Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-21 / 244. szám, péntek
„Hosszan nyúljon, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; S pályánk áldásával öntse le, Mint e kását a zsír özöne. ” (Petőfi Sándor) IZVILAG „Semmi sem jó vagy rossz, a véleményünk teszi azzá — mondta a Mester. -Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól. ” (Anthony de Mello) 2005. október 21., péntek 5. évfolyam 20. szám Várady Kornéliának egyetlen mániája van, ami a konyhavezetést illeti, nevezetesen, hogy a vasárnapi ebédnek déli tizenkét órára késznek kell lennie Aprócska kis konyha kiadós, eredeti fogásokkal Hétköznap kettecskén, nagy ebédek hétvégén (A szerző felvételei) Várady Kornélia jó kedélyű, mosolygós, de ha szükséges, igencsak határozott hölgy. A Csalíóközaranyosi Magyar Tannyelvű Alapiskola igazgatónője, az örsújfalui ÉS? Színház oszlopos tagja, drámapedagógus és Csemadok-elnök. A „ráadás”, hogy két középiskolás fiatalember édesanyja, feleség és háziasszony. CSEPÉCZ SZILVIA Kiapadhatatiannak tűnő energiáinak titka a jó családi háttér, s hogy alvásigénye az ádagostól eltérően naponta csupán alig öt óra. A dolgok azért persze nem működnek ennyire egyszerűen, szinte minden új nap hoz valamilyen váratlan szervezni- és elintéznivalót, a hétvégék pedig esetenként még több, habár annál kedvesebb tennivalóval járnak.- A nagyfiaim gimnazisták, Jocó tizenkilenc, Balázs tizenhét esztendős. Mindketten kollégiumban laknak, és csak hétvégén járnak haza. Rendszerint ilyenkor szoktam többfogásos ebédeket, esetleg vacsorákat főzni. Hétköznap ketten vagyunk itthon a férjemmel. Józsi a komáromi hajógyárban dolgozik, korán kel, de én is szeretek már fél hét előtt benn lenni az iskolában. Ezért a reggeli általában kimarad. Ebédelni a munkahelyünkön szoktunk, a vacsora pedig csak akkor közös, ha véledenül egyikünknek sincs valamilyen esti programja. Hétköznaponként édesanyám is gyakran készít számunkra meleg ételt, mert nekem nem mindig marad időm a főzésre. Közel laknak egymáshoz? Igen, örsújfalui az egész család, egészen a dédszülőkig visszamenően. Itt nőttünk fel az öcsémmel, a szüléink az apai nagyszülőkkel közös háztartást vezettek. Szükség is volt rá, mert már a szüléink is amatőr színjátszók voltak, óvónő édesanyám pedig másodállásban hosz- szú évekig az örsújfalui kultúrház vezetőjeként, és szintén a helyi Csemadok elnökeként is tevékenykedett. Már kisgyermekként vittek magukkal a próbákra, a fellépésekre, és műiden más közösségi rendezvényre. S ilyenkor, gondolom, a nagymama főzött... Egész pontosan a nagymamák. Anyukám is nagyon jól tudott főzni, ugyanúgy, mint a két nagyi, csak akkoriban őt is nagyon lekötötte a munkája. Mivel anyai nagy- szüléim is a faluban éltek, kislány koromban, amikor csak tehettem, náluk voltam. Nem is a hagyományos főtt ételek íze maradt meg emléknek, hanem hogy nagyapámmal azt az aludttejet ettük reggelire, amit nagyanyám előzőleg még cserépkorsóban tett le, hogy megaludjon. Mellé füstölt szalonnát ka- nyarított, és nekem is műidig csinált katonákat. A szövetkezetben lovakkal dolgozott, és otthon is tartott saját lovakat. Nyáron, délidőben a mamával biciklin vittük ki neki az ebédet a földekre. Nagyapám mindig hagyott egy kevéske ételt a tál alján, azt mondta, már jóllakott. Mindegy, mi volt a maradék, s hogy a konyhában bőven volt még belőle, az én számomra az volt a világ legfinomabb eledele, amit a tál aljából megehettem. Egy másik gyermekkori csemege a kolbászos sült tojás. Ezt kizárólag apu készítette vacsorára - mást nem is igen tudott -, amikor anyukámat elszólította a munkája. Ki tudja, miért, a kelt tésztákat nem szerette, ezért nálunk soha nem volt lángos, kalács, knédli... Ez utóbbi ma a fiaim kedvence, mindenféle szaftos húshoz knédlit kémek. Milyen a saját konyhája? Kis, háromszobás pedagóguslakásban élünk, s a konyhafülke olyan pici, hogy főzni ugyan lehet benne, de az asztalkához már csupán egyvalaki tud odaülni. Itt végzek mindenféle szöszmötölős, piszkos munkát is, most éppen fokföldi ibolyákat ültettem szét új cserepekbe. A befőzés viszont már az anyukám kiváltsága. Van egy jókora kertünk, ő elrakja az éppen termő zöldségeket és gyümölcsöket, s a hatalmas mennyiségből mindenki azt visz a családból, amire éppen szüksége van. Ami a konyhám berendezését Uletí, nincs eUátva sem- müyen modern kütyüvel, talán a mixer az egyetlen elektromos háztartási gép. De én jobb’ szeretek kézzel dagasztani, hagyományos habverővel dolgozni... Mióta főz? Amióta saját családom lett, s megszülettek a fiaim. Azelőtt nem volt rá szükség, nem is próbáltam rászedni magamat. Meg aztán a tanulás mellett már tizenhat évesen intenzíven foglalkoztatott az amatőr színjátszás. A főzés soha nem okozott különösebb gondot, bár visszatekintve a házasságunk kezdetére, a párom minden elismerést megérdemel, mert bármit megevett, amit az asztalra tettem. Aztán ahogy a fiúk nőttek, újabb és újabb ételféleségeket próbáltam ki, és amióta kollégisták, a sütést is intenzívebben gyakorolom, hogy hétvégeken legyen mit csomagolni nekik. Szeret kísérletezni a konyhában? Egy bizonyos határig igen. Vannak jól bevált családi ételeink. A fiúk elsősorban a tésztaféléket, főzelékeket kedvelik, mi ellenben a férjemmel együtt kifejezetten húsevők vagyunk. Emellett rengeteg salátafélét, gyümölcsöt és sajtot fogyasztunk. A kísérletezés annyiból áll, hogy elolvasok a szakácskönyvből egy új receptet, azután végiggondolom, hogy mi az, amit az enyémek nem szeretnek belőle. A fiaim például nem eszüt meg a gombát. Ilyenkor tehát ki keU találnom, hogy mivel helyettesítsem, mondjuk kukoricával vagy zöldborsóval. De a fűszerezésben sem követem pontosan a leírtakat. Az egyik nagy családi kedvencet a srácok csak úgy nevezik, hogy sajtos disznóragu a’la Nelli. Egyeden mániám van, ami még akkor alakult ki, amikor a gyerekek egészen kicsik voltak. Nevezetesen, hogy a vasárnapi ebédnek déli tizenkét órára késznek keU lennie. Nem biztos, hogy pontban harangszóra asztalhoz ülünk, de ha nincs kész az étel, akkor úgy érzem, hogy ösz- szedőlt a vüág, el vagyok késve. Egyébként a vasárnapi menü hagyományai közül nálunk csak a húsleves állandó, rántott hús és krumpli helyett inkább rostélyos, vadas vagy másféle szaftos hús a fő fogás, az említett knédlivel vagy krumpligombóccal. Az hogyan készül? A felaprított burgonyát sós vízben megfőzzük, majd krumplinyomón áttörjük. Amikor kihűlt, liszttel és tojással összedolgozzuk, olyan állagúra, hogy a két tenyerünkkel gombócot formázhassunk belőle. A gombóc nagysága ízlés kérdése. Én apró, diónyi gombócokat szoktam csinálni, de láttam már alma méretűeket is. A gombócokat sós vízben főzzük ki. Nagyon ízletes köret, ez volt anyukám egyik specialitása. A nagymamám pedig abból a vízből, amiben a gombócok kifőttek, aratólevest szokott csinálni. Zsíros, lisztes, paprikás rántást adott hozzá, és galuskát szaggatott bele. Elég macerás lehet gombóc- halmokat gyúrni... Nem tart tovább, műit nokedlit szaggatni egy négytagú család ebédjéhez. Ez utóbbi műveletet különben rettentően utálom, magam sem tudom, miért. Mert enni, az már jólesik. Nem vagyok válogatós, a káposztás tésztán kívül minden jöhet. Habár... a rákot, a kagylót és a tenger egyéb gyümölcseit inkább kihagynám az étrendemből. Van valamilyen egzotikus étel, amit szívesen megkóstolna? Nem étel, hanem ital. Fiatalon faltam Remarque könyveit, s nála a főszereplők mindig calvadost isznak. Hazai almapálinkát már kóstoltam és nagyon ízlett, de jó lenne egyszer calvadost kortyolgatni - természetesen Párizsban, ahol A diadalív árnyékában című Re- marque-regény is játszódik. Az ÉS? Színház tagjaként sokféle nőalakot megformált. Egyvalami azonban ugyanaz maradt: a teltkarcsú szerepkör. Nem baj, hogy szóba hozom? Dehogy! Én már gyerekként is ilyen alkat voltam. így fogadtam el magamat, pontosabban nem is foglalkoztatott a dolog. Most, az évek múlásával már inkább, de nem azért, mert nyúlánk és nád- szálvékony szeretnék lenni, hanem egészségi okokból igyekszem viszszafogni bizonyos ételek fogyasztását. A negyedüt iksz környékén ugyanis már megérzi az ember, ha fel kell futnia a második emeletre... Világéletemben örökmozgó, nyüzsgő voltam, és soha senki egyetlen megjegyzéssel sem éreztette velem, hogy több vagyok az aktuális divatszabványnál. De éppen a színház kapcsán szembesültem azzal is, hogy nem vagyok „szabványméret”. Jött a 2003-as Jókai Napok országos színjátszó fesztiválja, felléptünk mi is, és a kiértékelést azzal kezdte a zsűri, hogy csodálják a darabban szereplő hölgyeket - Bahorec Ágnes kolléganőmmel és Szabó Csülával, a társulat vezetőjével is rendszeresen összetévesztenek bennünket -, amiért „üyen alkattal ennyire önfeledten föl mertek állni a színpadra”. Részükről ez tényleg jóindulat volt, pozitívum, számomra viszont mindmáig érthetetlen és megdöbbentő. Hogy jé, hát tényleg, milyen alkatom is van nekem?! Miben nyilvánul meg az említett egészségügyi prevenció? Igyekszem nem enni a kenyeret kenyérrel, bár nem mindig sikerül. S a burgonya vagy rizs helyett inkább párolt zöldséges köretet készítek. Sokkal jobb a közérzetem, de bevallom, hús nélkül nem teljes a nap. A színházzal viszont több más érdekes kalandunk is volt. Egy alkalommal előadás után meghívták a csoportot egy nagyon elegáns fogadásra. Beültettek a vendégek - csupa vezér- igazgató, neves politikus stb. - közé, s az asztalon az etikett szerint rengeteg evőeszköz vette körül a tányérokat. Olyanok lehettünk, mint a lassított felvétel: mindig megvártuk, hogy a mellettünk ülők melyik kés vagy villa után nyúlnak, s azt tettük mi is. Kiterítették a kis szalvétákat az ölükbe, kiterítettük mi is. A legmeglepőbb az volt, hogy az egész vacsora gyakorlatilag néma csöndben zajlott, az emberek ették a jobbnál jobb kajákat, de senki nem társalgóit senkivel. Mi pedig emiatt alig bírtuk visszafojtani a kuncogásunkat. Végül este küenckor egyetlen halk pohárcsengés hallatszott, mire mindenki kiürítette a maga poharát, felállt, megköszönte a vacsorát, és elindult hazafelé. Én akkor azt gondoltam, hogy nagyon nem szeretnék így, ennyire megtervezetten élni. Mert mit ér a legfinomabb étek, ha ennyiből áll egy baráti összejövetel, vagy akár az üzleti, a munkahelyi kapcsolatok „ízvüága”?! Várady Kornéliának, az iskolaigazgatónak a gyermekek étkeztetéséről szóló elgondolkodtató nyilatkozatát holnap olvashatják a Családi Körben! A konyha olyan pici, hogy főzni ugyan lehet benne, de az asztalkához már csak egyvalaki tud odaülni Sajtos disznóragu a’ la Nelli Disznócombból készül. A színhúst vékony csíkokra szeletelem, egy kevés vajon hirtelen fehérre hevítem, majd fölengedem körülbelül két dl vízzel (hogy éppen ellepje). Apróra összevágott sárgarépát, zellert és fehérrépát, valamint két húsleveskockát adok hozzá. Amikor a hús puhára főtt, egy doboz csemegekukoricával dúsítom, tejföllel behabarom, és tálalás előtt tetszés szerinti mennyiségű, kis kockákra vágott kemény sajtot keverek hozzá. A sajtot csakis közvetlenül tálalás előtt, az utolsó pillanatban szabad beletenni, máskülönben megnyúlik. így viszont csak picit lelaposodik az éle. Ezt szoktuk házi tarhonyával (már az üzletben is lehet vásárolni) vagy galuskával tálalni. A házi tarhonya hasonlóan készül, mint a reszelt tészta a levesbe. A különbség annyi, hogy amíg a részeltet egy irányban, lefelé húzogatjuk a reszelőn, addig a házi tarhonya tésztáját oda-vissza reszeljük. Általában húslevesben szoktuk kifőzni.
