Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

2006-01-14 / 11. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 14.

Szombati vendég 9

Dulai Henrietta: „Mindig is volt bennem egy nagy adag kalandvágy, ezért soha nem utasítottam el egyetlen kínálkozó lehetőséget sem."

A sugárzó anyagok és az óceánok bűvöletében

(Képarchívum)

Különlegessége, hogy négy különböző nyelven végezte iskoláit. A zselízi magyar alapiskolát a nyitrai szlovák gimnázium követte, majd a prágai Cseh Műszaki Egyetem, végül a floridai State University, ahol angolul vizsgázott. Szakterülete az atomkémia, a sugárzó anyagok hatásvizsgálata. Január 6-tól másfél hónapon át az Antarktiszon kutatja a biológiai aktivitást. Dulai Henriettával beszélgettünk.

NAGY ILDIKÓ

Évek óta az Egyesült Államokban tanul és kutat. Úgy beszél róla, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig sokan csak álmodoznak egy olyan lehetőségről, amely önnek megadatott.

Nem volt titkos vágyam Amerikában tanulni. Még prágai egyetemi tanulmányaim alatt akartam oda elmenni egy hónapra, és kerestem valami nyári tanfolyamot vagy más lehetőséget szakmai gyakorlatra. Egyfolytában nyúztam a prágai főnökömet, hogy találjunk már valamit. így aztán amikor meghívták egy kongresszusra az Egyesült Államokba, az én szakdolgozatomat is magával vitte. Ott találkozott leendő főnökömmel, aki érdekesnek, sőt ígéretesnek találta a munkámat, és meghívott magukhoz dolgozni.

Mi volt a szakdolgozat témája, amellyel ennyire elnyerte az amerikai szakember tetszését?

Természetesen előforduló radioaktív elemek mérése volt a diplomamunkám témája. A doktori disszertációmban pedig az americium, a plutónium és a curium - szintén radioaktív elemek - mérésének módszerét dolgoztam ki különböző közegben: vízben, talajban stb. Maga a módszer talán nem volt különleges, de az ötlet megtetszett a szakembereknek.

Miért választotta a radioaktív elemek mérését az ember környezetében? Ezek ártalmasak ránk nézve?

Nagy mértékben igen. Kis mértékben mindenki ki van téve a természetes sugárzásnak, ebben nincs semmi különös. Ennek ugyanolyan a hatása, mint az ember alkotta sugárzásnak, például a csernobilinek. S mivel mindenki emlékszik rá, milyen katasztrófát okozott a csernobili robbanás, félnek a sugárzástól. A tudósok rájöttek, hogy figyelni kell a természetben mérhető határértékeket. Az iparban ugyanakkor rengeteg radioaktív anyagot használnak fel. Például a füstdetektorokban ame- ríciumot alkalmaznak. Ez úgy működik, hogy a detektorban sugárzó anyag van, s ha ebbe füst kerül, az akadályozza az alfa részecskék áramlását. A berendezés azonnal jelzi ezt a változást. De sugárzó anyagokat alkalmaznak a sűrűségmérőkben és az iparban használt, számos más eszközben is. Előfordulhat, hogy a különböző eszközök és berendezések gyártása közben az ott dolgozók bőre megsérül, vagy belélegzik a radioaktív anyagot. Prágában öt, amerí- ciummal dolgozó embert vizsgáltunk és figyeltünk folyamatosan. Valamennyien munka közben szúrták meg véletlenül magukat, és mi azt mértük, hogyan viselkedik a testükben az americium. A

veszélyes munkahelyen dolgozókat figyelni kell, mert szervezetük úgy is kontaminálódhat, hogy ők maguk nem is tudnak róla. A cser- nobüi robbanás után Csehszlovákiában több területen a mi prágai intézetünk mérte a tej és a víz cézium- és jódtartalmát. Úgy gondolom, a megbízható, jó metódusok nagyon fontosak, hogy ha véletle- nül baj van valahol, a lehető legpontosabb adatokkal lehessen szolgálni.

Akkor a szakembertől kérdezem: a csernobili robbanás után mennyire fertőződött Szlovákia? Hiszen nem vagyunk túl messzire a katasztrófa helyszínétől.

