Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
2006-01-07 / 5. szám, szombat
10 Családikor ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 7. www.ujszo.cotr MINDENNAPI KENYERÜNK A megbocsátás hatalma ZSOLNAI PÁL Egyszer két testvér elment a rabbi után, hogy békítse ki őket. Miután ez megtörtént, megígérték, hogy megbocsátanak egymásnak, a rabbi, hogy biztos legyen a dolgában még egy kísérletet tett. Megkérte őket, áldják meg egymást kölcsönösen, és mondjanak újévi jókívánságot egymásnak. A fiatalabbik hozzá is fogott: „azt kívánom neked, amit te kívánsz nekem...” Az idősebbik rögtön haragra gerjedt, és mérgesen mondta a rabbinak: „látod, ez már megint kezdeget”. Ismert közhely: tévedni emberi dolog, megbocsátani viszont isteni. Táján mindenki átérezte már azt a belső késztetést, hogy meg kéne bocsátani, de valami visszatart. Gyakran aztán azt mondjuk, no, jól van, megbocsátok, de nem feledek. Lehet-e tiszta szívből megbocsátani, van-e egyáltalán értelme, szükséges ez? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ keresni. A miatyánk kulcsigéje a megbocsátás: „és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Az egyik legnagyobb hatalom, amely a világmindenséget irányítja, a megbocsátás hatalma. Az életben gyakran előfordul, hogy fájdalmat, csalódást, haragot érzünk, veszteség ér bennünket. Mi megbántunk másokat, mások megbántanak minket... és folytatódik tovább - kezdünk keserűséget, haragot érezni a körülöttünk lévő emberek iránt, majd saját magunk és az Isten kánt is. És ezzel bezárul a kör, kiépítünk magunk körül egy börtönt, melyből nagyon nehéz szabadulni. A kérdés az, milyen sokáig engedjük, hogy ezek a negatív érzelmek hassanak ránk. Minden másodperc, amit így élünk meg, újabb és újabb negatív és destruktív érzelmeket, gondolatokat és cselekedeteket vált ki bennünk. Az akció és reakció törvénye működésbe lép, s a végén már nem lehet tudni, hol kezdődött az egész, mikor ki bántotta meg a másikat. Annak ellenére, hogy a saját magunk alkotta börtönünk nyomasztóan hat ránk és a környezetünkre is, nem vagyunk hajlandóak orvosolni ezt a dolgot. Sokszor nagyon önző és bűnös okok miatt. Az első ok a hiúság, a saját magunk kiemelése és Isten lényegének tagadása. Másodszor az önfejűség. Nem akarjuk kezelni a dolgot, mert az sokszor fájdalmas. Inkább homokba dugjuk a fejünket. A következő ok a félelem. Félünk attól, hogy sebezhetőek leszünk, ha kitáljuk lelkünket. Az érzelmeknek az isteni igazságok fölé emelése újabb gátat jelenthet a megbocsátás előtt. A miatyánk titkokat fed fel számunkra az isteni megbocsátásról, mely akkor működik, ha mi is megbocsátunk másoknak. Isten bocsánata természet feletti, nem megérdemelt. Először is el kell tudnunk fogadni, hogy Isten megbocsát nekünk. Hátat fordítottunk neki, de ő elküldte a fiát, aki nagy árat fizetvén megbocsátást eszközölt ki számunkra. A megbocsátás azzal kezdődik, hogy elfogadjuk Isten kegyelmét és szeretetét. De ennél nem szabad megállnunk. Mert ha mi nem bocsátunk meg másoknak, akkor az bennünket fog tönkretenni, felemészteni. Ez az a börtön, amit szabad akaratunkból mi építünk magunk köré. A megbocsátás szabadságot ad, nem kell tovább függőségben élnünk, gyötrődnünk, a régi sérelmeket éltetni magunkban. Meg kell tanulnunk saját magunknak is megbocsátani, mert sokszor ez a legnehezebb. Gyakran emésztjük magunkat a rég elkövetett bűneink miatt. Próbáljuk saját erőnkből jóvátenni a dolgokat, pedig el kéne csak fogadnunk Isten felszabadító kegyelmét, és rögtön könnyebben lélegeznénk. A Biblia azt úja, hogy bűneink a feledés tengerébe merültek. Egy okos ember hozzátette, hogy ennél a tengernél ki van téve a tábla: „halászni tilos!” Isten tökéletesen megbocsátott nekünk, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor könnyebben vagyunk képesek megbocsátani másoknak, önmagunknak. És végre szabadon élhetünk. Ezt kívánom Önöknek teljes szívemből. A szerző az apostoli egyház lelkésze SORSOK Bocsásd meg vétkeinket NAGY ILONA Hatalmas téli esőcseppek ütik a földet. Bent a meleg, tiszta