Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-23 / 296. szám, péntek
14 Riport ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 23. Szenteste nem esznek káposztalevest, mivel a családban senki sem szereti; kissé átalakították és a maguk képére formálták ezt a keresztény egyházi ünnepet Kiskorában azt sem tudta, hogy van karácsony Mahmud Saabi tizenkilenc éves koráig Irakban élt, majd két társával együtt nekivágott a világnak, és féléves moszkvai tartózkodás után mindhárman Kassán kötöttek ki. Mahmud jogi diplomát szerzett a Šafárik Egyetemen, és ma már szebben, választékosabban beszél szlovákul, mint néhány „bennszülött”. JUHÁSZ KATALIN Az egyetemi évek alatt megtalálta élete párját az eperjesi Aneta személyében. Jelenleg egy jogvédő civil szervezetnél segíti a Szlovákiában menedékjogot kérők boldogulását, két rendkívül eleven fiúgyermek apja, és igyekszik alkalmazkodni a számára kissé gyors és kaotikus európai élethez. „Bevallom, gyermekkoromban a karácsony létezéséről sem tudtam, és eszembe se jutott volna, hogy az én gyerekeimnek egy keresztény ünnep lesz az év fénypontja. De persze azt sem gondoltam volna, hogy mindketten szlovák állampolgárok lesznek. Ahmed most kilencéves, Birak pedig hét múlt, és mindketten már az óvodában készítettek karácsony- fadíszeket, rajzoltak télapót. Nem lehetett megakadályozni, hogy kapcsolatba kerüljenek ezzel az ünnepkörrel, és nem is volt szándékomban megfosztani őket ettől az élménytől. Annál is inkább nem, mert az eperjesi nagyszülők kezdettől fogva elhalmozták őket karácsonyi ajándékokkal. Ahmed novemberben született, és talán az első katartikus élménye a plafonig érő, kivüágított fenyőfa volt. Az eseményt le is videózta a büszke nagypapa, máig szívesen nézegetjük, mekkora szemeket meresztett, és mekkorát nevetett a kicsi a karácsonyfa láttán” - meséli Mahmud, aki már a kezdet kezdetén megtárgyalta szintén jogász feleségével, hogy házasságuk az iszlám és a kereszténység egyenlő arányú megoszlásának jegyében fog telni. „A szüleim nagyon vallásosak, semmit sem tesznek, amit tilt a Korán, édesapám például még életében nem ivott alkoholt, annak ellenére, hogy ma már Irakban is sokan megszegik ezt a tiltást. Be kell vallanom, a karácsony megünneplését máig nem nézik jó szemmel, nem is küldtük el nekik az említett videófelvételt” - vallotta be mosolyogva riportalanyunk. A Saabi családban az ajándékozás sem olyan egyszerű, mint másutt. A családfő ugyanis nem szereti hetekig rejtegetni gyermekei ajándékait. „Ezen sokat vitatkoztunk Anetával. Ő ragaszkodik hozzá, hogy mindent dugjunk el, és csak karácsony este, a fa alatt bonthassák ki a gyerekek. Én viszont feleslegesnek tartom ezt a titkolózást, ha találok valamit, aminek szerintem biztosan örülnek, még aznap este oda akarom adni nekik, hogy rögtön láthassam a boldogságot az arcukon. Mostanra kompromisszumot kötöttünk a feleségemmel: a drágább játékokat elrejtjük, a kisebb figyelmességeket pedig előzőleg is odaadhatom a fiúknak, azzal a szöveggel, hogy mást már ne nagyon várjanak karácsonyra. Persze mindketten tudják, ez nem igaz, ezért nagy izgalommal készülnek a fadíszítésre.” A Jézus- ka-sztorit ugyanis nem kényszerítették a srácokra, Omar és Ahmed tudják, hogy szüleiktől kapják az ajándékokat, a karácsonyfát pedig az egész család közösen díszíti fel. „Kissé átalakítottuk, a magunk képére formáltuk ezt a keresztény egyházi ünnepet. Mivel a feleségem nem kapott vallásos neveltetést, nem is ragaszkodott az éjféli miséhez és az egyéb tradíciókhoz, például adventi koszorúnk sincs itthon, és karácsony este nem eszünk káposztalevest, mivel a családban senki sem szereti. Ilyenkor általában én szoktam kiélni konyhaművészi hajlamaimat, hagyományos iraki ételeket készítek, persze itteni alapanyagokból, amitől az egész menü nemzetközi jelleget ölt” - magyarázta a családfő, néhány étel nevét sorolva, amelyeket sajnos a diktafon segítségével sem tudok itt és most megosztani önökkel. „Eleinte furcsán éreztem magam Szlovákiában; egyetemista koromban például honfitársaimmal együtt betartottam a Rama- dánt, és bár nem imádkoztam rendszeresen, azért valamelyest tartottam magam a Korán alapelveihez. Valószínűleg gyermekkoromban sem györerezett bennem annyira mélyen ez a dolog” - mondja Mahmud, hozzátéve, hogy a rohanó hétköznapok és a gyermeknevelés fáradalmai teljesen elvonják az energiáját az iszlám tradíciók ápolásától, amelyek ma már nem jelentenek lelki szükségletet