Ez igaz, de szerencsénk volt, mert másfelé, északnak ment a felhő, Skandinávia irányába. Mérhető volt, és még ma is mérhető a cézium, bár már jelentősen csökkent az értéke. Nem hiszem, hogy ezek nálunk egészségkárosító értékek voltak. A szakemberek attól tartottak, hogy talán a tejet majd egy időre ki kell vonni a forgalomból, a jód és a cézium ugyanis a talaj-fű-tehén útvonalon bejut a tejbe. De szerencsére nem kellett ezt az intézkedést meghozni.

Tudjuk, hogy a radioaktív elemek felezési ideje néhány évtized. Ezek szerint a talajban még mindig jelen van a sugárzó anyag?

Igen, mert ennek harminc év a felezési ideje, tehát még mérhető. Bár már egyre gyengébb. A cézium a leveles zöldségben, a káposztában és a gombában rakódik le. Annak idején mérték a búzában is, de semmiben nem találtak határérték feletti mennyiséget.

Térjünk vissza amerikai tanulmányaihoz, itt ugyanis jelentős pályamódosítást hajtott végre!

A professzor, aki meghívott, oceanográfus. Kezdetben nem értettem az összefüggést az én szakom és az óceánkutatás között. Hiszen nem volt „vizes” hátterem, hogyan mehetnék én hozzá tanulni? ! De mivel az egyetem Floridában van, és ez nagyon jól hangzott meg maga az oceanográfia is, úgy döntöttem, megpróbálom. Prágai főnökömmel úgy gondoltuk, fél-egy évre szólhat a meghívás. Belekóstolok, aztán visszamegyek Prágába, hiszen ott meg közben telt a doktorátusra megszabott időm. Az amerikai egyetemen letettem a felvételi vizsgát, ami nehéz volt. Korábban ugyanis még soha nem beszéltem született angollal vagy amerikaival. Magyaroktól, szlovákoktól, cse- hektől és könyvekből tanultam angolul, s a beszélt nyelvet nem nagyon értettem. A szaknyelvet hamar megtanultam, hisz sok szó nemzetközileg is használatos. De például a konyhában nem tudtam megnevezni a lábost vagy a szedőkanalat. Az egyetemen kiderült, kémiai metódusokon fogok dolgozni: radioaktív elemek meghatározása a levegőben, tengerben, üledékekben. Akkor értettem meg, hogyan illek ebbe a rendszerbe. Másfél évig módszereken dolgoztam, de annyira érdekelt azok gyakorlati alkalmazása, hogy mentem a többiekkel mintákat gyűjteni és mérni kint, a terepen is. Azt hiszem, ekkor jöttem rá: lenne kedvem az óceánra kijárni. Ezt vette észre a főnököm is, tehát áttértem az oceanográfiára. Megtanultam az alapokat, letettem a vizsgákat, amelyek ehhez a munkához feltétlenül szükségesek. így lett belőlem másfél év után óceánkutató.

Ne haragudjon, de ez úgy hangzik, mint a mesében. Semmi megingás, meghátrálás, csupa segítőkész ember, megértő főnök.

Az első év után odaálltam a főnököm elé, és megkérdeztem: akkor most kezdjek csomagolni? Azt mondta, nem, te maradsz. Nehéz szívvel, de meg kellett mondanom a prágaiaknak, hogy nem jövök vissza befejezni a doktorátusomat. Pedig már minden vizsgám megvolt, csak meg kellett volna védeni a disszertációs munkámat. De megértették, mert ott kint, Amerikában, nagyon érdekes a kutatás.

És a kinti kutatóintézetben a doktori titulusra nem volt szüksége? Vagy menet közben megszerezte?

Igen, tavaly nyáron kaptam meg a PhD-t. A floridai egyetemen óceánkutatásból írtam a doktori disszertációmat. Négy évig dolgoztam rajta, s tavaly júniusban megvédtem.

Tehát elvégzett egy következő egyetemet, a floridai állami egyetemet.

Igen, hivatalosan augusztusban fejeztem be a tanulmányaimat, de kutatóként október végéig ott maradtam. Publikáltam a disszertációmban megírt dolgokat, hogy ne felejtődjenek el. Amerikában a szponzorok is, a tanárok is a publikálást tartják a munka végső eredményének. Tehát beadtam a lapokhoz a cikkeimet. Közben már 2004 decemberében hét helyre jelentkeztem post-docnak. Ez az amerikai felsőoktatásban azt jelenti, hogy valaki egy természettudományi ágban ledoktorál, utána 1-2 évig kutató, már tanít is egy picit, de még nem professzor. Éz egy átmeneti állapot. Én egyelőre főleg kutatni fogok. A hét megpályázott hely közül kettőről pozitív választ kaptam, Hawaiira vettek fel és Massachussetsbe. Az elsőre nehéz szívvel mondtam nemet, de Massachussetsben van a világ legöregebb, legnagyobb és legjobb óceánkutató intézete. Minden oceanográfus álma oda bejutni - erre egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Bármennyire is gyönyörű volt Hawaii, és tetszettek az ottani emberek, az életstílusuk, inkább a világelső mellett döntöttem.

Ha az embernek ilyen ambíciói vannak, mint önnek, érthető, hogy a legnagyobb kihívást választja. És mennyi időre szól a megbízatás? Amíg önnek tetszik a munka, tehát akár egy életre is, vagy amíg a munkaadója elégedett lesz önnel?

Hivatalosan másfél évre vettek fel azzal, hogy ez meghosszabbítható. A post-docokat eleve úgy fogadják, hogy a leendő munkatársakat látják bennük. Igaz, még soha nem voltam ott, de sok jót hallottam róla. Biztos vagyok benne, tetszeni fog az a hely.

Tehát ha nem jön közbe semmi, eljegyzi magát az ottani kutatással, az Egyesült Államokkal véglegesen? Feltéve, hogy az ember dönthet élete során véglegesen.

Soha ne mondjuk ki azt véglegesen, hogy igen vagy nem. 2000-ben, 27 évesen mentem Amerikába, és eleinte nem tudtam megszokni az ottani életstílust. A demokrácia rokonszenves volt, de a túlzásba vitt szabadsággal, amikor számomra érthetetlen jogokért harcolnak, nem tudtam azonosulni. Nem akartam ott maradni, de körülbelül három év elteltével a barátom és az egész helyzet megtörte az ellenállásomat. Kiválasztottuk azt az életformát, amelyik nekünk megfelel. Nem élünk amerikaiként, csak azt vesszük át belőle, ami tetszik. A munkámat értékelik, sokkal jobban tudok ott érvényesülni, mint idehaza. A kutatáshoz is sokkal könnyebb pénzt szerezni. Amerikában az ember megálmodja, hogy mit szeretne véghez vinni, és azt el tudja érni. Itthon bizonyára rengeteg akadályba ütköznék.

Ezt a fajta kutatást Közép-Eu- rópában nem is végezhetné, hiszen itt nincsenek óceánok.

Nem, de ha vissza kellene jönnöm, találnék munkát, mert talajvízzel, ivóvízzel is foglalkozom.

Nyugat-Európában, például Hollandiában vannak komoly tengerkutató intézetek.

A németeknek, az olaszoknak, a hollandoknak nagyon jó kutató- intézeteik vannak. Nincs velük személyes tapasztalatom, de azt hallottam, az európaiak nem fogadják be olyan könnyen a külföldieket, mint az amerikaiak. Az európai nemzetekben erősebben él a nacionalizmus. Amerikában bizonyítani kell, az ész a fontos, nem pedig az, hogy honnan jön az ember.

A szülei büszkék arra, hogy ön Zselízről, ebből a kisvárosból elkerült a világ egyik legjobb kutatóintézetébe. De túl gyakran nem találkoznak.

Ez a legnagyobb gondom az életemben, hogy ilyen messzire kerültem hazulról. Sokszor azt kívántam, bárcsak Florida itt lenne a sarok mögött, hogy anyuékhoz akármikor hazaugorhassak. A távollétet sajnos már Prágában meg kellett szoknom, mert onnan is csak havonta egyszer jártam haza. És amikor felmerült a lehetőség, hogy mennék Amerikába, azt mondták: jó, hiszen csak egy-másfél évről van szó. Aztán mikor belejöttem, és látták, mennyire élvezem azt, amit csinálok, belenyugodtak. Amikor költöztem el Floridából, kezembe akadt anyu első levele. Ebben azt írta, hogy megért engem, mert túlléptem azokon a lehetőségeken, amelyeket ők itt tudtak volna nekem nyújtani.