lakásban frissen sült kalács illata. Az ember négy éve vette el ezt az asszonyt, akivel szinte egyek lettek. Furcsa ezt mondani az élet alkonyán, de boldogság költözött újra a házba. Imádott, szeretett felesége meghalt, itt maradt magára az öregség minden bajával. Hinni sem akarta, hogy az élettől még ilyen ajándékot kap - szívet, testet melengetőt. Naiv őszinteségével, csupa szív jóságával nem is gondolta, drágán kell ezért fizetnie. Mindenik gyermekét egész eddigi életében teljes erejével segítette, nem engedte, hogy vakon vágjanak a nagyvüágnak. Kőműves volt, mestere szakmájának, szaporán járt a keze fiai fészekrakásánál. Vü- lámcsapásként érte hát, hogy gyermekei elfordultak tőle. Fiainak ez a névtelen haragos gyűlölete érthetetlen számára. Az asszony látva ura tehetetlen mély fájdalmát, könnyíteni szeretne. Nem bántottak ők senkit, szeretik egymást - közös sorsot vállaltak Isten és ember előtt. De félje gyermekei azóta nem jönnek. Az ember lassan feláll, kezébe veszi a botot támasztékul, és mint annyiszor, az utcát kémleli. Nincs bűne, szívében még sincs békesség. Hát meddig tarthat még...?! Az aszfalton hömpölyög a víz, mint gondolatai, feltartóztathatatlanul. Keserű sóhajtása kiszáll az ablakon és összeölelkezik a sötétséggel. Sajnálom azokat a gyerekeket, akik szülő nélkül nőttek fel, akik nem tudhatják, milyen az önzetlen szeretet Hála, mert nem adtak intézetbe Mindenki együtt örült velünk, hogy élünk (Képarchívum, Andrea boldog családanya, Sokáig Móroczkarcsán, egy csendes kis faluban laktak, munkájuk azonban költözésre kényszerítette őket. PUHAANDREA Csomagolás közben egy könyv pottyant ki a sok kacat közül. Hát ez meg mi? Szép, kék borítású, arany erezésű kicsi könyv. Andrea kíváncsian fellapozza, s azonnal belehasít a felismerés: a napló. Szeme gyorsan repül a sorok felett, egy fejezetnél azonban megakad... el- mélyülten olvasni kezd: Június 23.-hétfő Sajnálom azokat a gyerekeket, akik apa vagy anya nélkül nőttek fel. Akik nem tudhatják, hogy milyen is az önzeden szeretet. A mi családunk szerencsés. Nagyon szeretjük egymást. Nem csoda, az együtt átélt események szorosan összefűznek minket. Hogy milyen vagyok? Mint a többi gyerek, csak egy picit más, egy picit... Mert 1989. május 20-án, amikor megszülettem..., megszülettem és majdnem meghaltam anyukámmal együtt. Kissé nagyra sikeredhettem, mert nehezen evickéltem kifelé a hatalmas, csapdákkal teli világba. Félúton megakadtam tekintélyes termetem miatt, s levegőt sem kaptam. Anyukám elbeszélése alapján már lila volt a fejem, mikor az orvos a bal kezemet megrántva kihúzott a világba, amelyben, mint akkor még nem sejtettem, rengeteg szenvedés és boldogság várt, hogy életemet megkezdjem. Először néma voltam és ijedt, majd teljes erőmből bömbölni kezdtem. Megkaptam az esélyt az életre. Éltem. Boldogan, mindenki együtt örült velünk, hogy élünk. De műiden boldogságra vetül néha egy árnyék, erre is vetült. Még bent voltunk a kórházban, amikor kiderült, a karom egyáltalán nem mozog. Úgy adtak oda az anyukámnak, hogy a kezem biztosítótűvel volt rögzítve. Szemétség! Megpróbálták eltussolni az ügyet. Az orvos persze mindent tagadott. Féléves koromban kiderült, nem reagálok a hangokra. Újra estünk egy nagyot, és újból felálltunk. Megint orvoshoz vittek, egy kérdés lebegett szüleim szeme előtt: Van-e esély az újrahallásra? A doktornő csörgő hangszereket szólaltatott meg egész közel a fülem mellett, de erre sem reagáltam. Kijelentette, nem hallok, teljesen süket vagyok. Soha nem fogok beszélni, és adjanak be olyan szlovák iskolába, ahol elsajátíthatom a siketek jelbeszédét. Szüleim megtehették volna, de nem tették. Sarkukra álltak és harcoltak. Logopédushoz vittek és beszélni tanítottak. Akkoriban szerettem tanulni. Anyukám képeket vágott ki, melyeken tárgyak voltak, s egy cédulán a nevük. Ezeket kellett összepárosítanom. így ismerkedtem meg a betűkkel és a beszéddel. Ötéves koromban már tudtam olvasni is. Sok mindenre nem emlékszem, a tornázásról is csak kevés emlékem van, pedig sokat tornáztunk. Volt, hogy