Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

2006-01-04 / 3. szám, szerda

SZÜLŐFÖLDÜNK 2006. január 4., szerda 3. évfolyam, 1. szám Csáky Pál szerint a határnyitással egy történelmileg elfogadhatatlan állapotot oldottak fel. Üröm az örömben, a kisszelmenciek még mindig csak vízummal utazhatnak. Megnyílt a határ, megoldódtak a gondok? Az ukrán hatóságok a vízum nélkül érkező kárpátaljaiakat visszafordították a határról (Szabó Bernadett felvétele) Nagyszelmenc/Kisszel- menc. Tavaly augusztus­ban örömteli fordulat állt be a hatvan éve kettészakí­tott Kis- és Nagyszelmenc ügyében. Az ukrán hatósá­gok ugyanis elkezdték a két község közötti határát­kelő építését. LECZO ZOLTÁN A kishatár néhány héten belül el is készült, ám hiába várták annyi­an annak megnyitását, hónapokig egymásnak ellentmondó hírek lát­tak csak napvilágot, és a határnyi­tás egyre késett. Az évvégén már a legderűlátóbbak sem hitték, hogy a helyiek a kishatárt még az idén használhatják, így annál megle­pőbb volt a bejelentés, hogy 2005. december 23-án délelőtt 10 óra­kor mégiscsak sor kerül az avató­ünnepségre. Az Ung-vidéki tele­pülésre érkezve meglepetten lát­tuk, hogy a rendezvényre legalább annyi újságíró jött el, mint ahá- nyan a nagy napra a két község la­kói közül összesereglettek. Politi­kusokból sem volt hiány, az ukrán hivatalos szervek képviselőin kí­vül jelen volt Csáky Pál miniszter­elnök-helyettes, Berényi József, a külügyminisztérium államtitkára, Eörsi Mátyás magyar európai uni­ós parlamenti képviselő, Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke, Köteles László, az MKP parlamenti képvi­selője és még sokan mások. A nagyszelmenci Lizák Péter rendkí­vül izgatott volt, mint mondta, több évtizede várja, hogy elsőként mehessen át a szelmenci kishatá- ron, hogy ezután megölelhesse odaát élő unokatestvérét. Lizák úr azt is elárulta, ő sem bízott abban, hogy még az idén megnyílik az át­kelő. Annál nagyobb öröm, hogy a helyiek ilyen szép karácsonyi ajándékot kaptak a két ország po­litikusaitól. Az avatóünnepségen Csáky Pál megjegyezte, a határ­nyitással egy történelmileg elfo­gadhatatlan állapotot oldottak fel, és Ukrajna ezzel a gesztussal egy újabb ablakot nyitott a közös Európa felé. A szlovák kormány miniszterelnök-helyettese java­solta, tavasszal a kis- és nagyszel- menciek közösen rendezzenek egy újabb ünnepséget, amelyen az átkelő megnyitásáért tevékeny­kedő összes hazai és külföldi poli­tikust, civil szervezetet és magán- személyt vendégül látják. A ren­dezvény költségeinek fedezésé­hez a miniszterelnök-helyettes 100 ezer koronát ajánlott fel. Be­szélt Illár József Kisszelmenc pol­gármestere és Tóth Lajos Nagy­szelmenc első embere is. Az ünne­pélyes szalagátvágásból semmit sem láttunk, a fotósok sorfala el­takarta a látványt. Ami azonban ezután következett, valószínűleg egy életre megmarad az emléke­zetemben. A határ két oldaláról özönleni kezdtek az emberek, a határőrök alig győzték a munkát, hisz a helyiek hatvan éve vártak arra, hogy végre megölelhessék szeretteiket. A régen várt örömbe azonban egy kis üröm is vegyült, ugyanis az ukrán hatóságok csak azokat a kisszelmencieket enged­ték átlépni a határon, akiknek volt érvényes beutazási engedé­lyük. A határnyitást követő eufória első perceiben még mindenki kor­látozás nélkül használhatta a kis­határt, a politikusok távoztával azonban az ukrán hatóságok a ví­zum nélkül érkező kárpátaljaiakat visszafordították. Megrázó él­mény volt látni az egyenruhások sorfala mögül nem egy esetben könnyes szemmel integető kisszel- menci embereket, akik mindössze hozzátartozóikat akarták meg­ölelni, illetve elhunyt rokonaik Nagyszelmencen lévő sírjára szerettek volna egy csokor virágot elhelyezni. A határnyitást követően Be­rényi József, a szlovák külügymi­nisztérium politikai államtitkára is arról beszélt, ukrán kollégáik­kal keresni fogják annak lehetősé­gét, hogy a szelmenci átkelőt a jö­vőben a kárpátaljai községek la­kói vízummentesen használhas­sák. A jelenlegi helyzetben megol­dást jelentene, ha a kisszel­menciek kedvezményesen juthat­nának hozzá a szükséges okmány­hoz, amire egyébként az államtit­kár ígéretet is tett. Az ünnepségen megjelent Eörsi Mátyás európai parlamenti képviselő úgy fogal­mazott, azoknak a politikusok­nak, akik beleszülettek Európa egykori megosztottságába, most kötelességük az embereket elvá­lasztó kerítések és határvonalak felszámolásáért küzdeniük. Né­meth Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke azt mondta, a szelmenciek számára ­a kishatár megnyitásával - csak az idén december 23-án fejeződött be végérvényesen a második vi­lágháború. Míg a politikusok a helyi kul- túrházban sorra tartották az ün­nepi beszédeket, én Kovács Istvánnéval beszélgettem. Magda néni két cekkerrel épp a kis- szelmenci rokonaihoz igyekezett. Mint mondta, hatvan éve nem volt módja átmenni hozzájuk. Amikor a hozzátartozói felől ér­deklődtem, hosszasan elgondol­kodott, majd így szólt: „Tudja, hogy már a nevük sem jut az eszembe? Pedig közeli rokonok élnek odaát. Beszélik, hogy egyi­kük meghalt, ám a temetésére sem tudtunk átmenni. Nem baj, most majd megkeresem az ott élő­ket, és végre mindent megbeszé­lünk.” Azzal otthagyott, és tovább ballagott a hóval borított nagy­szelmenci főutcán. Én meg azon gondolkodom, milyen fura is ez a világ. A politikusok ritkán tesznek olyasmit, ami pártállástól függet­lenül mindenki javát szolgálja. Ez a 2005. december 23-ai szelmenci határnyitás tagadhatatlanul ilyen gesztus volt. Ha a diplomaták azonban még egy-két esztendővel tovább egyeztettek volna egymás­sal, hogy minden a nemzetközi előírásoknak megfelelően történ­jen, félő, nem nagyon lett volna kinek megnyitni az itteni átkelőt. Az öregek időközben sorra el­mentek, a megnyitóünnepségen egyedüliként fellépő kisszelmenci ukrán népdalcsoport pedig fájdal­masan jelezte, hogy az elmúlt 60 esztendő odaát sem múlt el nyomtalanul... ^ __i___a (Ro bert Šándor felvételei) Decemberben a kassai Cassovia sportcsarnokban megrendezték a furcsa tárgyak kiállítását. A nem mindennapi tárlatra sok látogató volt kíváncsi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom