Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)

2005-10-01 / 227. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 1. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ KRÓNIKA Nacionalista-soviniszta sér­tegetéseket kellett visszautasí­taniuk a román szenátusban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képvi­selőinek a kisebbségi törvény általános vitájában, melynek fő magyarellenes szónoka Ad­rian Paunescu, Gheorghe Fu- nar és Ion Iliescu volt. A csütör­tök estébe nyúló heves vitáról a Kolozsváron megjelenő erdélyi közéleti napilap, a Krónika megírta, hogy a jogszabályter­vezet általános vitája magyar- ellenes, kisebbségellenes sár­dobálássá fajult. A vita során az ellenzék padsoraiból a „nagyágyúk” szólaltak fel: a Szociáldemokrata Párt (PSD) részéről Ion Iliescu és Adrian Paunescu, továbbá a nagy-ro- mániás Gheorghe Funar, s a ki­sebbségeket mocskolva pocs­kondiázták a törvényterveze­tet. A Krónika szerint Paunes­cu, Ceausescu udvari dalnoka visszaküldte a magyarságot Ázsia mélyére, Funar meg azt állította, hogy a jogszabály ha­tályba lépése meggátolja Ro­mánia uniós csatlakozását. Eközben a jogszabályról tájé­kozódott Bukarestben Rolf Ekeus, az EBESZ kisebbségi főbiztosa - írta a magyar lap, amely a történtekről idézte Markó Béla szenátort, az RMDSZ szövetségi elnökét, bu­karesti miniszterelnök-helyet­test és Sógor Csaba Hargita megyei RMDSZ-szenátort. A Krónika kérdésére Markó kifej­tette: a nagy-romániások tám­adása várható volt, Iliescuról pedig azt mondta, úgy látja, az exállamfő ismét a kilencvenes években használt érveivel állt elő. „Szeparatizmusról, párhu­zamos intézményekről beszélt, éppen csak a szegregáció szót nem használta, de egyebet mindent, amit korábban is szo­kott a kisebbségi kérdésben” - minősítette Iliescu szavait Mar­kó, aki sajnálatát fejezte ki, hogy sokan nem ismerik, és nem is értik a törvénytervezet szövegét. A szenátusi vitában a törvénytervezet kulturális au­tonómiáról szóló fejezetének törlését követelő Iliescu után felszólaló Markó Béla arra em­lékeztette a volt államfőt, hogy a közigazgatási törvény módo­sítására - amely a kisebbségek számára kedvező jogokat biz­tosított - 2000-ben került sor, amikor a PSD volt hatalmon. A PSD belegyezésével módosult a tanügyi törvény, az alkot­mány is, s ez a párt most mégis hevesen kifogásolja a kisebbsé­gi törvény tervezetét - utalt az előzményekre Markó. LE FIGARO MAGAZINE Dominique de Villepin fran­cia miniszterelnök először előzte meg a népszerűségi lis­tán a 2007-es elnökválasztási küzdelemben lehetséges riváli­sát, Nicolas Sarkozy belügymi­nisztert a Sofres felmérése sze­rint, amely a Le Figaro Magazi­ne című hetilap megbízásából készült. A francia kormányfő előrelépését az első helyre a népszerűségi skálán elsősor­ban belügyminisztere nép­szerűségvesztésének köszön­heti. Villepin népszerűségi in­dexe hetek óta 48 százalék kö­rül stagnál, Sarkozy hét pontot vesztett az utóbbi időben, és népszerűsége 47 százalékra süllyedt.