Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-12 / 262. szám, szombat
14 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 12. HÉTVÉGI OLVASMÁNY Olasz vendéglő HUNYADI SÁNDOR A kis velencei vendéglőnek nem volt köze az idegenforgalomhoz. Messze esett az elegáns Márk tértől és a tengerparttól. Csak a bennszülöttek tudták, hogy lehet megtalálni a moszatszagú lagúnák és szűk sikátorok labirintusában. Mégpedig a szegényebb sorsú bennszülöttek. Mert a kis vendéglő a legszegényebb néposztály étkezőhelyiségévé alakult ki az évtizedes használat gyakorlatában. Valami középület volt a szomszédságában, annak a szolgái tették a törzsközönséget. Aztán jártak oda katonák, postások, kishivatalnokok, munkások, a helyi járatú hajók matrózai. (...) Proletár vendéglő volt, proletár ételekkel, tengerszaggal, olajszaggal, halszaggal, paradicsomfoltokkal az abroszon. De egyúttal olasz vendéglő volt, lármásan jókedvű, tüzes. Mindenki hangosan beszélt, követelt, fenyegetőzött, nevetett, az asztalon átdiskuráltak egymáshoz. A nap elöntötte latin aranyával a társaságot, mert árnyékot csináló ponyva nem volt az udvar fölött. A vendégeket egyeden pincér szolgálta ki, egy göndör hajú férfi, fekete, mint az abroszok, paradicsomfoltos, fehér kabátban, füle mellett egy eloltott cigarettával. Nem volt már egészen fiatal legény, sötét hajában akadt néhány ezüst szál. Kissé színészies volt, kissé bohémes. Az üyen külsejű emberekre szokták azt mondani, hogy „lusta”. Ennek az olasz pincérnek azonban rengeteg dolga volt. Egymaga szolgált ki száz türelmeden vendéget, aki mind egyformán éhes volt és sietett. Ezt a munkát nem lehetett szorgalommal győzni és rendszerrel elvégezni. Ez a munka hőstett volt, zsenialitás kellett hozzá, bátorság, humor, elszánt hit, hogy az emberi akaraterőnek nincsenek korlátái. A pincér azzal könnyített magán, hogy munka közben énekelt és csevegett a vendégekkel. Énekelt a konyhában, míg a vendéglősné katjára rakta a tányérokat, énekelve osztotta szét a spagettit, a csiga- potpurrit, egyszerre hat krigli sört tudott tartani egyeden kezében. Énekelt, izzadt, rohant az asztalok között, fecsegett, rendeléseket vett fel, egy jókedvű állat éberségével figyelve a zűrzavarban. Azt is észrevette, hogy az udvar közepén egy asztalnál „idegenek” ülnek, csöndesen, szerényen, kissé feszé- lyezetten, ahogyan vendéglőhöz szokott emberek viselkednek. Nyilvánvalóan egy más városból való munkáscsalád volt az „idegen asztal”. Egy munkától megaszalt középkorú házaspár, két kisfiú és egy felnőtt szép lány, aki szőke volt és kreol, a bőre sötétebb a szempillájánál. A család csak bort és szódavizet rendelt a vendéglőben, azzal váltották meg a jogot az asztalhoz. Az ennivalót magukkal hozták egy nagy szatyorban, kenyeret, gyümölcsöt, hideg húst. Rajtuk volt az út, a fáradtság, hogy nincs még házi tűzhelyük abban a városban, hogy jobb emberek, nem ülhetnek le enni az utcán, a fal tövében. A pincér saját természetének kedvességéből tányért és evőeszközt hozott eléjük, hogy ne egyenek kézzel, puszta papírból. Aztán, mialatt a tizedik asztalnál dolgozott, átdis- kurálva a vendégek feje fölött, megkérdezte, hogy hova valók, és miért jöttek Velencébe? Mert azt látja, hogy idegenek, és nem gon- dolázni akarnak itten. (...) Végül mégis kialakult, hogy az idegenek milánóiak voltak, de most átköltöztek Velencébe, mert örököltek itt egy házat, a házban van egy varroda is, abban fog a nagylány dolgozni, a fiúk jövőre szerelőtanoncnak mennek, az apa ács, mindegy, hogy hol ács, Milánóban vagy Velencében, akárhol