Könnyes lett a szeme... Nagyon szereti a szüleit, és nagyon ragaszkodik hozzájuk, ugye?

Igen. Gyakran meglátogatnak Amerikában. De mivel nekem még nincs biztos megélhetésem, és nem tudom, mikor lesz, hol lesz, az ő kitelepülésükről nincs szó. Évente egy hónapra eljönnek, és én is minden karácsonyra hazajövök. Nem elég, de mit tehetünk? Legalább ennyi. A nővérem New Yorkban él, van egy két és fél éves gyermeke, most várja a következőt. Az első babánál anyu három hónapig segített neki, most is ott lesz majd a júniusi szülésnél. Közelebb leszek hozzájuk én is, lesz egy kis kapcsolat közöttünk. Nagy terveim nincsenek, mert egyáltalán nem tudom, hogy lesz, mint lesz.

Eddigi pályájáról olyan könnyedén beszélt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy elindul egy magyar gyerek Zselízről, s csak Amerikában áll meg, a világ egyik leghíresebb kutatóintézetében. Tehát ha az emberben van tehetség, s ez szorgalommal párosul, akkor nincs számára lehetetlen? %

Soha nem éreztem az indulásomat hátránynak, de vissza se éltem vele sosem. Csehországban különlegességnek számítottam. S ha most kérdik, honnan jöttem, kicsit hosszú a válaszom: Szlovákiában születtem, prágai magyar diákként cseh állampolgár íettem. Péter, a barátom tömören csak azt szokta mondani, ő magyar, nem magyarázkodik. Persze a gyökerek nagyon meghatározóak, de nem az a lényeg, milyen államban élek, hanem hogy tudok-e érvényesülni, és hogyan érzem magam a barátaimmal.

Édesapjától tudom, hogy januárban az Antarktiszon fog dolgozni. Ez sem egy mindennapi megbízatás. Óriási kihívás.

Határozottan más, mint amit eddig csináltam. Floridai főnököm a meleg éghajlatot szereti, ezért vele a tengerparthoz közel vizsgálódtunk, jó éghajlati körülmények között. Az Antarktisz az új munkahellyel jön. Még el sem kezdtem a munkát, de már megkérdezték, elmennék-e velük, és én igent mondtam. Ha kibírom a hideget, és nem leszek tengeri beteg, akkor nagyon nagy élmény lesz.

Egy Uyen vállalkozáshoz a szakmai tudáson túl nagy adag kalandvágy is kell.

Igen, a kalandvágy mindig is bennem volt. Soha semmilyen javaslatra nem mondtam nemet. Minden tapasztalat ad valamit, még ha nehéz is, megtanít valamire. Január 6-án mentünk Chüé- be, ott hajóra szálltunk Punta Arénában. Három napig tartott az átkelés a Drake-átjárón, majd kikötöttünk a Copacabana nevű brazil kutatóállomáson az Antarktiszon. Harminc napot töltünk a nyűt tengeren. Összesen másfél hónapos lesz az út.

Miért éppen januárban kutatnak ott? Most a legkedvezőbb az időjárás?

Tavasszal senki nem akar menni, mert akkor nagyon magas a levegő ózontartalma, és ez veszélyes. Ott januárban van nyár, ekkor hosszabbak a nappalok. Mi a biológiai aktivitást vizsgáljuk, ami csak napfényben észlelhető. Ekkor nincs olyan sok zivatar sem, a tenger sem olyan zord, mint télen. A kutatóállomásokon télen is ott vannak a szakemberek, de ekkor kevesebb utat terveznek, mert ezek sokkal drágábbak, meg az embereknek is megterhelőbbek. Nekem is át kellett esnem egy átfogó egészségügyi kivizsgáláson. Akik pedig a sötétben mennek, azok pszichológiai vizsgálatnak is alávetik magukat - ezt a depresszió miatt kell, hiszen ők napokat, heteket töltenek el napfény nélkül, és az nagyon megviseli az ideg- rendszert. A kutatóállomást a hazaiak ironikusan nevezték el Rio de Janeiro híres tengerparti üdülőjéről. Bár ide csak kutatók járnak meg a pingvinek. Állítólag rengeteg van belőlük, mert ezen a részen nem zavarják őket a turisták - ugyanis már antarktiszi turizmus is létezik.