- Az újgazdagoktól tanultam a tolvajmesterséget. Csak az a különbség, hogy én idekerültem, ők nem. (Peter Gossányi rajza) HÉTVÉG(R)E Fiuk a Disznómező mellől Peeetržalka!!! Zenghették volna a pozsonyi kocsmák szerdán éjszaka, de a Baj­nokok Ligájában egy olyan szlovák csapat játszik, melynek, sajnos, nincsenek drukkerei, meg hát megfe­lelő stadionja sem. Híre az viszont már van, s a közel­jövőben pénze is lesz. NAGY ANDRÁS Ha az előző hetet a politikai vi­harok hetének nevezzük, akkor a mostani egyértelműen a szlovák sportsikerek hete volt. Ha, mond­juk, hétvégrétől hétvégréig szá­moljuk a hetet. Számomra na­gyon tanulságos volt az argenti­nok elleni teniszhétvége, például rájöttem, hogy pontosan a tenisz az a sportág, amelyet nem lennék képes folyamatosan figyelni, hi­szen a legfontosabb, Hrbatý-Co- ria meccs közben is pótcselekvé­seket kellett kitalálnom, mert nem bírtam több mint két órát a képernyő előtt ülni. S mivel a te­nisz a focihoz képest arisztokrati­kus sport, így kocsmában, sör mellett nézni meg valószínűleg bunkóság volna. Egyrészt, más­részt meg délután inni mégsem il­lendő, főleg vasárnap nem. Egyet­len dolgot viszont nagyon sajná­lok, mégpedig, hogy nem a Fed- kupában jutottunk ilyen messze, mert akkor a szebbik nem tenisz- csillagai jönnének. Azt pedig, hogy a tenisz kiváló alakformáló, már az amatőr játékos ismerőse­inken is látjuk. Az Artmediára visszatérve. A magyarországiak szomszédokkal szembeni irigysége a kü­lönböző sportok terén né­ha hihetetlen tud lenni. Amikor nemrég Pozsony­ban járt az Internaziona- le, s l:0-ra megverte az Artmediát, az egyik leg­olvasottabb magyar internetes portálon egy olyan lenéző, bun­kó cikk jelent meg a meccsről, hogy többedmagammal már azon voltunk, írunk a szer­kesztőségnek. Az Artmedia játé­kosait a „disznólegelő melletti pályáról érkezett fiúknak” titu­lálták, s természetesen fontosnak tartották megjegyezni, hogy a Debrecen messzemenően jobban játszott volna, s minden gond nélkül legyőzné bármikor az Art­mediát. Most ott tartunk, hogy az Artmedia idegenben 3:2-re legyőzte a tavaly BL-győztes Por­tót, magyar csapat meg nemhogy a BL-ben, de már az UEFA-ban sem játszik tovább. Bár a Sahtyor Donyeck egy igazi kemény csa­pat, emlékszem, a tavalyi ukraj­nai forradalom idején a donyec- kiekkel riogatták Juscsenko na­rancssárga híveit Kijevben. Nincs gond, még négy magyar van az UEFA csoportkörében. Mert már így szokás számolni, a négy az nem csapatot jelent, hanem négy légióst különböző külföldi csapa­toknál. Hát akkor én inkább le­szek Artmedia-drukker. Ja, és még egy apróság. Gon­dolták volna, hogy miniszter­ként saját cégünknek kért, de meg nem kapott 150 millió koro­nás támogatást másfél mondat­tal is el lehet intézni? Nem kap­tuk meg, ami azt bizonyítja, hogy minden rendben, nincs korrupció. Vajon mi lett volna Kaník válasza, ha megkapják? Nincs gond, még négy magyar van az UEFA csoportkörében. JEGYZET Hívjam a liftet? TALLÓSI BÉLA Nagyon mélyen a gyermek­korból hordom magammal. Apró idős nénike volt, egy azok közül, akiknek nem tudni, ho­gyan múltak-tűntek el a fogai a szájüregéből, s nem tudni, mi­ért maradt meg valahogy egy elöl, vagy inkább oldalt, ami miatt örökké mozgatta a szá­ját, mert nyomta az ínyét. Olyan volt, mintha mindig rá­gott volna. A régi világ volt ő még: surranós rakott népi szoknyát viselt, mindig ugyan­azt, míg le nem szakadt róla. Vagy lehet, hogy nem ugyan­azt, csak mindig ugyanolyat, idő és házilag főzött mosószap­pan koptatta fekete-szürkét. Nem emlékszem rá, küszkö- dött-e valamilyen betegséggel, csak azt figyeltem meg, hogy egyre közelebbről nézte a föl­det, ahogy vezette magát egy bottal: ballagott a boltba kuko­ricaháncsból fonott szatyrával. Egyszer aztán legyengült. Ágy­nak esett. Orvost kellett hívni hozzá, aki beutalta a kórházba. Mentőt is küldtek érte - olyan „Kórház a város szélén”-eset vagy még annál is korábbi tí­pust. Nehéz volt beletuszkolni, vonakodott, mert nem ült még motoros járművön. Meg