nem akartam. Ilyenkor édesapám ősrégi trükkhöz folyamodott, a zsaroláshoz. Emlékszem, egyszer Mikulás volt. Apu azt mondta, ha nem tornázom, nem jön a Mikulás sem. És a Mikulás jött, nagy puttonnyal, piros köpönyegben. Az álarc mögött mindig apu volt. Vidám estékből álltak ezek az idők. Eleinte egyáltalán nem mozgott a kezem. Egy nap torna közben megmoccant az ujjam, szüleim egymás vállára borulva sírtak, úgy örültek a kis eredménynek. Sok időt töltöttem különböző kórházakban. Néha-néha felvillan egy-két emlék. Voltam Pozsonyban is. A nővérkék nagyon kedvesek voltak. Délutánonként anyukámmal kacagva játszottuk a Fekte Pétert. Ott szedték ki az orrmandulámat is, hátha akkor jobban fogok hallani, hát, nem jött be. Mindennap infúziót kaptam, ami ellen én rendszeresen, hevesen tiltakoztam. Egy nap a folyosón sétáltunk, amikor anyukámhoz odajött egy kisfiú, hogy segítsen neki bekötni a köntösét. Fiatalabb volt, mint én, egyedül volt ott, hálás voltam anyukámnak, hogy mellettem van, az eset után erősebben kapaszkodtam belé, mint eddig bármikor. Egyszer szobatársunkkal telefont kerestünk, hogy felhívhassuk a családunk otthonmaradt tagjait. Sötét folyosók közt bolyongtunk, akkor olyan elesettnek, védtelennek éreztem magam. Anyukám azt mondja, ő nem emlékszik erre, talán csak álom volt az egész, talán lelkivilágom sötét félelmei, ki tudja? Egy másik kórházból csak annyira emlékszem, hogy etetem a galambokat, s az utolsó napon egy széken térdeltem az ablak előtt apura várva, hogy mikor jön már értünk. Kedvenc kórházam viszont Csölösztőn volt, oda jártunk a leggyakrabban. A nővérkék szerettek, mert nem volt velem gond. Emlékszem, amikor utoljára voltam náluk, hatévesen, álarcosbál volt. Szőlő jelmezbe bújtam. Ondrej matróznak öltözött. Kicsi kisfiú volt szöszi hajjal, nagyon szerettem, sokat játszottunk együtt. Nem kellett a közös nyelv, szavak nélkül is megértettük egymást. Sok gyereket láttam sírni a szülei után, ahogyan néztek a semmibe, ahogyan csillogott a szemük a könnyektől..., azt sohasem fogom elfelejteni. Hogy milyen vagyok? Műit a többi gyerek, csak egy kicsit más. Kiskoromban ugyanúgy hittem a Jézuskában, mint akárki más. Hízelgő kismacska voltam, ugyanúgy tudtam süni, nevetni, örülni, mint akárki más. De én valahogy komolyabb lettem. Sokszor hallom másoktól ezt. Mikor rákérdezek, hogyan értik, azt válaszolják: Nem < mai tizennégy éves ésszel gondol kodsz! Igazuk van. Sok minden nem szeretnék. Ne legyenek rösz szak az emberek, ne legyenek há borúk, betegek, csalódások, szó morúság... Csak jóság, szépség é vidámság. De manapság szüksé; van a csalódásra, hogy elessünk é újra felálljunk, mert ha az emberei csak rózsaszínben látják a vüágot nem állnak meg a saját lábukon,: műiden elveszik. Ma már iskoláb; járok, tanulok és barátaim is van nak. Mindezt szüleimnek és testvé remnek köszönhetem, amiért sze retem és becsülöm őket. Mert meg tehették volna, hogy intézetbe ad nak, de nem tették, és megadták i második lehetőséget arra, hogy él jek és boldog legyek. (Ezután egy idézet következett: Légy büszke! Amikor nem mint ép, egészsége jön világra, hanem torz testtel, ton szellemmel vagy mindkettővel emlékezz rá, hogy akkor is a Ti gyereked. Arra is emlékezz, hog joga van az életre, bármilyen le gyen is az, és joga van a boldogság hoz, melyet neked kell megtalál nőd számára. Légy büszke a gyér mekedre, fogadd el olyannak, ami lyen, és ne törődj a tudatlanok sza vaival és bámuló pillantásaival! En nek a gyereknek jelentősége van ; Te számodra és valamennyi gyér mek számára. Ha kiteljesíted a: életét, érte és vele megleled azt a: örömöt, amit most még gyamtan sem mersz. Emeld fel a fejed, é menj kijelölt utadon! (Részlet Peai Buck: A Gyermek, aki sohasen nőtt fel című művéből) A Carissimi jótékonysági alap tisztelettel értesít minden segítségre szoruló és segíteni hajlandó magyar családot, hogy az év végén megváltozott a postacímük. Az új cím: Carissimi n. f., Nám. 1. mája 10-12 815 57 Bratislava Számlaszámúk továbbra is a régi: 5345665/5200 OTP Bank.