elfér egy kis műhely. Most már nemcsak a pincér, hanem az egész vendéglő beszélt az idegenekkel, a nép tengere fölvett egy kis friss hullámot hullámai közé. Az ács komoran hallgatott, nagy fekete kezét az asztalon nyugtatva, a felesége beszélt a család nevében, egy fürge kis aranyfogú nő, büszkén az aranyfogára. Megmondta a nevüket, a gyerekek nevét, a rokon nevét, aki meghalt és rájuk hagyta a házat. Már kémivalója is volt. Nem tud-e valaki valakit, akinek kellene egy szoba? Mert a házukban a lépcső alatt van egy külön benyüójú szoba, azt szeretné kiadni egy rendes embernek. A pincér a fülét hegyezte. Hol az a szoba és mennyibe kerül? Tüzes alku indult meg az aranyfogú asz- szony és a pincér között, a kínálat és kereslet szerencsésen találkozott. Egy gyalogos káplár magasra tartott villájáról szájába bocsátotta a spagettit, és nevetve odakiáltott a pincérnek:- Tüdőd- e, mit, Giuseppe? Vedd feleségül a kisasszonyt! Ingyen kapsz lakást! A pincér vigyorgott:- Remek tipp! - és karján egy torony piszkos tányérral kiment a konyhába, oly sietve, hogy látszott, megijesztette kissé a tanács. Az ács megmozdította az asztalon száraz, munkás kezét. Mint aki nem szereti, ha tréfálnak vele, a lány mélyen elpirult, és szemlesütve babrálgatott egy darab kenyeret. Giuseppe újra megjelent az udvaron, megrakva tányérokkal. A lányra nézett, füttyentett:- Most látom csak, milyen gyönyörű a kisasszony! Hogy hívják?- Maria! - felelte az anya ragyogó aranyfogaival. Giuseppe lelkesedett:- Csakugyan, mint Maria! A legszebb Maria a legszebb oltáron, az égő gyertyák között! - Mialatt dolgozott, a lányt nézte és énekelt, a dal egyenesen a lánynak szólt, mint egy szerenád az ablak alatt, operarészlet volt, amelyet a pincér hibátlanul adott elő világos tenorján. Maria egyre zavartabban babrál- gatta a kenyeret. A pincér, mielőtt eltűnt volna a söntésben, a lányra mosolygott, és csókot dobott feléje, a vendégek közül néhányan nevettek. Maria sötétpiros, majd halotthalvány lett, tenyerébe hajtotta a homlokát, hogy elrejtse arcát. Egy öreg levélhordó rendreutasította a katonát, mit szól bele mások dolgába, a kisasszony szégyelli magát.- Komolyan beszéltem! - mondta a káplár. - Ezek összeillenek! Az egész udvar helyeselt, az apa újra megmozdította súlyos kezét, az anya nem volt megsértve, arcán a figyelő kotiós kifejezése fénylett. Giuseppe megint előkerült a konyhából egy rakomány spagettivel, apró hallal, habbal, csigával, paradicsommal. Egyszerre tréfásan és komolyan mondta:- A tipp remek volt! Percről percre jobban imádom a kisasszonyt! Ha merném, megkérném a kezét! A mama nagyon nekimelegedett. Buzgón magyarázta, hogy Maria már tizennyolc éves, és szívesen féijhez adná, de persze csak olyan emberhez, akit ismer és hozzávalónak talál. Giuseppe, miközben lerakta a vendégek elé a spagettit, a paradicsomszószt, a parmezánt, a halat és az italokat, az asztalok körül sétálva, a távolból bemutatkozott. Megmondta a nevét, hány éves, mennyit keres. Egészen kis jellemrajzot közölt magáról, önérzetesen fölsorolta erényeit, és bevallotta hibáit, még azt is meggyónta, hogy ortopéd cipőt visel, mert fél, hogy lúdtalpat kap a sok szaladgálástól. Azzal kiment. A káplár átszólt a milánóiakhoz:- Giuseppe derék pofa és jó barátom. Ha nekem lányom lenne, én neki adnám!- Nem részeges? - kérdezte az aranyfogú anya egyszerre az egész udvar összes vendégeitől. Az udvar barátságosan igazolta a pincért: a levélhordó bölcselke- dett:- Iszik, de nem részeges! Ilyen a legtöbb. A hangos tanácskozásra a vendéglősné kijött a konyhából, és megállt a küszöbön. Nagy hasú, kövér asszony volt, szigorú boszorkány. Közölte az idegenekkel, hogy a pincér tíz éve dolgozik nála, és meg van vele elégedve, felel érte, hogy rendes ember. Giuseppe új tányérokkal került elő. Most már ő is zavarban volt, fölénye eltűnt, fátyolos szemmel vizsgálta a messziségből piruló lányt.- Hisz ez szerelmes lett! - kacagott a káplár. A pincér megállt az asztal mellett, a katján tányérok, a kezében üres borosüvegek. Kicsit akadozva mondta az idegen család felé fordulva:-Gondolkoztam. Tüdőm, maguk kik, maguk is tudják, hogy én ki vagyok. Mit szólnának hozzá, ha megkérném Maria kisasszony kezét? A mama kérdőleg a papára nézett. Az ács méltóságos mozdulattal felvonta a vállát, mintha azt mondaná, hogy ő nem szól bele ilyen veréb dologba. A lány kínjában kifújta görcsösen összegyűrt kis zsebkendőjébe az orrát. A mama hamiskásan kacsintott a pincérre:- Én nem bánom, kérdezze meg Mariát, hogy ő mit szól hozzá! A pincér nem rakta le a tányérokat. Úgy, ahogy volt, teli kézzel, leült a lány mellé a padra, mert nem székek, hanem padok voltak az asztalok körül.- Van valakije, Maria? Úgy értem, hogy valami udvarlója vagy ideálja? Maga szép lány, miért ne lehetne? - kérdezte komolyan. Az oleanderes udvaron nagy csönd lett. Mindenki úgy figyelt, mint a színházi nézőtér egy szerelmes darab legszerelmesebb jeleneténél. A lány szótlanul nemet intett, hosszú pilláit mélyen lebocsátotta a szemére. Giuseppe tréfás árnyalatot kevert a hangjába:- Nézze csak, Maria, mondja gyorsan, hogy „igen”. Mert ha töri a fejét, ha jobban megnéz, biztosan azt mondja, hogy „nem”. Képzelem, milyen undok lehetek ebben a paradicsomos kabátban, ebben a széttaposott strapacipőben! A lány nem felelt. A mama segített a kérőnek.- Nem akarok a dologba avatkozni, Maria, de nekem az úr mindjárt megtetszett, amikor megláttam. Jó ember lehet. Enni adott a madárnak!- A szájából... - fűzte hozzá nagyon halkan a lány, és restelkedve elmosolyodott. Mozdulat nem látszott rajta, de érzett, hogy á bensejében meleg bólintással fogadja el a pincér ajánlatát. Az olaszok értenek a világon a legjobban a szerelemhez. Giuseppe is érezte, hogy a pillanat alkalmas. A tányérokat most sem tette le, csak úgy, egy gyors odahajlással megcsókolta a lány kezét és fülét, aztán felállt, megcsókolta a mamát, a kisfiúk feje búbját, majd a családfőt is megcsókolta, aki Jupiter méltóságával tartotta az arcát. A dolog rendben volt, alaposan meggondolva és mélyen átérezve. Pedig a jegyespár alig beszélt egymással, vonzalmuk negyedóra alatt érett meg szerelemmé. Amikor a csók elpöttyent, az udvaron nevetni, tapsolni és éljenezni kezdett a nép. Egy férfi, akinek mésszel volt telefröcskölve a kabátja, szájharmonikát vett elő a zsebéből, fújni kezdte rajta a nászindu- lót. A szerelem szép, de ebédelni is kell. Giuseppe nem hagyhatta abba a munkát. Kiment a konyhára az ételekért, összeszedte az edényt, a szétszórt kenyérhéjakat. Duplán sietett, hogy sürgősen elkezdhesse magánéletét. A mama tökéletesen átérezte a helyzetet. Feddőn nézett a lányára:- Mit ülsz itt, Maria, mint a tuskó?! Kelj föl, és segíts a vőlegényednek! Maria engedelmesen fölállt, kiment a söntésbe, ahol a vendéglősné kötényt kötött eléje. Hordani kezdte ő is az ételeket, de egy kicsit ügyetlen volt még, a tányér remegett a kezében, összekeverte a rendeléseket. Giuseppe szerelmesen dirigálta:- Ne oda vigye a sajtot, szívem, ott sört kértek! A sajtot a másik sarokban rendelték, gyönyörűségem! A levélhordó sovány, epés ember volt, olyan a napsütésben fürdő, boldog vendéglőudvaron, mint egy pohár édes ürmösben az agnostu- ra. Keserűen jegyezte meg:- Meddig fog ilyen szépen beszélni, ha majd a felesége lesz a lány? A pincér sietős munkája közben egy pillanatra megállt:- Meddig? Nem tudom! Lehet, hogy nemsokára abbahagyom, mert az ember nem beszélhet úgy mindig, mint a filmekben a színészek! De azt ígérem, hogy amit most mondtam, mindig gondolni és érezni fogom! - jelentette ki oly belső erejével az igazságnak, hogy még az ács is bólintott egy helyeslőt komoly fejével. CSALÁDI KVÍZ Kedves Olvasó! Nem kell mást tennie, csak figyelmesen elolvasni hétvégi magazinunk írásait, s akkor gond nélkül meg tudja jelölni a helyes válaszokat kvízünk kérdéseire. A megfejtést levelezőlapon küldje be a Családi Kör címére, de ne feledje el feltüntetni a sajátját sem. Mert ha velünk játszik, nemcsak hogy jól szórakozik, kis szerencsével az AB-ART ajándékát is megnyerheti. Beküldési határidő: november 16. 1. Hány roma nő végezte el idén a nővérképző tanfolyamot? a) 10 b) 15 c) 20 2. Mit talált fel Püthagorasz? a) az ötágú csillagot b) a hatágú csillagot c) a tompaszöget 3. Hol található a Szentcsa- lád-templom? a) Sevillában b) Granadában c) Barcelonában 4. Mekkora pénzbírság róható ki arra a szülőre, áld nem tartja magát a bírósági végzéshez? a) 2000 korona b) 5000 korona c) 10 000 korona November 5-ei Családi kvízünk helyes megfejtése: le, 2b, 3c, 4c, 5a. A Méry Ratio ajándékát Ferencz Margit, hidaskürti kedves olvasónk nyerte. A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Patkánycsemege Patkánycsemege, amitől azonban elpusztul: friss tengerihagymát megvagdalunk, ugyanannyi májjal vagy hússal elkeverünk, és liszttel gombócokat gyúrunk belőle, azután zsírban kisütve, becukrozzuk. A patkány mohón felfalja. Pác a szú ellen 1. Veszünk 2 gr konyhasót, ugyanannyi borsot, mustármagot, fokhagymát s ürömlevelet, leöntjük ecettel és állni hagyjuk. Egy hét múlva felhasználhatjuk és bekenhetjük vele a tárgyakat, amelyeket faféreg ellen akarunk biztosítani. 2.100 gr bóraxot és 50 gr marólúgot leöntünk 4 liter vízzel, forrásig melegítjük és folytonos keverés mellett hozzáadunk 500 gr sella- kot. Amint az utóbbi feloldódott, a keveréket lehűtjük és hozzáteszünk 200 gr 95%-os karbolsavat. Langyosan kenjük fel a pácot, és többször ismételjük a bekenést. Pácok (Fák pácolásáról szólunk itt) Tölgyfapác: 1. Sötét: 1 kiló kasszeli barnát és 10 gr hamuzsírt egy óra hosszat főzünk 2 kiló esővízben, azután ezt a barna levet át- szűijük rongyon. 2. Világos: 3 kiló kasszeli barnát addig főzünk egy kiló esővízben, míg szétolvad. Akkor átszűtjük sima vásznon, szirupsűrűségűre lefőzzük és hozzáadunk 2 kiló vízben oldott 250 gr bikrómsavas kálit. Szürke fapác: Élénkszürke színt kaphatunk bázeli szürke vagy kék anilinfestékből. Az első átfestés melegen történik, alaposan felhígított oldatot használunk hozzá, alaposan száradni hagyjuk és gyenge porrá tört borkőoldattal (10:100 víz) átmossuk (ecsettel), ami a színt élénkebbé és tartósabbá teszi. Mahagónifautánzat: 1. A fát először alaposan fényezzük, azután hígított salétromsavval pácoljuk, végül festett sellakfénymázzal fényezzük. 2. Forró lúgban feloldunk angyalvöröset, és azzal festjük be a fát. Diófaszín: 1 rész hipermangán- savas káliumot feloldunk 30 rész tiszta vízben, és ezzel az oldattal kétszer átfestjük a fát. 10 percnyi száradás után vízzel átmossuk, szárítjuk, olajozzuk, fényezzük. Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30,814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