azért is, mert az otthon falai közt akart meghalni, a saját ágyá­ban. A kórház előtt beültették egy tolókocsiba, s odatolták a lift elé. Könyörgött, hogy ne vi­gyék be őt oda. Hiába magya­rázták neki, hogy lépcsőn nem tudják feltolni az emeletre, mit tudta ő, mi az az emelet, s hogy mi a lift. Egyik hozzátar­tozójától - aki elkísérte őt - hallottam, szerencsétlen néni­ké a kitárt felvonóajtó előtt annyira megrémült, hogy az ő kezét szorongatva könyörgött: lányom, lányom, ne hagyd, hogy abba a dobozba becsukja­nak engemet. De csak betolták, hiszen fel kellett vinni a bel­gyógyászatra, a második vagy a harmadik szintre. Becsukták az ajtót, akkor már nyöszörög­ve jajgatott. Aztán megnyom­ták a gombot, a kabin elin­dult... s neki abban a pillanat­ban vége lett. Megrepedt a szí­ve. Nem volt rajta segítség. Ez volt első útja a falun túlra... Eltűnődöm, neki volt-e ne­hezebb öregkora abban a rá­érős régi világban, vagy a jelen rohanásában nehezebb-e idősnek-nyugdíjasnak lenni. Netán a jövőben - ha megérjük - nekünk lesz-e nehezebb. Mindenesetre nem sok jóval kecsegtet, hogy egyes szak­értők szerint „az elöregedés so­ha nem tapasztalt mértékű fel- gyorsulása lesz a következő év­tizedek legnagyobb kihívása, nemcsak demográfiai, hanem társadalmi, gazdasági szem­pontból is”. Merem remélni, nem jelzésértékű, hogy ma, az idősek világnapján módosítot­ták a gyógyszerárakat. Mert akkor inkább hívom a liftet! KOMMENTÁR Korrupciópiaci áremelés LOVÁSZ ATTILA Vespasianus császár híres mondása, mely szerint a pénznek nincs szaga, érvényét veszíti. Nem fölfedezés ez, csak megállapí­tás. Egyre kevésbé mindegy ugyanis, milyen pénzeket milyen jog­címeken mozgatnak az állami hatalom (hangsúlyozva: hatalom!) képviselői. Jó példa a televíziós előfizetés, vulgo: koncesszió, amelynek az előfizetéshez semmi köze, a tévéhez meg annyi, hogy megkapja, egyébként nevezhetnénk akár villamosítási adó­nak is. A múlt héten tudtuk meg, hogy az identitászavarban vergődő szlovák rendőrség honorálja azokat a munkatársait, akik a meg­vesztegetést megkísérlő gépkocsivezetőket feljelentik. Ergo: nem dugják zsebre a pénzt, a sofőrt dugják dutyiba, zsebre pedig az ál­lamtól (adófizetőtől) kapott júdáspénzt teszik. Miért júdáspénz? Nagyon egyszerű. Kaján vigyorral csak annyit gondol ilyenkor a gyalogmagyar, hogy ugyan már, miért lesz egy nevetséges prémi­umért oly becsületes a rend őre, ha egy héttel ezelőtt azt a bizo­nyos sötét limuzint meg sem merte nézni, amikor az százhússzal hajtott át a falun. Az a baj ezzel az intézménnyel, hogy csak a kor­rupció mértékét növeli. Ha a rendőr feljelenti a korrumpáló sofőrt, az prémiumszagú tett? Hiszen még az állampolgárnak is feljelentési kötelezettsége van, ha bűncselekmény tanúja lesz. A rendőrnél ez munkaköri kötelesség! A századik elutasított kenőpénz és bedutyizott sofőr után jár a rendkívüli jutalom, nem esetenként. Meg aztán: ha eddig a korrumpálás határa nagyjából az ezres bankó színvilágát imitálta, most majd bevöröslik kissé, és az ötezres felé mozdulhat el. Nem a korrupció eltörlése ez, uraim, hanem sima áremelés. Bűzlik a dolog. Nemrég szivárgott ki a belügyből a hír, amely szerint a tárca költségvetési táblázatában a bevételi oldalon a büntetésekből mintegy fél milliárdot kell behozni. Tisztelt Olvasó, jól figyeljen! Ha gépjárművezetőként büntetést fizet, akkor az állami költség- vetésből élő intézmény előirányzott bevételi részét tölti meg pénzzel, tehát adózik. (Aztán, aszongya, csökkennek az adóter­hek.) Természetes, hogy az állam által kirótt büntetés az állam bevétele, de ha annak mértékét egy évre előre tételként jelenítik meg a bevételi részben, akkor adójellege van, bárki bármit dumál is róla. Tessék ezeket a büntetéseket a költségvetésben előirány­zott útjavítások, felszerelési beruházások, rendőrségi járművásár­lások amolyan bonuszaként felfogni, hogy értelmes dolgokra menjen a pénz, de semmiképp sem betervezett, szokványos ki­adásokra, amire, ugye, az adót fizetjük. Ha a Héja eredménye nem az, hogy a méregdrága limuzinok „én mindent megengedhetek magamnak” sofőrjeit az élettel szembeni alázatra, nagy sofőrátlagunkat pedig egy kis fegyelemre szoktassa, ha nem az, hogy kevesebb fiatalt temessünk, gyógyít­sunk egy életen át, akkor identitászavar ez a javából, amit nagyon gyorsan meg kell szüntetni. A közteherviselés állampolgári köte­lesség, de semmiképp nem lehet büntetés. A közterheket úgy- ahogy önkéntesen kell viselnünk, tudva, mire megy a pénz, nem pedig büntetésből, mert az nem szül semmi jót. Tessen hát a rendőr bácsi az iskola mellett segíteni a kölyöknek, hogy jusson át a túloldalra, megállítani a garázdálkodó úrhatnám ficsúrokat, lefülelni a tolvajokat és gyilkosokat, nem pedig sunyi módon lenyúlni a pénzünket. Akkor nem kell majd prémiumosztó intézkedés, amely amúgy sem más, mint porhintés a javából. FIGYELŐ IZVESZTYIJA Bár az úgynevezett magyar gyűjtemény újabb darabjainak Nyizsnyij Novgorod-i kiállítása gyorsíthatja Oroszország általi elvesztésüket, a rendezők meg­győződése szerint bűn lenne to­vább rejtegetni ezeket a műre­mekeket a közönség elől - írta tegnapi számában az orosz lap. A mesterművek, amelyek közül 15 kép most látható először a második világháború vége óta, amikor a szovjet katonaság el­szállította őket, a holokauszt ál­dozatává vált magyar gyűjtők magántulajdonát képezték, s így az örökösök igényt tarthat­nak a visszaadásukra - állapí­totta meg a centrista moszkvai újság, beszámolva a Volga-vi- déki régió képzőművészeti mú­zeumában szerdán megnyílt ki­állításról, amely 36 festményt és hat faszobrot mutat be a 151 hányatott sorsú műkincs közül. Az Izvesztyija emlékeztetett, hogy az orosz alsóház július ele­jén első olvasatban már jóvá­hagyta a Sárospataki Reformá­tus Kollégium 134 kötetének visszaadását, amelyeket a 49. szovjet hadsereg 1945-ben a „magyar gyűjtemény” darabjai­val együtt hozott az akkori Gor­kijba (a mai Nyizsnyij Novgo- rodba), s évtizedek óta a regio­nális könyvtárban tárolják őket. „A pesszimisták szerint a köte­tek után sor kerülhet a képekre is, és a Nyizsnyij Novgorod-i ki­állítás csak gyorsítja e műreme­kek Oroszország általi elveszté­sének folyamatát. De a szer­vezők, jelesül az orosz kulturális tárca, a műkincsek felét még mindig tároló Grabar restauráló központ és a Nyizsnyij Novgo­rod-i múzeum meg van győződ­ve arról, hogy egyszerűen b,űn lenne tovább rejtegetni ezeket a műremekeket a közönség elől” - - írta a napilap fiatal tudósí­tónője, Polina Kiszeljova. Ami a sárospataki kötetek számát ille­ti, a Nyizsnyij Novgorod-i Lenin- könyvtár igazgatónője e hét ele­jén közölte, hogy a 135. kötet­ben is meglelték a református kollégium pecsétjét. Natalja Kuznyecova szerint a pecsétet Mayer Rita, a magyar kulturális tárca szakértője találta meg, aki augusztusban járt náluk. Moszkvai megfigyelők szerint magyar részről eddig is 135 sá­rospataki kötetet tartottak szá­mon a Nyizsnyij Novgorod-i könyvtárban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom