemi kiskorúságunk Az egészségügy éppen olyan útszélre taszított gyermeke a politikusoknak, mint az oktatásügy vagy a kultúra A csallóköziek kórháza A bunkó bravúr is bravúr Csodabogarak vagyunk mi, szlovákiai magyarok. Múlt évben valakinek az a bizarr ötlete támadt, hogy közvélemény-kutatást kell rendezni: Ki 2005 szlovákiai magyarja? Az eredmény: az első körből kirepül a nemzetközüeg elismert kisebbségi biztosunk és egy parlamenti képviselő. Bizonyságául annak, hogy óhazai társainkkal egyformák vagyunk. Netalán külföldi szemlélő számára egy fintort megér ez a teljesítmény. Habár a bunkó bravúr is bravúr. Annak a szellemi kiskorúságnak a bizonysága, hogy nem tudunk sem távlatokban, sem közösségben gondolkodni. A szervezők szerencsére átváltottak sms-szavazásra. Ez kényelmesebb is, a mobüszolgáltatóknak is anyagi haszon. A rendszeres újságolvasó kaján fintorral szemlélte a heti részeredményeket. Megszületett a végeredmény, az istenadta újságolvasó pedig hosszasan eltűnődik. 18 097 szavazat érkezett. Kár, hogy a szavazók kor szerinti összetételét nem közölték. Ugyanis ebből a lapból értesültünk, hogy Szlovákia lakosságának 85%-a mobiltulajdonos. Hm. A csecsemőket és aggastyánokat is beleértve? Az utóbbiakat biztosan nem, tapasztalatból állítom. Ez a számadat hogyan viszonyul az Új Szó olvasótáborához? Az sms-játék nagyon népszerű. Az a gyanúm, hogy az ifjúság nem nagyon gyarapította a résztvevők táborát. Ók arról szeretnek szavazni, hogy ki kerüljön be a villába. Ez nem nagy bűn, hiszen a fiatalságnak szórakoznia kell. Külön fejezetet érdemelnek a futballrajongók. Ez a szavazás azt bizonyította, hogy nem csak randalírozni tudnak. Mindent egybevetve, hasznos akció volt. Afféle tükör számunkra. Szeretném remélni, hogy a résztvevők nem zúdítanak a szerkesztőség tagjaira szemrehányásözönt, hiszen a szerkesztőség a gyűjtőuma volt. Én is azért fogtam tollat, mert öreg vagyok, és indulása óta állandó olvasója a lapnak. A grafomániás vén spiné nem nyugszik. Győri Sarolta, Szepsi OLVASÓI LEVÉL A csallóközi emberek minden történelmi korszakban hűek maradtak szülőföldjükhöz. Nem menekültek el sem a tatár, sem a török elől; a 20. század megszállói is csak embertelen, durva erőszakkal tudták szülőföldjükről elhurcolni a hatalom által kiválasztottakat. A második vüágháború után a Csehországba deportáltak többsége rövid idő után megtalálta a lehetőséget a hazaszökésre, az anyaországba kitelepítettek nagy része pedig még mindig a szülőföldre való visszatérés reményében él. Mi, csallóköziek ezt a földet örököltük ősünktől, ez a mi otthonunk, hazánk, függetlenül attól, hogy milyen hatalom telepedett erre a tájra. Szorgalmas, dolgos emberek élnek itt, akik becsülik a tudást, a műveltséget, a többség oly sok hazudozás ellenére még mindig ragaszkodik az anyanyelvi oktatáshoz, iskoláinkhoz, templomainkhoz, az idősebbek még mindig ,Adjon isten jó napot!” köszöntéssel üdvözlik az idegent, készségesen útba is igazítják. Itt még sokan ismerik népdalainkat, kedvelik a magyar nótákat, a szép hangulatos muzsikát, ápolják hagyományainkat, ragaszkodnak anyanyelvűnkhöz, védik a romoktól az általános erkölcsi értékeket. Oly sok rontás közepette itt még maradt valami a tisztességből, az emberségből, a szolgálatkészségből. Ezt érzed és tapasztalod a csallóköziek kórházában is. A bejáratnál nem rohannak eléd, nem taszítanak féke, hanem ajtót nyitnak, türelmesen várják, amíg belépsz az épületbe. A folyosón, a rendelők előtt ugyan sokan várakoznak, de senki nem hangoskodik, türelmesen várnak a nővérek hívó szavára. Az egészségügyi dolgozók csendben végzik munkájukat, ha szükség van rá, készségesen segítenek. Betegnyugtató ez a fogadtatás, félelmet old, elviselhetőbbé teszi a maradást. Sebészeti osztályon a szolgálatos nővér elvezet a kiutalt szobába, ahol szépen megvetett, tiszta ágy köszönti az érkezőt. Fakeretes ablakok már rég javításra várnak, de pénz nagyobb munkára nincs, azt bezsebelik a mértéktelen étvágyú harácsolok, a kamatzsonglőrök. Horváth Zoltán, a kórház támogatásra érdemes, jóra törekvő igazgatója szomorúan azzal vigasztalódik, hogy hasonló állapotban van több fővárosi és vidéki kórház is. Egészségügyi intézményeinkről általában akkor írnak bővebben a lapok, ha egyesek elégedetlenek az orvosi kezeléssel vagy a költségeket késve térítő biztosítókkal. De arról, hogy a nyomorba taszított kórházainkban a vezető, az orvosok és a nővérek milyen minőségi munkát tudnak végezni, a szegénységben miképpen tudnak az egyre növekvő igényeknek eleget tenni, már ritkán számol beírás. Az egészségügy valós helyzetét azok tudják igazán felmérni, akik az utóbbi hetekben-hónapokban kénytelenek voltak rövidebb- hosszabb időt kórházban tölteni. Igaz, a jól felkészült, hivatásuknak élő orvosok, ügyes nővérek gondos, lelknsmeretes munkával igyekeznek az anyagi hiányokat pótolni, de a mindenre figyelni tudó beutaltak a lelküsmeretes munka mögött is látják, hogy az egészségügy éppen olyan útszélre taszított gyermeke a politikusoknak, mint az oktatásügy vagy a kultúra. Nyilvánvaló, hogy azok, akik ezt a kórházi életet nem ismerik, nem is tudják, hogy a hivatásukban, emberségükben felmagasodó vezetők, orvosok és ápolónők pénztelenségből eredően milyen erőt fejtenek ki; milyen nagyfokú türelemre van szüksége azoknak, akiket szinte percenként hív valamelyik betegszoba csengője, akiktől nem csak fájdalomcsillapítót, hanem lelki és testi szenvedést enyhítő kedves szavakat is várnak a rászorultak. Magasabb fokú pszichológiai tanulmányok nélkül is a gyakorlat kitűnő emberismerővé nevelte őket, tudják, miképpen kell a fölösleges gyógyszereket kérőket elutasítani, a türelmetlenkedőket nyugalomra inteni, a fegyelmezetleneket jó szóval kordában tartani. Napjainkban több mint áldozat- vállalás a szegénységben szenvedő kórházakban igazgatóként, orvosként, egészségügyi dolgozóként tevékenykedni. Ha olyan kitűnő eredményeket érnek el, mint a du- naszerdahelyi kórház sebészeti osztályának orvosai, akkor nincs megállás, nincs nyugalom, mert a szenvedő emberek kérését nem lehet visszautasítani, így marad a megfeszített, kimerítő munka. A reggeli megbeszélést vizit követi, majd rohanás a műtőbe, ahol már a betegek elő vannak készítve az operációra. Szünet nélkül folynak a műtétek, s ha nincsenek komplikációk, akkor késő délután végeznek, de ezzel nem fejeződik be a napi munka, mert a szobákat még végig kell járni, újabb kivizsgálásokat, ellenőrzéseket kell végezni, tanácsokat adni. így megy ez szinte megállás nélkül napról napra. Erkölcsi és anyagi megbecsülés nélkül vajon meddig lehet ezt folytatni? Miben látjuk mi, adófizető polgárok a megoldást? Nyilván nem az egészségügyi intézmények leépítésében, osztályok felszámolásában, hanem a kórházak nagyobb anyagi támogatásában, a polgárok által választott megyei vezetők, képviselők felelősségteljesebb segítőkészségében, az egészségügyre fordított összeg növelésében, az orvosok, nővérek, ápolók erkölcsi és anyagi megbecsülésében, munka- körülményeik javításában. A csallóköziek kórházát az itt élő emberek bizalma is élteti. Horváth igazgató nyugodtsága, szorgalma, kiegyensúlyozottsága hatással van a betegekre is. A jó légkör elősegíti a beutaltak gyors felépülését, mert ők tudják és tapasztalják igazán, hogy lelkiismeretes munkával, szerétéiből fakadó gondoskodással, az anyagi hiányok is részben pótolhatók. A jóra való törekvést és az áldozatvállalást pedig a hatalom urainak is becsülni és támogatni kell. Gáspár Tibor, Komárom (Martin Baumann felvétele Itt még maradt valami a szolgálatkészségből
