Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-12 / 262. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 12. MINDENNAPI KENYERÜNK A magolós kislány HAĽKO JÓZSEF Ki ne ismerné ezt a típust? A tanár késik, mindenki szivaccsal dobálódzik, ő meg a füzetébe bámul. Pontosan ilyen volt. És ha a tanár egyáltalán nem jött be, ő egyáltalán nem örült, hanem csak úgy a maga gyönyörűségére tanult tovább. Ha versenyt hirdettek a legjobb szakdolgozatra, ő jelentkezett és megnyerte. Stréber, no! Ráadásul még a házi feladatait is rendszeresen megcsinálta. És amikor mindenki szidta az angol szakost, ő nem mondott semmit, megtanult magától angolul. Középiskolában a krumplibrigádon szórakozni is tudott az osztálytársnőivel, de akkor is furcsa volt - nem titkolta, hogy megfogadta, napi öt új szót megtanul még ott is. Magolós, no! A háta mögött mindenki a homlokát verte: nem normális, túlságosan igyekszik, túljelentke- zi magát, túl komolyan vesz mindent, túl jól megy neki. Persze hogy, egyébként a szemébe álnok mód mosolyogtak - főleg, ha kellett a házi feladata, vagy az integrálszámítás magyarázata... Ma, évek múltán is veregetik a homlokukat, csakhogy most más okból. Az általuk strébernek titulált diáklány ma elismert szaktekintély, egy sor kitüntetés birtokosa. Igyekezete, szorgalma ma sikereiben kamatozik. Igen, a többiek pedig verik a homlokukat: ej, milyen ostobák voltunk, amikor azt gondoltuk, hogy nem tanulni, az az igazi, épp csak hogy átcsúszni a vizsgákon, az a legnagyobb janisság. És észrevétlenül puskázni, az az igazi tudomány. Az érettségi találkozón ma valamennyien boldogan beszélgetnek az egykori stréberrel, hiszen öröm hallgatni az okos, körültekintő, kiegyensúlyozott szavakat. Volt tehetsége, s ő fejlesztette. Miért van az, hogy az emberek nevetségesnek találják, ha valaki igyekszik következetes, pontos, szorgalmas lenni, ha igényes önmagával szemben és egészségesen ambiciózus? Azért, mert az ilyen irritálja a lelkiismeretet. Hiszen ha ő képes rá, képes lehetnék akár én is. Ha tehetségét sikeresen fejlesztette, én is képes lennék rá. Csakhogy van ennek egy komoly akadálya: nem megy könnyen, erőfeszítés nélkül, nincs meg ingyen. „A siker - ahogy Edison mondta - egy százalék tehetségből és kilencvenkilenc százalék igyekezetből áll.” Az igyekezet pedig nem más, mint elesés és felállás, az örökös újrakezdés, a kitartás nap mint nap, vagyis szakaszokban beteljesülő komoly életprogram. A saját tehetségünk fejlesztésének legnagyobb ellensége a „nem akaródzik” szókapcsolat. Ami semmibe nem kerül, az semmit nem ér. Ezt nem gondolta az a lusta férfi, aki az e vasárnapi evangélium szerint mélyen a földbe ásta el talentumát (Mt 25,18). És akit Jézus példabeszédében hangsúlyozottan kritizál emiatt. Tehetségünk, adottságaink és képességeink fejlesztése nem luxus, nem is valamiféle szabad felépítménye az ember életének, hanem kötelesség. Sőt annál is több, a hívő ember számára a tehetség fejlesztése a lelki élet része. Az ugyanis nem fejeződik be az imádsággal vagy a vasárnapi szentmisével. Az egyén személyes spi- ritualitásának része a mód is, ahogyan építi, fejleszti és beteljesíti a hivatását. Jó lenni valamiben, ez is része az evange- lizációnak, hiszen befolyásolja a környezetünknek nyújtandó szolgálatok minőségét. Ezenkívül tehetsége fejlesztése közben az ember saját identitásának mélységét is megismeri. Aki hagyja mélyen szunnyadni magában adottságait, az még nem találta meg egészen magamagát. Mikor a strébert - még mint gimnazistát - látták az osztálytársai belépni a templomba, háta mögött kinevették, és kockafejűnek nevezték. Ma kénytelenek elismerni nemcsak azt, hogy abban a kockafejben azért valami van, hanem azt is, hogy istenhite nem megkötötte őt, ellenkezőleg, inspirálta szellemi fejlődésében. És egyszer ezért meg leszünk ítélve a halál küszöbén túl: mennyire tudtunk gazdálkodni Isten adományaival, képesek voltunk-e fejlesztem magunkban a tehetséget, képességeinket, hogy eredményével nemcsak magunkat, hanem főleg azokat gazdagíthassuk, akikkel naponta találkozunk. A szerző római katolikus pap A dühös ember Theodore Isaac Rubin hírneves pszichológus A dühös ember című könyvében utal a visszafojtott ellenséges indulatok kómemző szerepére. Azt úja, hogy a düh személyiségtorzító hatását a legkülönbözőbb módszerekkel - kémiai, hormonális, élettani és pszichológiai vizsgálatokkal - lehet követni, igazolni. De az érzelmek közvetlen kiélése, az indulatok lecsapolása csak egyik, s talán nem is legcélravezetőbb útja a neurotikus fejleményeknek, a pszichoszomatikus tünetek megelőzésének. A lazítási gyakorlatok vagy pedig a szervezetben az emóciók hatására fellépő biológiai változások visszacsatolására épülő tanulási folyamat egyaránt jól szolgálják az indulatszabályozást, és korszerű gyógymódnak tekinthetők. A düh nem tartozik egyeden speciális korosztályhoz sem. A kor nem okvedenül növeli a bölcsességet, és a bölcsesség sem jár együtt a dühös indulatok megszűnésével vagy az indulatok kifejezésének hiányával. Minden korosztály rendelkezhet dühös indulatokkal. Mégis, a szülők hajlamosak a gyermeki jóságot a düh hiányával egyenlővé tenni. Sőt valahogy elvátják gyerekeiktől, hogy a felnőtteknél jobban tudják szabályozni a dühös indulataikat. Egészséges Jókora vitalitással fűtött gyerekek az indulatok nagyon széles skálájára képesek. A felnőttekkel ellentétben semmilyen neurózisrendszert és hamis trükköt nem fejlesztettek ki magukban, amelyek az ilyen kontrolláláshoz szükségesek. Ennek ellenére megfigyelhető, hogy nagyon zavart környezetben sok gyermek valamelyest visszafogja érzelmi képességét, és azt, hogy haragot vagy szeretetet közvetítsen. (M. M.) Otthon ülve utazás Don Quijotét követve Hispánián át Madridot és környékét elhagyva utazásunk legközelebbi célja az ország legspa- nyolabb tartománya, Andalúzia, ám odáig még át kell utaznunk Új-Kasztűiának Meseta nevű fennsíkján, amelynek fátlan egyhangúságát csupán kisebb olívaül- tetvények, parafatölgyesek, valamint a Cervantes regényéből ismert szélmalmok zavarják meg. KOHÁN ISTVÁN Lényegében ugyanazon a tájon járunk, amelyen a búsképű lovag és szolgája poroszkáltak. Közigaz- gatásüag La Mancha tartományhoz tartozik ez a táj, amely mindenekelőtt jó konyhájáról, híres borairól, látványos ünnepségeiről ismeretes, s melynek lakói féltve őrzik az ősi szokásokat és erkölcsöket, és ahol alkalmunk adódik megkóstolni az ízletes manghai sajtot is. Córdoba Tovább haladva egy idő után már érezzük, hogy Andalúzia területén járunk, amire mindenekelőtt a dombok tetején büszkélkedő őrtornyok és erődítménymaradványok, valamint a túláradó féktelen életkedv hívja fel leginkább a figyelmet. Rövidesen eljutunk a Guadalquivir folyó partja mentén elterülő Córdoba városába, amely a 7.-től a 19. századig az arabok által megszállt Hispánia székhelye volt, és keskeny utcácskái, parányi terei, szűk sikátorai révén megőrizte mór jellegét. A város legfőbb látványossága az arabok által épített egykori hatalmas mór mecset, a Mezquita, amelynek belseje 856 márványoszlopával mindenkit elkápráztat. Miután a spanyolok a várost visszafoglalták, belsejébe egy keresztény templomot építettek be, kissé megbontva ezzel a mecset eredeti harmóniáját. A folyó partján viszont ott áll a córdobai vár, az Alcázar, amely jelenleg múzeum, benne a helybeli borkészítmények, az ékszergyűjtemény és a bikaviadal termei csodálhatok meg, míg a Szépművészeti Múzeumben a spanyol festészet mestereinek (Zurbaran, Murillo, Goya stb.) alkotásaiban gyönyörködhetünk. Sevilla Córdobából délnyugat felé haladva autóbuszunk rövidesen Sevillába, az ország tipikusan spanyol városába érkezik, melynek sajátos hangulata számos írót, művészt inspüált alkotásokra, hiszen ide kötődik Mozart Don Jüanjának és a Figaro házasságának, Rossini Sevillai borbélyának, valamint Bizet Carmenjének cselekménye, sőt itt született Velazquez és Murillo, s itt élt és alkotott még számos festő és szobrász. Ugyanakkor kontinensünk legmelegebb városa, hiszen évi átlaghőmérséklete 20 °C, sőt nyáron akár 45 fokot is mérnek, míg felhőt csak ritkán lámák lakói, s jóllehet a tengertől 87 km-re, a Guadalquivir folyó partján fekszik, dagály idején még a nagy tengeri hajók is befutnak kikötőjébe. Műemlékei közül legjelentősebb a több mint 100 éven át (1402- 1506) épült egytomyú, gótikus stílusú székesegyház öt hajóval és 24 kápolnával, valamint Kolumbusz Kristóf súemlékével és (állítólag) hamvaival. A közeli Plaza del Triumfo téren emelkedik a hatalmas palotakomplexum, az Alcázar, az egykori mór uralkodók, majd pedig a királyok várpalotája, míg a Santa Cruz városnegyed virágokkal díszített szűk utcácskái, pihenői, kávézói, régiségboltjai valósággal elkápráztatnak bennünket. Felejthetetlen élményt nyújt a város utcáinak, tereinek nyüzsgő élete, lakosainak kedvessége, szolgálatkészsége, vidámsága. Granada Sevillából tovább utazva rövidesen az ország gyöngyszemeként emlegetett Granadában találjuk magunkat, ahová a turisták milliói zarándokolnak el minden évben, a mór palotaépítészet az Alhambra megtekintése céljából, ahol a paloták, kertecskék, szökőkutak, vízesések, műtavak, valamint a termekben látott boltozatok, oszlopsorok sokasága az ezeregyéjszaka meséire emlékeztet. Legfőbb látványossága az Oroszlán-udvar, amely a közepén levő díszkutat tartó mintegy 12 oroszlánszoborról kapta nevét, s ahol a díszes udvarok, kiállítási termek, fürdők szépsége ejt bámulatba. Tengerparti nyaralóhelyek Miután elbúcsúzunk Granadától, a földközi-tengeri partvonal felé haladunk, amely öt nagyobb szakaszra oszlik, nevezetesen a Costa del Sol, a Costa Blanca, a Costa del Azahár, a Costa Dorada és a Costa Brava elnevezésű tengerpartra, ahol a nyaralóhelyek nagyszerű előfeltételeket nyújtanak a családi nyaralások számára. Barcelona A hosszadalmas tengerparti utazás után megérkezünk Barcelonába, az ország másodüt legnagyobb, több mint kétmillió lakosú, s egyszersmind legforgalmasabb kikötőjébe, Katalónia szellemi központjába, ahol a polgárok hosszú idők óta eredményesen küzdenek az önálló katalán irodalmi nyelv elismeréséért. Városnéző sétánkat a Béke téren, Kolumbusz 60 méter magas szobránál kezdhetjük, amely mögött a kikötőben ringatózik Kolumbusz hajója, a Santa Maria rekonstruált kicsinyített mása, az eredetivel mindenben azonos. Innen aztán a húes Ramblas, állítólag a világ legszebb útvonala vezet a város belsejébe, melynek két oldalán számos múzeumot, templomot, színházat, palotát van alkalom megtekinteni. Természetesen nem lehet elmulasztani a Picasso Múzeumot sem, ahol a mester számos műve csodálható meg, és a városi parkot, ahol több ritkaságszámba menő növény is fellelhető. Érdemes elsétálni a Szentcsalád- templomhoz (Sagrada Família), amelynek építését F. de Villar kezdte meg még 1884-ben, majd pedig halála után 1891-től a modernizmus képviselője Antonio Gaudi vette át, s elődje terveit átdolgozva folytatta a kivitelezést, egészen haláláig, mégpedig vasszerkezetek nélkül, a kövek egymásra helyezésével. Az eddig eltelt több mint száz esztendő alatt a templom csak részben épült fel, s befejezésére különböző okok miatt a közeljövőben sincs remény. Aki Barcelonában jár, nem mulaszthatja el, hogy elzarándokoljon a monserrati kolostor búcsújáró helyére, amelynek templomában látható a híres, csodatevő, fából faragott Madonna-szobor, a legbecsesebb kegytárgy. A Szentcsalád-templom Barcelonában (Képarchívum) Iparkodott, nehogy valaki meglássa, így néhány perc alatt utálatos szeméttakaró lepte el a Bódva vizét Egy ember a parton KÖBÖL ZOLTÁN Vígan hömpölygőit a Bódva a szépen kivájt mederben. Bár vizét kissé kakaószínűvé keverte a hétvégi esőzés, az mégis vidáman nyaldosta a part menti köveket. Néha csipkés fodrokon, máskor fátyolos, dús habokon keresztül mosolygott rá a medrét szegélyező fűzfákra. Amazok kedvesen bólintottak rá a régi ismerősre, és lombjukkal igyekeztek integetni fodros barátjuknak. De sok vihart megértünk már együtt! - mondta az öreg fűz kanyargó cimborájának. - Emlékszel, mennyi mindent hordoztál hátadon az utolsó árvíz idején. Azt a cifra zománcos lábast még biztos ma is keresi a gazdasszony. Vagy azt a szép szál gyalult deszkát - tudod, ami két napig itt forgott a sodrásomban hát azt biztos sajnálta a gazda, hogy nem a padra rakta fel száradni. így beszélgettek egymással, mikor egy ember alakját vélték felfedezni a Bódva partján. Arca ismerős volt, hiszen már máskor is látták errefelé kószálni. Valami furcsa rettegés kerítette hatalmába őket. Nem tudták pontosan, mi az, amitől félniük kell, de mindketten érezték, nem jó szándék vezérelte errefelé nem várt ismerősüket. A fűzfa lombjait széthajtva próbálta küesni a jövevény szándékát. Amaz mogorva ábrázattal, kezében egy jókora, tömött műanyag zacskóval éppen a fűzfa frányába vette lépteit. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment egyenesen a meder felé, mint aki biztos benne, hogy senki se látja. A fűzfa, amikor felismerte, mi is van valójában az ember kezében, felkiáltott: - SZEMETESZSÁK! NE! EZT NE! De hiába tiltakozott, emberünk megállt a tövében, és kezdte kioldozni a fekete zsák száját. A fűzfa tehetetlenségében szomorún leeresztette lombját a Bódva vizére, és együtt várták az elkerülhetetlent. Amaz meg, mintha a vüág legtermészetesebb dolga volna, bele- öntötte a zacskó tartalmát a vízbe. Azaz hogy csak szerette volna, mivel a szél több műanyag palackot meg újságpapírt felkapott, és néhány méterrel arrébb széthintette. Erre emberünk félve, hogy nyomot hagy gyalázatos tette bizonyságául, elkezdte felkapkodni és a vízbe dobálni a szétszóródott szemetet. Iparkodott, nehogy valaki meglássa, így néhány perc alatt utálatos szeméttakaró lepte el a Bódva vizét. Volt abban minden, mi szemszájnak undora. Tejeszacskó, üyen- olyan műanyag palack, összegyűrt újságpapír, cigarettadobozok, meg még ki tudja, miféle fityfene. Ott úsztak egymás mellett, undorítón, mint a kutyahányás. Sírtak a fűzfák és sírt a Bódva is. Sírt, mert szomorú, nehéz üzenetet vitt a végtelen tengerek felé. Az ember üzenetét, aki nem tudta megbecsülni sem a paradicsomi életet, sem a kiűzettetésben néki szánt földi jólétet. i i I I 1 I ( ( < I