számára. A család utoljára 1999-ben járt Irakban, az ottani nagyszülők pedig még sosem látogatták meg őket. Talán majd jövőre, ha Kassán összegyűlik az ehhez szükséges pénz. Mahmud szenteste hagyományos iraki ételeket készít (Családi képarchívum) Vanya Elekről egykor lemondtak az orvosok, ma már mások fájdalmát enyhíti; a falubeliek gyógymasszőrnek, csontkovácsnak vagy népi gyógyásznak nevezik Vanya Elek megmutatta a gyógyító korlátot, ahol diagnosztizálni és kezelni egyaránt szokott (Csuport István felvétele) A gyógyítás kényszerében él SZÁZ ILDIKÓ Tardoskedd. Egy középkorú férfi haladt át Érsekújvár főterén, fejét rendellenesen oldalvást tartva, szemmel láthatóan szenvedett a fájdalomtól. A tardoskeddi Vanya Elek a nyomába eredt, és állhatatosan követte a férfit, aki végül bemenekült előle egy boltba. Ott az eladók tanácsára a beteg ember végül engedett a gyógy- masszőr nógatásának, aki pillanatok alatt helyükre ugrasztottá a nyakcsigolyákat. A hálával telt szavakra Elek bácsi csak annyit mondott: köszönöm, hogy engedett gyógyítani. A falubeliek és a távolabbról érkezők gyógymasszőrnek, csontkovácsnak, népi gyógyásznak nevezik a hetvenéves Vanya Eleket. Van, aki hátgerincgondokkal, akad, aki fejfájással, izomfájdalmakkal keresi fel az otthonában. „Soha senkit haza nem küldtem, mindenkin megpróbálok segíteni. Jönnek hozzám távolabbi városokból és más országokból, Svájcból, Ausztriából is” - fogad a portáján Elek bácsi. Talán még nyolcéves sem volt, amikor a sántító kis- csibéken, furcsán oldalazó kiskacsákon megesett a szíve, és édesapjához hasonlóan enyhíteni próbált a beteg kisállatok kínjain. „Rájöttem arra, hogy az állat nagyon fiatalon nem búja ki az én beavatkozásaimat. Amikor megerősödött, akkor már helyre tudtam hozni a kis lábat. Nem tehetek róla, ez a szenvedélyem, nekem muszáj gyógyítanom” - mondja őszintén a népi gyógyászat avatatlan mestere. Szülőfalujában 1961- től kezel betegeket, számos alkalommal megtapasztalta, hogy nem könnyű ldvívni a környezetében élő emberek elismerését. Látogatásunkkor egy helybéli fiatalember járt a vendéglátónknál, akit már a lépcsőfeljáró korlátjánál gyógyítani kezdett. „Fogd meg a karfát, azonnal helyreigazítom a karod” - fogadta betegét Elek bácsi. Alig egy hónappal ezelőtt, ugyanezen a lépcsőn kapaszkodott fel hozzá az a fiatalember, aki iszonyatos derékfájásra panaszkodott. „Bárhogy néztem, vizsgáltam, én úgy láttam, nem a derekával van baj. A lábaiban az izmok annyira meg voltak keményedve, hogy nem bírt kiegyenesedni. A derekához nem is nyúltam, mégis megszabadult a fájdalomtól. Itt a nappaliban van a rendelőm, a család üyenkor tapintatosan félrevonul. Pedig a feleségem és a fiam is ért a gyógyításhoz, olykor besegítenek, ha kell” - tudom meg Elek bácsitól. Kitanult lakatosként munka közben is megtalálták a segítségre szorulók. Senki nyakát nem csavargatja, ahogy azt beszélik vagy hiszik az emberek. Kifinomult tapintással rendelkezik, ujjaival óvatosan kibontja az izmokat, érzékenyen nyúl a porcokhoz. Gyógyítás közben igyekszik elterelni a fájdalomtól reszkető beteg figyelmét. A masszőr beszélget, tréfálkozik, hogy a beteg szinte észre sem veszi a roppanást, amikor helyreugra- nak a fájós csigolyák. A mosolygós, tapasztalt gyógyász nem felejti el azt az asszonyt sem, akit tizenhat éven át gyötört a fejfájás, és a férjével együtt látogatott el Tardos- keddre, hogy segítséget kéijen. A gyógyulás után az egész család megkönnyebbült, és köszönetét mondott a gyógyítónak. Vanya Eleknek 1967-ben súlyos balesete volt, leesett egy szerelőállványról, teste teljesen elzsibbadt, arca megsérült, veséi leszakadtak, műteni kellett. Mindkét keze csuklóban eltört. „A kezeimmel nem sokat törődtek, mert azt mondták az orvosok, nem sok esélyem van a túlélésre. Szerencsére felépültem, és a második születésemet követően úgy éreztem, az a dolgom, hogy segítsek. Csehországból olyan betegek kerestek fel, akik egy horvátországi kiránduláson hallottak rólam. Aranyosmarótról egy beteg kisfiút szállítottak hozzám, a nagymama egész idő alatt az ágy fejénél a rózsafüzért mormolta cigányul. A kisfiú ájultan hevert, majd amikor visszanyerte eszméletét, étvágyát, az öreganya felugrott, és kiszaladt az útra. Feltartóztatta a falu központja felé tartó autókat: Csoda! Emberek, csoda történt!” - idézte fel a történteket Elek bácsi. Azóta mindig üzenetet kap a kisfiú állapotáról, és a többi betege is vissza-visszatér, hogy köszönetét mondjon.
