Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)

2005-10-15 / 239. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 15. Szombati vendég 9 Kanócz Zsuzsa: „Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy nem is kettő, nem is négy, hanem hat gyereket akartam. Ilyen nem lesz soha. Pedig nagy családról álmodom... Sok esetben tüzes patájú mének vágtáznak vele Vígszínházban is közönség elé lé­Érettségi Kassán, a magyar gimnáziumban, négy év a színművészeti főiskolán Po­zsonyban, filmfőszerep Prá­gában, a harmadik évad Nyitrán. Kanócz Zsuzsa de­rűs arccal konstatálja: „Most minden úgy jó, ahogy van.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Három darabban játszik Nyitrán, mint vendég visszajár a pozsonyi Nemzetibe, állandó szereplője egy jól futó tévésorozatnak, s mind­emellett még szerelmes is, méghoz­zá nagyon. Ülünk egy belvárosi ká­véházban a Széplak utcán, festmé­nyek között egy festői szépség. „Ma­gyarul még nem adtam interjút so­ha, mondhatom majd szlovákul, ha egy szó úgy jut eszembe?” - kérdezi bűnbánó szemekkel. Jelzem, hogy igen, köszöni, hogy megértem. Egy­órás beszélgetésünk során mégsem jön zavarba. Egyetlenegyszer szólal meg szlovákul, amikor Tóth Orsi szí­nészi teljesítményét dicséri a Szép napokban. „Ott olyan volt, hogy klobúk dole!” - mondja. De csak azért fogalmaz így, hogy finoman éreztesse: két nyelv birtokosa. A Filip Rendesei forgatott Ró­zsaszín regény után rengeteg in­terjút adott Prágában. Egyben sem hagyta említés nélkül, hogy ^ kassai magyar lány. Ez tetszett. Legalább annyira, mint a filmbéli alakítása. Nagyon egzotikus volt ez a cse­heknek. Ott egy szlovák színésznő a filmben, aki igazából magyar. Hogy lehet ez? Ami nekik egzotikus, önnek természetes. Apukám magyar. Mindkét ágról. Anyukámnak csak az édesanyja magyar, az édesapja szlovák, aki egész életében nem tanult meg ma­gyarul. De nem azért, mert nem akart! Nem ment neki. Vele mindig szlovákul beszéltem. Amióta szlo­vák közegben mozgok, és a kedve­sem is szlovák, otthon is gyakrab­ban szólalok meg szlovákul, mint korábban, amíg Kassán éltem. Óvo­da, általános iskola, gimnázium - minden magyar nyelven. A baráta­im is főleg magyarok voltak. Ritkán beszéltem szlovákul. Ma más a helyzet. Ha például felhívom a szü­léimét, akkor az apukámmal min­dig csak magyarul beszélek, de ahogy átadja a telefont az anyu­kámnak, vele szlovákra váltok. Nem tudom, miért, hiszen nyugod­tan beszélhetnénk magyarul is. Biz­tos a nagypapa miatt. Anyukám családjában a szlovák természete­sen volt jelen, apukáméknál viszont egyetlen szlovák szó sem hangzott el, pedig ott jg beszélték a nyelvet. Ki döntött a családban a ma­gyar óvoda és a magyar iskola mellett? Ez közös döntés volt. Anyukám katolikus, apukám evangélikus, így a szüleim megbeszélték szépen, hogy az anyukám után a gyerekek katolikusok lesznek, az apukám ál­tal pedig magyar iskolába fognak járni. Ami meg is valósult. Tizenhét éves koromig úgy képzeltem, egye­temre Magyarországra megyek. Na, ebből aztán semmi sem lett! Po­zsonyba kerültem a színművészeti­re. Mennyi feszültséget okozott ott legbelül, hogy nyelvileg válta­nia kellett? Nem volt feszültség. Ezt a szín- művészeti nagyon jól kezeli, és ez is rokonszenves volt benne. Nem baj, ha hibázol. Elnézik, hiszen tudják, hogy a négy év alatt úgyis megtanm lód a nyelvet, ha gondod van vele. Nekem nem okozott gondot, hiszen Kassán szlovák barátaim is voltak, tehát nem volt olyan akcentusom, mint másoknak. A lágy 1-t azonban én sem tudtam. Azt három éve ta­nultam meg. Másodévesként három hóna­pot a budapesti színművészetin töltött. Az volt a paradicsom? Eleinte nem annyira. Kassán ma­gyarul tanultam, magyarul szaval­tam, de Pozsonyban már olyan szo­ros kapcsolatba kerültem a szlovák nyelvvel, hogy nagyon nehéz volt számomra magyar színpadon ma­gyarul megszólalni. Annyira furcsa volt a budapesti helyzet, hogy itteni osztálytársnőmnek, Molnár Xéniá­nak meg is jegyeztem, hogy én már tényleg nem tudom, magyar va- gyok-e vagy szlovák. Nem értettem, mi okoz nehézséget. Magyar létem­re miért könnyebb szlovákul meg­szólalnom a színpadon? Ki vagyok én valójában? Se ez, se az? Akkor semleges? Nem tudtam, síijak-e vagy nevessek. Aztán, ahogy pró­báltunk, fokozatosan elmúlt ez az érzés, egyre magabiztosabb lettem, és ott volt mellettünk Violka, Thirring Viola, akit nagyon megsze­rettem, mert rengeteget foglalko­zott velünk. A vége felé már annyira jól éreztem magam, hogy nem volt kedvem hazajönni. Sírtam is na­gyon, amikor búcsúzkodtunk. Felfigyelt valakire az ottani év­folyamból? Tóth Orsira, akit most egy nyitrai moziban láttam a Szép napokban. Ó már akkor is más volt, műit a töb­biek. De egészen más. Az arca, a lel­ki világa... én nem lennék képes ar­ra a fajta naturalizmusra, ami neki annyira jól áll. Lenyűgöző volt szá­momra, ahogy a Szép napokban játszott. Nekem a vetkőzés sem olyan magától értetődő a kamera előtt, mint neki. De mondom, ő máshogy gondolkozik és máskép­pen érez. Martin Huba és Emília Vášá- ryová növendékeként hogy érez­te magát? Jobb tanárokat - eb­ben ugye, egyetértünk? - nem is kívánhatott volna magának. Valóban rengeteget kaptam tő­lük, és jólesik, hogy még ma is fi­gyelnek rám. Végig úgy viszonyul­tak hozzánk, mintha a pótszüleink lettek volna. Szerető, de szigorú szüléink. A tanár úr keménységét eleinte rossz néven vettem. Én el­sősorban azoknak ajánlom ezt a pályát, akik nagyon erősek és na­gyon akarják. Akikben hatalmas az elhivatottság. Én az első évet végig­izgultam, mindennap gyomor­görccsel aludtam, s alighogy kinyi­tottam a szemem, elkezdtem re­megni, hogy már megint színész­mesterség órára kell mennem, vár Huba. Féltem tőle, mint a tűztök Jó pszichológusként ugyanis mindig kitapogatta bennem azokat a pon­tokat, amelyek amúgy is gondot okoztak. Rákényszerített, hogy be­széljek róluk, hiszen ha megnyílsz, ha elmondod, felszabadulsz, s utá­na már jóval könnyebb. Júlia mo­nológjánál például, amikor ott tar­tottam, hogy „Vágtassatok tüzes patájú mének!...”, tizennyolc osz­tálytársam előtt megkérdezte, mi­kor kezdtem el figyelni arra, hogy nő a mellem, vagy hogy készen ál­lok a testi szerelemre, mert így akart érzelmi alapot teremteni a szöveghez. És mit válaszolt neki? Neki nem is annyira a kimondott válasz volt a fontos, műit inkább az, hogy elgondolkozzak a kérdésen. Persze lehet, hogy mondtam vala­mit, de hogy mit, arra már nem em­lékszem. Arra viszont igen, hogy szégyenemben valósággal reszket­tem. De már éreztem, amit érez- nem kellett. S amikor már ekkorká- nak, üyen picinek érzed magad, szól, hogy „Ez az, most csináld meg!” És megcsinálod, méghozzá úgy, műit előtte soha. Túdniillik megmutatta az utat egy fontos ér­zéshez, vagy egy „félretett” élmény­hez. Egyébként Milka is kemény volt velünk-szemben. Néha szigo­rúbb tudott lenni, műit Huba. Bá­jos, bolondos, de szigorú. Szándé­kosan soha senkit-nem bántott meg. Csak figyelt, erősen figyelt, és ha nem tetszett neki valami, azon­nal jelezte. A női varázsról konkré­tan soha nem mondott semmit, mégis ahogy nap mint nap megje­lent, a kisugárzásával sok mindenre megtanított bennünket. Szerencsé­sek voltunk nagyon, hogy ők vezet­ték az osztályt. Huba még szombat­vasárnap is bejött, ha szükségünk volt a segítségére. Előfordult, hogy úgy érezte, nem csinálja tovább, ennek sem­mi, de semmi értelme? Még a legelején. Az első évben. Akkor döbbentem rá, hogy mi is ez valójában, s hogy ez nehéz élet lesz. Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy nem is kettő, nem is négy, ha­nem hat gyereket akartam. Ilyen nem lesz soha. Nagy családról ál­modtam, de már a kicsinek is örülni fogok, hiszen látom, hogy élnek a nálam idősebbek. Attól fogva, hogy én ebbe az egészbe belehuppan­tam, mint a dominókockák, úgy dőltek össze az álmaim. Nem csi­nálhatom ezt, nem tehetem meg azt, annyi mindent kell már kiver­nem a fejemből! Az Össztánc labilis idegzetű Anastáziája még benne van? Benne is marad. Ez volt az első szerepem a Nemzetiben. Ketten ját­szották már előttem, amikor átvet­tem. Másodéves voltam a főiskolán, amikor Huba tanár úr szólt, hogy tanuljam be, van rá öt napom. Hogy tanulja meg a .járást”, mert megszólalnia nem kell a szerepben. Az Össztáncban ugyanis egyetlen szó sem hang­zik el, de minden színész teljes értékű figurát formál. A belső monológot persze így is látom az arcán. És a könnyei is megy- győzőek. Mert olyan a jelenet, hogy el tu­dom ereszteni magam. Ez a lány nagyon szereti az életet, csak ép­pen élni nem tudja. Idegileg telje­sen kész. Marékszámra tömi magá­ba a gyógyszert. Olyan férfit szeret, aki nem hozzá való, mégsem képes lemondani róla. Nem a szívéhez, a testéhez áll közel. Tehet bármit, az a párjának sosem tetszik. Szakíta­niuk kellene, de egyikük sem tudja elszánni magát. így aztán marad a sírás. Legalábbis a lány részéről. Én is ilyen vagyok. Ha sírhatnékom van, hát sírok. Tombolni is tudok. Mondják is, akik ismernek, hogy le sem tudom tagadni a magyar vére­met. Tányért még nem csaptam földhöz, de a ház már megreme­gett velem. Aztán átmegy rajtam, megnyugszom és elnevetem vagy elszégyellem magam, s megyek el­nézést kérni. Még akkor is, ha ne­hezemre esik. Az Össztánccal, egy budapesti vendégjátéknak köszönhetően, a pett. Nagy élmény volt? Nemcsak nekem, hanem az apu­kámnak és a nagypapámnak is, hi­szen ők nagyon magyarok. Kérdez­ték is nemrég tőlem, hogy vannak-e ottani kapcsolataim? Mit mondjak? Lehetnének, csak nem teszek ez ügyben semmit. Az önmenedzse­lést még tanulnom kell. Új közeg­ben, új emberek társaságában ne­kem amúgy is időbe telik, míg al­kalmazkodom. Nem tudok csak úgy lazán odamenni valakihez, cse- verészni, ismerkedni. Én anhál jó­val szemérmesebb vagyok. Pozsonyban, a Nemzetiben szóba sem jött, hogy oda szer­ződjön? Pillanatnyüag nem is szeretnék oda tartozni. Nem is gondolok erre. Nyitrán jól érzem magam. A Nem­zetiben sem közlekednék jobb köz­érzettel. Nyitrán jó légkörben dol­gozhatok remek kollégákkal, bár még ott sem jött el az én időm. Nem baj. Majd eljön. Két évig ott is lak­tam, nyár óta ismét Pozsonyban va­gyok, a kedvesemmel közösen bé­relünk lakást. Ha itt vagyok, bármi­kor hívhatnak, ha ott, egy óra alatt ideérek. Nem fordulhat elő, hogy egy jó lehetőségről csak azért kell lemondanom, mert küométerek százai választanak el tőle. Nyitrán hogyan fogadták a cseh filmben aratott sikerét? Irigységet, rosszmájúságot nem éreztem. Drukkolnak. Csehországban már több mint félmillió néző látta a filmet, amely Michal Viewegh bestselle­re alapján született. A film bemu­tatója óta hallatlan nagy népsze­rűségnek örvend cseh körökben. Én ezt egyáltalán nem érzéke­lem, hiszen ez ott történik, én meg itt vagyok. És bevallom: nem is hi­ányzik. Ha jó szerepre hívnak, bol­dogan megyek, de akkor sem leszek szomorú, ha elmarad a folytatás. Honnan ez a józan gondolko­dás? így neveltek. Ez az alapja mindennek. Erre jönnek aztán a saját tapasztalatok. Bár a lelkem elég bonyolult, a szétszórtság nem jellemző rám. Ha műidig csak az érzelmeimre figyelnék, bizonyára nagyon sok csalódást kellene megélnem. Nem azt mondom, hogy már nem vagyok naiv, de hogy nem annyira, mint négy év­vel ezelőtt. Azt ki merem jelente­ni. Szerepekről sem szoktam ál­modozni. Látom az utat magam előtt, amelyen mennem kell, s ha új feladatot kapok, akkor azt igyekszem jól elvégezni, és ha sze­rencsém van, meghozza a követ­kezőt. A Rózsaszín regény is várat­lanul jött. Azzal sem számoltam. Októberben kezdtünk el forgatni, de én már egész nyáron azon iz­gultam, hogy lesz-e elég tehetsé­gem hozzá. Még Bulgáriában is emiatt idegeskedtem, amikor nya­ralni voltam a kedvesemmel. Ahe­lyett, hogy örültem volna a lehető­ségnek, bolhából elefántot csinál­tam, s csak féltem és féltem. Pedig tetszett a forgatókönyv, jó volt a szerep, és Filip Renčtôl sem kellett volna tartanom. Ügyes, felkészült rendező, aki biztonságérzetet ad a színészeinek. A forgatás első hete után meg is nyugodtam. A szerep sem volt megerőltető. Nem kellett valami olyat adnom, ami a lé­nyemtől távol áll. Az a lány mindig inkább a szívére hallgat. Nem az eszére. Én is ilyen voltam, meg va­gyok is néha, de már ésszel is tu­dok gondolkozni, nemcsak a szí­vemmel. Próbálom formálni ma­gam, tanulok a rosszból. Nagyobb lehetőség a Markízán fiitó Magunk között ügyvédnője? Testhez simuló kiskosztüm, hát­rafésült haj, szemüveg... egy iga­zi kékharisnya. Nagyon nehéz. Más is vagyok, meg a tempó, a három kamera! Úgy kell természetesen játszani, hogy közben sok mindenre figyelnem kell. Ez egy új műfaj sokunk számá­ra, bele kell tanulni, és még hálá­saknak is kell lennünk a lehetősé­gért, hogy szerepet kaptunk egy sok részes sorozatban. Színházból nem nagyon ismernek bennünket a né­zők, hiszen nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy jegyet vegye­nek egy-egy előadásra, tévéfilmek pedig nem készülnek. Legalább nem kell két végén égetnie a Kanóczot. Égek én anélkül is, csak óvato­san. Néha elfújom az egyik lángot, máskor meg, amikor már serceg a kanóc, újraélesztem a tüzet. Ha nem is mindig látni rajtam, belül­ről egyfolytában égek, lángolok, lobogok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom