Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)

2005-12-29 / 299. szám, csütörtök

Kultúra ÚJ SZŐ 2005. DECEMBER 29. 8 RÖVIDEN Az alkimistából film készül Los Angeles. A Mátrix filmek főhőse, Laurence Fishbume amerikai színes bőrű sztár rendezi és játssza Az alkimista című filmet, amely Paulo Coelho világhírű brazil író azonos című könyve alapján készül. Fishbume, a 44 éves filmcsillag 2006 elején kezdi forgatni a világ leg­olvasottabb brazil írójának fő művéből készülő alkotást, mégpedig a Közel-Keleten, Jordánia és Dubaj körzetében. Az alkimistát a világ 56 nyelvére fordították le és több tízmillió példányban nyomtatták ki. A fekete sztár játssza a főszerepet is, a pásztorfiút, aki álmot látva kincs­keresésre indul Afrika északi, sivatagos részén. Sok különös figurával találkozik, de a legemlékezetesebb számára az alkimista, aki azt taná­csolja neki, hogy mindig a szívére hallgasson. (MTI) J. K. Rowling januárban kezdi írni a hetedik részt Az utolsó Potter-könyv MTI-HÍR London. Már januárban elkezdi írni, és 2006-ban be is fejezi a hete­dik, egyben utolsó Harry Potter- sztorit Joanne K. Rowling, aki ol­vasóihoz intézett személyes üzene­tében bevallotta: nem tudja, ho­gyan fog élni példátlan világsikerű hőse nélkül. Az írónő saját honlapján megje­lent új naplóbejegyzésében felfed­te: ezekben a hetekben az utolsó si­mításokat végzi a hetedik Potter már eddig is részletesen kidolgo­zott tervein, hogy januárban most már tényleg munkához tudjon lát­ni. Rowling megerősítette, hogy a 2006-ban megírandó mű lesz a so­rozat befejező epizódja. A varázslptanonc „mamája” elis­meri, hogy „izgalommal és rette­géssel vegyes érzelmekkel” kezd neki a feladatnak, mivel egyrészt alig vátja, hogy hozzákezdjen az íráshoz, másrészt azonban „az egésznek vége lesz, és nemigen tu­dom elképzelni az életet Harry nél­kül”. J. K. Rowling talányos utalást tesz ugyanakkor arra, hogy eseüeg nem derül minden rejtélyre fény a hetedik Potter végén sem. Mint úja, alig várja, hogy elmesélhesse a sztori utolsó részét, és megvála­szoljon minden kérdést, de „vajon meg fogom-e válaszolni valaha is az összes kérdést? Törekedjünk mindenesetre a legtöbb (kérdés) J. K. Rowling (Képarchívum) megválaszolására”. Rowling az új mű címét az üzenetben nem jelenti be egyértelműen, de a sorozathoz hasonlóan meglehetősen miszti­kus, kísértetiesen suhogó széllel, távoli kutyaugatással borzongatób- bá tett honlap „Pletykák” című ro­vatában szerepel az a kitétel, hogy a hetedik a Harry Potter and the Pyramids of Furmat címet viseli majd. Az 1997-ben indult regényfo­lyam nemcsak irodalmi, de feno­menális anyagi siker is: különböző becslések szerint a hatvan nyelven, összesen 300 miihó példányban el­adott eddigi hat könyv és a négy fűm 500 millió fontos (185 milliárd forint) vagyont eredményezett. Ha az adat helytálló, J. K. Rowling ez­zel messze megelőzi H. Erzsébet ki­rálynőt is, akinek személyes vagyo­nát 250 miihó fontra teszik. A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában január végéig látható az a kiállítás, amelyet Szurcsik József Munkácsy-díjas festőművész, valamint Budahelyi Tibor Munkácsy-díjas érem- és szobrászművész munkáiból rendeztek (Somogyi Tibor felvétele) Az ausztriai Klosterneuburg apátságának gyűjteményéből származó anyag látható a pozsonyi Óvárosházán Karikatúrák nemcsak Napóleonról (Képarchívum ) Pozsony az idén több ren­dezvénnyel emlékezett meg a pozsonyi béke kétszáza- dik évfordulójáról. Az utol­só, amely Napóleonról ké­szült, korabeli karikatúrá­kat mutat be, január 8-ig látható az Óvárosháza ter­meiben. A kiállítás anyaga az ausztriai Klosterneuburg apátságának gyűjteményé­ből származik. VOJTEK KATALIN Az austerlitzi ütközetet követő békét 1805. december 26-án írták alá a pozsonyi Prímáspalota tü­körtermében. A győztes Francia- országot külügyminisztere, Tal­leyrand herceg, a legyőzött Auszt­riát hadvezérei, Liechtenstein her­ceg és gróf Gyulai Ignác képvisel­ték, az ő aláírásuk került a béke- szerződés szövege alá, amelynek fotókópiája az első teremben lát­ható. Itt még nincsenek karikatú­rák, csupán a mai sajtóügynöksé­gek fényképanyagának megfelelő hírlap-illusztrációk, de ezek kö­zött is akad mosolyt fakasztó. Ilyen például „A nagy bécsi béke­kongresszus a szabadság és a jog visszaállítására Európában” hang­zatos címet viselő, amely a kong­resszus résztvevőit ábrázolja. A kép alatti szöveg név szerint sorol­ja fel az uralkodókat és a politiku­sokat, összesen tizenegyet, a ti­zenkettes szám után pedig ez áll: „die Gerechtigkeit”, vagyis az igazság. Igen, az igazság istennője személyesen ott áll a teremben, ahol az illusztris társaság tanács­kozik, bár csupán szobor alakban. Úgy látszik, jelenléte sem volt ele­gendő garancia arra, hogy Európa újrafelosztása az általános elége­dettség jegyében záruljon. Az egyik karikatúrán a tárgyaló felek már hazaindulnak, ki-ki a saját térképdarabjával, méltatlankodó, epés megjegyzések kíséretében. Az alpári hízelgés szavak nélküli kifejezésére szolgáltat példát az az 1810-ben készült osztrák céltábla, amelyhez Napóleon és Mária Lujza házasságkötése szolgáltatott apro­pót. A kis szárnyas Ámor a francia trikolór szüleiben pompázó szala­got, egy fáklyás nemtő fekete-sárga pántlikát tart, fent ezek hurkolják körül Ferenc császár, Napóleon és Mária Lujza nevének kezdőbetűit, lent a térdelő Mars lecsatolt kard­ját, pajzsát és sisakját a szerelem ol­tára elé helyezi. De talán nem is he­lyénvaló alpári hízelgésről beszél­ni, hisz az Austerlitz okozta trauma után bizonyára reményt keltett az osztrákokban a „korzikai szörnye­teg” és az osztrák császárlány há­zassága, az emberek bíztak abban, hogy ez a frigy véget vet a háborús­kodásnak. A naiv bizakodás jellem­zi a nürnbergi Friedrich Campe ké­pét is, amelyen a Napóleonnal Elba szigete felé tartó hajó alatt ez olvas­ható: „A lánc, melyet nekünk szánt, most őt nyomja. A keserű szenve­dések után az emberiség egy jobb jövő megteremtésén munkálkod­hat.” Számunkra ez túl patetikus- nak tűnik, de akkor ilyen volt a kor szokványos nyelvezete, elég elol­vasni Beethoven néhány levelét, hogy megszokjuk. A hírlap-illuszt­rációk magyarázó szövegeit olvasó mai ember nemigen tudja, hánya­dán áll velük: mennyi bennük a manipulációs szándék, a demagó­gia, a naivitás, a valós meggyőző­dés. Nem igazán érti őket, míg az 1814 és 1850 között készült karika­túrákat túlságosan is: úgy tűnik, hogy a politikai gúnyrajzok nem sokat változtak az elmúlt két évszá­zad alatt. Lehet, hogy egyik-másik ötlet épp akkor, a napóleoni idők­ben látott első ízben nyomdafesté­ket, hogy aztán a számtalan ismét­lés mára teljesen elkoptassa. Ilyen a borbélyszékben ülő Napóleon, aki a fejét simára borotváló Welling- tontól és Blüchertől tudakolja: „Urahn, milyen pengével borotvál­nak engem?” A válasz: .Angollal, felség.” Ide sorolhatók azok a kari­katúrák is, amelyek a szemétként seprűvel eltakarított, a győztesek által kukába gyömöszölt, az angol nótára táncoló, vagy angol orvos által kúrált Napóleont ábrázolják. Nincs szembetűnő különbség a francia, az osztrák és a német gúnyrajzok között, esedeg csak az indíttatásuk különböző: az előzők­nél a csalódás kiváltotta düh, a két utóbbinál a bosszú és a káröröm. A külföldi karikatúrák csak magával Napóleonnal és nagy ellenfeleivel, I. Ferenc császárral, Wellingtonnal, Blücherrel stb. foglalkoznak, a franciák a kisemberrel is: „A faláb­gyártó kétségbeesése” című rajzon a csatából hazatért katona vidám táncot lejt pátjával, miközben a csődbejutott falábgyártó a haját té­pi kétségbeesésében. De látható a panoptikumtulajdonos kétség- beesése is: ez hem más, mint Napó­leon, aki szintén a haját tépi, látva, hogyan olvadnak szét viaszfigurák­ként uralkodókká tett testvérei. Egy szellemes szójáték a francia császárt „fabricant de dre”-nek ti­tulálja, viaszgyártónak, ami úgy hangzik, múlt a „fabricant de süe”, a felséggyártó. A rendezők állításával szemben 1815. június 22., a trónról való le­mondása után már nem igényelt a karikaturistáktól különösebb sze­mélyes bátorságot Napóleon kifi­gurázása. Sajnos, nem ez az egyet­len hiba a szlovák magyarázó szö­vegben. Mainz például a szlovák fordításban Moháč, és a kivégzett francia kúályi pár lányát ábrázoló, Francia Antigoné című rajz alatt ez a képtelenség áll: „Hasonlóan, mint Antigoné, aki apját, Kreont el­kísérte Attilához, az angouléme-i hercegnő is visszatért nagybátyjá­val, XVIII. Lajossal.” Aki ezt össze­hozta, maga is karikatúra volt, a lelkiismeretes múzeumi szakember karikatúrája. A Lumiere fivérek a párizsi Boulevard des Capucines-i Grand Caféban mutatták be a közönségnek filmjeiket Száztíz éve volt az első mozielőadás MTI-PANORÁMA A mozgókép története fogadás­sal kezdődött: az amerikai Central Pacific vasútcég elnöke, Leland Stanford 1873-ban 25 ezer dollárt tett arra: van olyan pillanat, ami­kor a vágtató ló négy lába a levegő­ben van. A bizonyításra Edward Muybridge fotóst kérték fel, akinek 1/500-ad másodperccel készített több képén a négy láb a levegőben volt, Stanford nyerte a fogadást. Közben Muybridge 1/1000 má­sodperces felvételeket készített Stanford lováról, s fotósorozatokat tervezett a finom mozgás megörö­kítésére. Ismét a franciák léptek: Emile Reynaud mérnök a phe- nakistiscope nevű forgó korongot tanulmányozta, amelyre egy figura 8-12 mozdulatát rajzolták, s azt ré­sen át nézve összefüggő mozgássor látszott. A zootrope még egysze­rűbb volt: egy dob belső oldalán so­rakozó képek a futó réseken át néz­ve megelevenedtek. Reynaud a dob közepébe tükörkoszorút tett, a mozgás folyamatosabbá vált, a fá­zisok egymásba folytak át. Ötletét praxinoszkóp néven szabadalmaz­tatta s gyártani is kezdte. Ameriká­ban Muybridge is folytatta: 1878- ban keresztben zsinórokat helye­zett el, ezeket átszakítva, a lovak maguk hozták működésbe a 12 ka­merát - a vágtató lovak képei be­járták a világot. Muybridge ezután a diavetítővel párosította a forgó korongot, s zoogyroscpoe nevű ké­szülékét 1880-ban mutatta be San Franciscóban, nagy sikerrel. Rey­naud is vetíteni kezdte figuráit, praxinoszkóp-színháza 12 képet vetített egy mp alatt - szemünk a képek 1/10 mp-nél rövidebb felvil­lanásait folyamatos mozgásként érzékeli. Louis Le Prince volt az, aki ki akart lépni az egy mp-es vetítési időből. Rájött, hogy egy csíkra kell a képeket rögzíteni, ezért 16 len­csével és négy szalaggal dolgozott, melyekre felváltva vette fel a lát­ványt. Amerikában 1888-ban Geor­ge Eastman celluloid-tekercsfilmes fotómasinát dobott piaca, ez Ediso- néknak adott új lökést. Munkatár­sa, William Dickinson a fonográffal egyesítette a filmet, s a mozgókép megszólalt, de Edison nem akart vetíteni, egyszemélyes látványossá­got képzelt el, s csak amerikai sza­badalmat kért kinetográfjára. Edi­son 1894-ben nyűt New York-i kinetoszkóp-szalonjában öt készü­léken lehetett filmet nézni, 25 cen­tért. Ez védettség híján hamar el- teijedt Európában, a Lumiere- fivérek apjuktól kaptak egyet. Ők felismerték: a kivetítés lenne az igazi, Louis egy varrógép nyomán oldotta meg a film szaggatott moz­gását, mely fokozatosan vitte to­vább a szövetet. A Lumiere-fivérek 1895. február 13-án szabadalmaztatták mozgó- fénykép-találmányukat Lyonban, az első filmvetítést itt tartották március 22-én a Nemzeti Ipart Tá­mogató Társaság előtt. Első, egy­perces filmjük címe: A munkaidő vége, ezen a munkások kijövetelét mutatták a gyárból. Ezután 1895. december 28-án a párizsi Boulevard des Capucines-i Grand Caféban mutatták be a fize­tő közönségnek filmjeiket: a Lelo­csolt locsolót, A vonat érkezését s még nyolc darabot. A belépő egy frank volt, s bár az első nap csak 33 frank bevétel jött össze, ezzel kez­dődött a mozi története. Lumiere- ék ugyanazzal a készülékkel vették fel és vetítették a filmet, 16 kockát másodpercenként. Hétköznapi je­leneteket örökítettek meg: kártyá- zókat, egy dolgozó kovácsot, egy gyermek etetését, 1896-ban több mint negyven filmet forgattak. Ők készítették az első tudósítást a fran­cia Fényképészeti Társaság konfe­renciájáról s az első dokumentum­filmet, a lyoni tűzoltókról. Lu- miere-ék vezették be a vágást és a fahrtot, a felvevőgép mozgatását. Cégük összesen 1400 filmet forga­tott, ez jelentős anyagi sikert is ho­zott számukra. 1896-tól operatőrö­ket küldtek a világ számos városá­ba, ahol azok filmeket forgattak és vetítéseket rendeztek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom