Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-29 / 251. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 29. MINDENNAPI KENYERÜNK VIP-szektor égen s földön HAĽKO JÓZSEF Nemrég egy újabb keletű pozsonyi temetőben végeztem szolgálatot, ahol a távolban egy frissen körülkerített, nyákkal szegélyezett területre lettem figyelmes. Kérdésemre, hogy mi készül ott, a temetőőr elárulta, VIP-szektor lesz, az angol „very important person” rövidítéséből, különösen fontos személyeknek. Magyarán, aki hajlandó lesz megfizetni a borsos árat, halála után a prominensek speciális részlegén fekhet. Nem tudom, sikerrel járt-e végül ez a vállalkozói ötlet. Ha igen, felvetődik a kérdés, miként tekint a halálra az, aki nehéz pénzeket fizet azért, hogy a very important holtak közt legyen sírhelye. A történelem ugyanis azt mutatja, hogy az aránytalanul nagy és speciális temetkezési helyek minduntalan a földi jelenlét kétségbeesett meghosszabbításának igyekezetét jelentették. „Mauzóleum? - nevet Ambrose Bierce szatíraíró. - A gazdag ember legutolsó és legnevetségesebb különcködése.” Hasonló hangnemű Franklin sírfelirata is: „... itt nyugszik Benjamin Franklin, kukaceledel...”. „Elnézést ezért a porért” - ironizál az emberi elmúláson Dorothy Parker epi- táfiuma. Egy másik író, Georges Bernanos azt íratta a sírkövére: „Kérem az Angyalt, aki az utolsó ítélet napján megfújja a harsonát, hogy jó erősen fújja. A megboldogult ugyanis kissé nagyot hall.” Nos, nem kell félni, mert azon a napon az Úr valóban mindenki számára eljő. Tekintet nélkül a szektorokra, ahová ki-ki temettette magát. VIP- szektor ugyanis nem csupán az egyes temetőkben létezik, mindenekelőtt Isten szívében van ilyen, de ott ám mindenkinek. Mert Isten előtt minden egyes emberi lény very important, tehát keresztségünk napjától számítva le van foglalva az öröklétben a hely, mely arra vár, hogy betöltsék. Pénzért, persze, nem lehet megvásárolni. Éppen ezt jelképezik a mécsesek, melyek néhány nap múlva felragyognak temetőink sírhalmain: Jézust jelképezik majd, aki már megfizetett az életével, mikor elégett értünk a kereszten, s azóta is világosságot hoz mindennapi életünk sötétjébe, és vár, hogy a halál híd- ján átvezessen az öröklétbe. Mark Twain egyszer viccelődve azon csodálkozott el, miért is vannak a temetők körülkerítve. „Azok, akik már bent vannak, úgysem jöhetnek ki - magyarázta akik meg kint vannak, valahogy nemigen tolakszanak befelé...” Lehet, hogy éppen azért vannak falak a temetkezési helyek körül, mert meglehetősen kellemeden a látvány, mely a halál közelségét sugallja, a halálét, ahogy minden másodperccel közelít, és felébreszti ezzel a szunnyadó lelkiismeretet, jelezve, hogy talán nem helyes az éppen járt út. Ezért egymás után következik a két nap, mindenszentek ünnepe és a halottak napja. Míg halottaink arra emlékeztetnek, hogy közeleg az utolsó lehelet napja, a szentek arról biztosítanak, hogy az az utolsó földi sóhajtás egyben az öröklétben újjászületett első lélegzetvétele lehet. Ezért akarta Gárdonyi Géza is sírfeliratának: „csak a testem”. Útra készülés című versében kifejezi, hogy számára a halál már nem félelmetes valóság, hanem csak any- nyi, hogy itt, a földön becsukódik egy ajtó, és ott, az égben pedig egy másik kinyílik. A mögött az ajtó mögött található az egyetlen létező VIP- szektor. Ott az ember egyszer s mindenkorra teljes egészében megérti saját lényegét, a saját valóban „különös fontosságát”, mégpedig az isteni teremtő arcába tekintve: Isten teremtménye vagyok, „very important” személy vagyok, akinek otthona nem a temető, hanem az öröklét elképesztő dinamikája. Hiszen „Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké” (Mk 12, 27). A szerző római katolikus pap A félelem mértéke annál nagyobb, minél kisebb a szeretet a családban, mert a félelmet a szeretet tartja kordában A gyermeki félelemről Tanítsa meg örülni a legapróbb dolgoknak is Nincs olyan felnőtt vagy gyermek, aki ne élt volna már át olyan helyzetet, amelyben félelem töltötte el. Ez lehetett akár egy kutyával való találkozás, vagy veréstől, esetleg injekciótól való félelem. Ez a konkrét félelem szükséges ahhoz, hogy megtanuljuk elkerülni a veszélyes helyzeteket. KOMLÓSI ÁKOS De olyan helyzetet is átélt bizonyára mindenki, amelyben egyedül érezte magát, úgy érezte, hogy magára hagyták és nem tudja konkrétan megmondani, mitől fél, mégis negatív érzelmek uralkodnak el benne: szorong. A félelem szót rettegés, szorongás értelemben a köznyelvben tehát egyrészt pontosan meg nem határozható félelmi helyzetekre alkalmazzuk (sötétségtől, ismeretlentől és kísértetiestől való félelem), másrészt konkrét veszélytől való félelemre. A szorongás és a félelem két különböző érzés. A felnőttek és a gyermekek a szorongást (a szimbolikus félelmet) nyugtalansági, bénultsági, tehetetlenségi állapotként élik meg. A passzivitás viszont átcsap néha agresszív reakcióba, érthetetlen mozgásvágyba. A szorongó állapot gyakran alvási zavarokban nyilvánul meg. Gyerekek álmukban felkiáltanak, elhagyják ágyukat, nehezen lehet őket újra megnyugtatni. Ezzel ellentétben mindenki, aki fél, ismeri félelmének tárgyát, tudja, mitől fél. Miközben a szorongás háttere, oka nehezen meghatározható, a félelem konkrét kiváltói ismertek. Biztonságérzet Ami gyerekeink félelmeit illeti, ezek mind a bizalmatlansággal, a biztonságérzet hiányával vannak összefüggésben. A létfontosságú biztonságérzetet a szülők szeretetteljes bánásmódja adja a gyereknek. Vizsgálatokkal kimutatták, hogy azok a gyerekek, akik hiányt szenvedtek ilyen gyengéd bánásmódban, megbetegednek. A gyereknek minden életkorban szüksége van arra, hogy megbizonyosodhasson szüleinek feltétel nélküli szeretetéről. A tudat és érzés, hogy a szülők jóindulatúak vele, szeretik őt, lehetővé teszi a gyerek számára, hogy fokozatosan önálló, autonóm személyiséggé fejlődjön, és végül a szülőktől függeden életet legyen képes élni. Ez a folyamat semmi esetre sem történik zökkenőmentesen. Minden szülő megtapasztalja egyszer, hogy a gyerek ragaszkodá- si korszakát hirtelen az ellenállás, az elkülönülés, elhatárolódás fázisa váltja fel. Ez érthető, hisz a fejlődésben végbemenő lelki változások bizonytalanná teszik a gyereket. Ezért életének minden szakaszában - a kezdeti elszakadástól (a dackorszakban) egészen a végleges elszakadásig (a pubertásban) - szüksége van a szülőkkel való szoros kapcsolatra. Ha ez a folyamat zavartan megy végbe, erre a gyerek szorongási állapottal reagál. Meghitt családi légkör Szorongás általában olyan gyerekeknél jelentkezik, akik nincsenek állandó, meghitt kapcsolatban a szülőkkel, vagy ahol a szülők egymással nem tudnak megegyezni, nyűt vagy rejtett viszályban élnek. A félelem mértéke annál nagyobb, minél kisebb a szeretet a családban. Mert a félelmet a szeretet szabályozza, a szeretet tartja kordában. A gyerekek félelme gyakran a helytelen büntetések, fenyítések következménye, amikor a gyerek nem ismeri fel azt, hogy a szülői fenyítés jogos-e vagy sem, igazságos vagy igazságtalan, hogy a szülői szeretet vezérli-e vagy csak az indulat. így kialakul a gyermekben egy sajátos, szorongásra való hajlam. A gyerek nem érzi már (Lukács Erika felvételei) azt, hogy a szülei igazán szeretik őt. Egyedül érzi magát, pedig nagyon szeretne hozzájuk tartozni. Ilyenkor jön létre a gyerek és a szülők közötti nagy szakadék: a szorongás. Szülői segítség Téves felfogás azt gondolni, hogy a szorongás megszűnik, ha nem veszünk róla tudomást. Ismerjük el a gyerek előtt, hogy néha mi is félünk, s hogy mindannyiunknak - felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt - meg kell tanulnunk a félelemmel együtt élni. A gyereknek mindenképpen éreznie kell, hogy nem hagyjuk magára, nincs egyedül. Meg kell bizonyosodnia arról, hogy ránk mindig számíthat. A biztonság a legjobb a gyermeki szorongás megelőzésére. Szorongó gyerekeknek még nagyobb szükségük van a szülői segítségre, mint másoknak, és ez minden korosztályra érvényes. A szülő soha ne fukarkodjon a gyengédséggel, s különösen ne, ha szorongó gyerek szülője. Hiszen ezzel olyan alapot ad neki, melynek segítségével fokozatosan megszabadulhat félelmeitől, s fokozatosan kialakul korának megfelelő önbizalma, biztonságérzete. Keltse fel gyermekében az érdeklődést, ébresszen benne kíváncsiságot a világ megismerése iránt, és tanítsa meg örülni a legapróbb dolgoknak is. Minden alkalmat használjon ki, hogy gyermeke megtapasztalja, nincs tehetetlenül, elhagyottan környezetének kiszolgáltatva: tűzgyújtáskor kirándulás alkalmával, úszástanulás alatt, különböző tárgyak készítésében. Jó alkalom a halottak napi temetőlátogatás is, hogy elmondjuk neki, mit jelent a szó: síron túl is szeretni. Ha nyíltan, az ő korának, értelmi szintjének megfelelően beszélgetünk vele, a legkényesebb kérdéseket is megérti. A megkapaszkodás biztonságát így aztán a kutató-megismerő tevékenységből származó tapasztalatok biztonsága egészíti majd ki, leküzdve a szorongást. A szerző pszichológus, Derűs Gyermekkor Alapítvány KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Brooklyn, 2005. október 15. MOLNÁR MIRIAM H Vannak emberek, akik egyáltalán nem szeretnek egyedül lenni, és vannak, akiknek mindennap szükségük van pár óra magányra. Az utóbbi időben azt figyeltem meg, hogy a városokban mindkét típus egy helyen találkozik, és érzi egyformán jól magát - a kávézókban. Itt ugyanis lehet beszélgetni, idegenekkel szóba elegyedni, de magányosan olvasgatni vagy dolgozni is. Többször előfordult, hogy a hétvégémet a sarki kávézóban kezdtem. Bevallom, számomra legtöbbször emberszemlélődésre, egy kis kukkolásra szolgálnak azok az órák, amelyeket a Connecticut Muffinba töltök. A hely maga egészen picinyke, három kis kerek asztal fér el a jobb sarokban, és ha többen jövünk össze egyszerre, a sorvég kint kígyózik a bejárati ajtón túl. Az üvegfalak mellett kívülről fapadok vannak lerakva, itt ücsörögnek jó és rossz idő esetén egyaránt az anyukák alvó gyermekeikkel, a kutyasétáltatók, az újságolvasók és a mobil- telefonálók, amíg el nem kortyolgatják a kávéjukat, meg nem eszik muffinjukat vagy szendvicsüket. Egy nagy adag csokoládés chai tea mellett szemlélődtem, először Joe ült mellém. Hatvanas éveiben jár már bőven, baseballsapkát és farmerdzsekit visel, jobb fülében ott csillog egy apró fülbevaló. Politizálunk egy kicsit, s csak utána mondja el bánatát. „A feleségem három hete halt meg. Tüdőrák. Nekem is volt, de látod, én megúsztam. Ő végig mellettem volt, amíg beteg voltam, és én is mellette voltam, amíg lehetett. Ő volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Voltam nős fiatal koromban, de az nem sikerült. Negyven is elmúltam, amikor megismerkedtünk. Nem gondoltam volna, hogy én fogom túlélni őt, tudod, fiatalabb volt pár évvel. Most meg ki akarnak rakni a lakásunkból. Ennyi év után. De nem hagyom magam! Ezek a fiatalok meg - mutat az utcán előttünk elhaladó diákokra - csak füstölnek. Én már nem hagynám, hogy valaki az orrom alá füstöljön. Én is dohányoztam, amikor fiatal voltam. Akkor azt mondták a reklámok, hogy jót tesz. Most meg nincs fél tüdőm. Bárcsak okosabb lettem volna negyven évvel ezelőtt.” Joe elballag bevásárolni, nekem adja a napilapját. Azt nézegetem, amikor leül velem szemben David. Idegesen rázogatja a lábát, cigarettára gyújt, és élvezettel szürcsölgeti a kávéját. Egy pillanattal később elnyomja a cigarettát, miután igennel válaszolok kérdésére: „Zavar, ugye?” David az egyik New York-i reptéren dolgozik, az izlandi légitársaságnak. Hihetetlen történeteket mesél, miközben végig idegesen rázogatja hol egyik, hol másik lábát, és hevesen gesztikulál, kezében a meggyújtatian cigarettával. A történetek leginkább arról szólnak, hogy David és barátai hol és mennyire rúgtak be, s hogy ezeknek az ivászatoknak mi lett a következményük. Igaz, én nem röpködök túl gyakran, mégis kellemetlen volt hallani a sok részeges pilótáról, akik természetesen hősiesen mennek munkába egy-egy kiruccanás után, és szállítják biztonságosan a mit sem sejtő utasokat Izlandra vagy a világ más pontjára. David bennem nem talál jó hallgatóra, így a második kávéja után el is siet, állítólag Bostonba, sörözni valamelyik haverjával. Lenor ül le mellém, kezében Ian McEwan Saturday című könyvével. Nem állom meg, és megkérdezem, tetszik-e neki. Most vette, válaszolja és hozzáteszi, hogy felháborodott, amikor látta, milyen sokba kerülnek manapság a kemény kötésű könyvek. „Nyugdíjas vagyok, ugyebár, nem szeretek már könyvet venni, inkább kikölcsönözöm a könyvtárból, de ez nem volt meg nekik, mert új. A könyvklubom meg, tudja, nagyon jó, nem akartam kimaradni egy alkalommal sem, ezért ha fogcsikorgatva is, de megvettem. Maga ismeri ezt a szerzőt?” Eltársal- gunk a könyvekről, a környékről és a környék éttermeiről. Kiderül, hogy Lenor lánya Kaliforniában él, de vegetáriánus unokája rendszeresen látogatja őt Brooklyn- ban, ezért tippeket kér tőlem, hol vásároljon neki bioélelmiszereket. Amikor két anyuka érkezik három gyerekkel, Lenor suttogva közli, hogy hét közben itt sem lehet kibírni, mert az utca tele van babakocsival. „Alig lehet mellettük elhaladni. Ez a rengeteg kocsi, visító gyerekekkel. Még jó, hogy hétvégén csak ritkán jönnek errefelé.” Ezt én végszónak veszem és elbúcsúzom, tekintettel arra, hogy én szeretem a gyerekeket, és engem nem zavarnak a babakocsik meg a visítozó porontyok sem. Szombat délután van immár, az októberi napsütésben benne az ősz illata. Molnár Miriam szabadúszó újságíró, négy éve él New Yorkban, szinte azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ízvilágnak. Második éve egyetemi tanulmányokat is folytat, így a független egyetemista szemszögéből tudósít az ottani mindennapok világáról, hangulatairól.
