Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)
2005-09-02 / 203. szám, péntek
10 Gondolat ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 2. A mai harmincas nemzedék visszasírja a kilencvenes éveket, amikor még nem igyekeztek nézőcsúcsot dönteni, és nem nyüzsögtek a multicégek a Sziget Fesztiválon A „kincses sziget” még tartogat meglepetéseket Tábori punk-hajszalon (A szerző felvétele) A Sziget Fesztivál már régen nem egy alternatív rockünnep, hanem Európa legnagyobb kulturális rendezvénye, egyben az or- szágimázs szerves része. Ennek megfelelő rangon kezeb a külföldi sajtó, a magyarországi média pedig már jó pár éve leszokott a „drogsziget” megnevezésről, és ma már a kezdeményezés legnagyobb ellenzői is csendben kuksolnak, ha éppen nem ujjongnak. JUHÁSZ KATALIN Ez a Sziámi-táborból kinövő fesztivál a kilencvenes évek magyar kultúrájának legnagyobb sikertörténete. Ma már sokan hozzá igazítjuk nyári programunkat, és annak ellenére ott vagyunk évről évre, hogy a zenei trendek mellett a Sziget arculata is folyamatosan változik, ha úgy tetszik, globalizálódik. Ugyan ki gondolta volna 1994-ben, hogy tíz év múlva már csak olyan büfések dolgozhatnak a szigeten, akik angolul is szót tudnak érteni a vendéggel? Vagy hogy eljön majd az idő, amikor a biztonsági emberek a belépéskor kötelező motozáskor elkobozzák a literes üdítőt, mondván, hogy semmilyen mennyiségben nem lehet innivalót bevinni a rendezvényre, kizárólag odabent lehet vásárolni. Aki hozzám hasonlóan az óbudai hajógyári szigeten töltött tizenkét augusztusi hetet, nemcsak a zsíroskenyér hamburgerré változásának lehetett tanúja, hanem annak is, hogyan fedezi fel fokozatosan egész Európa ezt az ideális helyszínen zajló rendezvényt, és hogyan növekszik, fejlődik a Sziget globális kultúrkempinggé. A multinacionális cégek is időben észbe kaptak, felismerték, hogy itt egy hét alatt háromszázezer emberhez eljut az „üzenetük”, ezért egy időben egymást tiporták óriásplakátjaikkal. Amikor pedig egy kólagyár akkora összeget perkált le, hogy jogot formálhatott a rendezvény nevének birtoklására is, sokan konstatáltuk, hogy itt a vég, illetve valami új kezdődik. Én a magam részéről azon a napon tudatosítottam ezt, amikor szegény Takáts Tamásnak meggyűlt a baja a rendfenntartókkal, mert tüntető jelleggel a konkurens kólagyár trikójában jelent meg a színpadon. Ez valamikor 1997 környékén lehetett, nem tudom pontosan, emlékezetemben összefolynak már az évek. Csak azt tudom, hogy egyszer tíz hónapon át laktam az Arpád-híd környékén, mégsem volt merszem megnézni az Óbudai szigetet mondjuk márciusban. Attól féltem, oda lesz a varázs, az üres rétek és ösvények lehangolóan hatnak majd rám. Számomra a helyszín örökre olyan meseszerű marad, amilyenné évente egy hétre átépítik. A Sziget Fesztivál ma már mindenkié, az elektronikus tánczenék kedvelői éppúgy megtalálják számításukat, mint a metalisták. Amikor az első kommersz világsztár megjelent a Nagyszínpadon, bemerészkedtek a kereskedelmi rádiók hallgatói is, és ma már mi, egykori „alternatívok” sem húzzuk a szánkat, amikor Natalie Imbruglia, a Sugarbabes vagy éppen a Boney M lép színpadra, hiszen tudatosítjuk, hogy ezek a nevek tömegeket vonzanak, és hogy a történet egy ideje a tömegvonzásról is szól. A mai harmincas nemzedék bizony visszasírja a régmúlt kilencvenes éveket, amikor még nem igyekeztek nézőcsúcsot dönteni, nem nyüzsögtek a multicégek, és egész héten csak 143 ezren éreztük jól magunkat. Annyian, mint mostanában egy jobb szigeti hétvégén. Mert a programkínálat, bár gazdagodott, némüeg hígult is, olyanoknak is terem itt babér, akiket tíz éve még seprűvel kergettek volna végig a gyepen a kritikus szigedakók. A Nagyszínpad programja idén sem volt éppen húzós, én összesen három alkalommal gyökereztem ott földbe, további háromszor pedig ülendően végighallgattam a produkciót. A legnagyobb dolgok idén is a világzenei Wan2 színpadon és a színházi sátorban történtek. Ez utóbbi helyszín kínálatát érezhetően a szaporodó külhoni látogatók kedvéért alakították táncközpontúvá, nem fedeztem fel prózai színházat, a „kevés szöveg - sok mozgás” kombináció viszont nagyon bejött, legtöbbször harcolni kellett az ülőhelyekért. Jó ideje már a legnagyobbak, Bozsik Yvette, Ladányi Andrea, Frenák Pál mutatják be aktuális produkcióikat világhírű társulataikkal, és a külföldi fellépők listája is meglehetősen illusztris. A vüágzenei színpad kínálata pedig egy külön world music fesztivált is simán kitenne. Idén például a rai királya, Khaled zárta a fesztivált, de fellépett az új európai szenzációnak számító Oi Va Voi, a már- már mainstream Youssou N Dour, a szenegáli „vadember”, Baaba Maal és a világ legjobb zsidó zenekarának kikiáltott Klezmatics. Aki nem a zene miatt ment ki, szintén remekül szórakozhatott. Irodalmi rendezvények, kiállítások, kézműves foglalkozások, vetélkedők, utcaszínházak, kabaré, táncszínházak, filmek, sportversenyek, vitadélutánok és más akciók várták őket. A Sziget a felfedezések terepe. Olyan dolgokkal találkozhat itt az amber, amelyekkel egyébként esélye sem lenne találkozni. A Bahia színpadon még mindig látni lehet csillogó szemű tizenhat éveseket, amint rácsodálkoznak tizenhat éve működő zenekarokra. Valaha ez volt a kedvenc helyszínem, idén inkább az ismétlés ismétlésének tűntek a Kampec Dolores, a Tundravoice, a Balaton, az Úzgin Üver vagy a Vidámpark koncertjei, bár azt is tudom, hogy sokaknak teljesen ismeretlenül csengnek ezek a nevek. (A szlovákiai magyar fiatalok ugyanis izolálva vannak a magyar könnyűzenében zajló haladó jellegű történésektől, lévén, hogy főleg a tévéből kulturálódnak.) Szívderítő volt látni, hogyan tombolnak francia tinédzserek a roma sátorban egy pesti oláh cigány zenakarra, hogyan pogóz- nak pesti tinédzserek egy francia- algériai zenekarra, vagy hogyan próbálgatják az indiai táncmozdulatokat harmincas családanyák. Hát ennyi volt a móka mára, lehet készülni a jövő évi Szigetre. Aki még sosem járt ezen a fesztiválon, ne halogassa tovább a belépést. Higgyenek nekem, a dolog megéri a sátorozással járó strapát. És nem kell aggódni: a helyszín biztonságos. A rendőrség szerint a bűncselekmények száma a látogatók arányához képest elenyésző. Tavaly 158 esetben kellett a rendőröknek intézkedniük, főleg apróbb lopások miatt, idén összesen 118 feljelentés érkezett. Ami 385 ezres látogatottságnál igencsak alacsony szám. Mindhárom performer emberalakja a természetből kiszakadva könyörgi vissza magát a társadalomba, a magány rémületes érzését a látszólagos rabsággal cserélve fel Minden Egész nem törött Kovács István (A szerző felvételei) FORGÁCS MIKLÓS A XVn. Ekszpanzió Kortárs Művészeti Találkozón az akcióművészet három irányát három per- formansz képviselte. Dénes Imre a festés mellett tartja fontosnak, hogy a teret is meghódítva, általában saját civil jelenlétéből kiinduló „akciójegyzetekben” láttassa az őt foglalkoztató témákat. Napló helyett mintha csak az íróasztalát rendezgetné a művész, gesztus-esszéket alkot a jelöletlen, a mindennapiból kiemeletlen térben. Az alkotó a hétköznapok trambulinjáról dobbant, hogy saját problémáinak egyetemes párhuzamait megtalálja. A megismerés mindennapos vágya ebben az esetben Szindbád nyughatatlanságá- ban találja meg a mintát. Dénes nagyon egyszerű, banális tárgyakkal vázolja fel filozófiai tételét: „MinLadik Katalin den hajónak jár egy horizont”. Az indulás izgalma a papírhajó hajtogatása, az út kalandja a papírra rajzolt zsírkréta-horizont, a megérkezés ünnepe az összekoccanó két pohár egyikéből felhajtott vörösbor. Hatszor ismétlődik meg a gyerekfantázia láttató erejére számító, egyszerű akciósor. Hetedszer nincs megérkezés, a horizontokkal megtelt papírlapot feje köré csavaija az utazó, a mindennapok kalandora, kezében az utolsó papírhajóval a levegőbe rajzolja a horizontot, nincsen már konkrét cél, a megvilágosodás láthatatlan kegyelme felé indul a szemével már nem, csak leikével látó Szindbád. Ladik Katalin költészetében is valami zsigeri, titkos tudás rekonstruálására tesz kísérletet, melyben nagy szerepe van a testbe zártságnak, a nemi szerepeknek, a természet értésének. Performanszában Dénes Imre opálos kék fénnyel megvilágított fóliaburokból vajúdja elő magát lassan, gyötrelmesen a meghatározhatatlan nemű lény. Maszkot visel, és létezését egy nehezen rekonstruálható mítosz szótörmeléke kíséri. „A létra sebei”, „a sebek nagy csodája” „a tűzmadár körkörös fekete torka”, „a fényben szűkölő ebek”, „a keresztre feszített húr rezgése” - és sok más titokzatos költői kép villantja fel azt a világot, amely kiköpi magából s a földi léttől megrágva visszafogadja gyermekét. A maszkos alak az emberi lét banalitását is kipróbálja: neonrózsaszín szilonharisnyával rajzolja meg testének körvonalait. Hasából kék műanyag fóliát ráncigái ki, és a testtől óvó mágikus körré alakítja a lelket. Ősi szimbólumok keverednek a rémisztőén ízléstelen mával. A ráolvasásszerű varázsigék, az erdélyi siratóének, a Carmina Burana szenvedélyes, az élvezet démonait kiszabadító dallama egyaránt az angyalszületésre utal. És előttünk áll a papírszárnyas, madárhangon rikácsoló, harisnyába bújtatott karú lény, és lassan hátrálva beleolvad a háttérbe, ismét eggyé lesz a kezdet káoszával. Ladik varázslónőként teszi a teret szakrálissá, de nem feledkezik meg arról sem, milyen akadályokba ütközik az, aki a spiritualitás élményére vágják szekularizált világunkban. Akciója egyszerre átszellemült ima és féktelen, pogány révülés. Kovács István szobrászként papírszobrairól ismert. Önmagamba zárva című, a szabadban lezajlott akciójának is hangsúlyos eleme egy fóliába tekert, fához kötözött, kasírozott papírangyal. Kovács lemondott önmagáról, és a vegetatív lét szabályainak engedelmeskedve szaladozik elveszetten a térben, de sorsa meghatározott, feladata, hogy átörökítse magát, szaporodjon. Fehérre meszelt teste el-eltű- nik a buja zöld növényzet között, s amikor újra felbukkan, mindig más színű foltok láthatóak a testén. A meztelenség ebben az esetben az abszolút természetesség és a természettel való organikus kapcsolat jelképe is. Ennek a lénynek nem adatott más, csak az, amit születésekor kapott: teste és képességei megélni és túlélni a vüág ezer megmagyarázhatatlan jelenségét. Nem felfogja, ami történik, hanem magába szívja. Mozdulatain látszik, kíváncsiságának valami gátat szab. Egyre nyöszörgőbb, zihálóbb, hör- gőbb hangokat hallat, egyre nehezebb szabadon léteznie. Fémkalitkára húzott fóliába bábozódik, és a megtalált feladat programjával szabadul ki. Vad rohangálása egy ciklus beteljesítésévé válik. Már csak gépiesen körbejár. Homokkal teli fémtál alá kucorodik, egy zsákba rejtőzve, s mielőtt teljesen eltűnne, kiderül, egész idő alatt.több méter hosszú fóliacsíkot tartott a szájában. A köldökzsinórt maga köré öklendezi, eltűnik a zsákban, s a szimbolikus föld alatti térből egy tojás gördül elő. Ismét egy átváltozás, a lét szintjeinek gyötrelmes váltogatása. Szindbád utazóból horizonttá vált, a belső utazás végcéljává. Az angyal semmiből szövi meg, a természeti lény pedig egyre intenzívebben olvad bele teremtő környezetébe. Az akcióművészek szerint tehát létezik egy Egész, melyet érdemes felkutatni és feladni benne az érzelmek és az individuum nyűgét. Persze ez az állapot nem valamiféle önáltató, profán ataraxia, hanem a hagyományok biztonságérzete. Dénes Imre a civüizációból lép az ismeretlen területekre és próbál meg misztikumot kicsiholni a hétköznapi környezet lehetőségeiből, s így kapni választ teljesen világi kérdéseire. Ladik Katalin szóként kezeli a mozdulatot, a hangot, a tárgyat, s ezekből a tér-szavakból állítja össze létezés-költeményét. Dénes Imre mögött látszik a város, a társadalom, Ladik Katalin kozmosszá tágítja saját magát, a világot, amelyet magából tud kiszabadítani és amelyet a vüágegyetem- ből magába tud fogadni. Kovács István a természetbe ágyazott lényként szembesül az emberi test korlátáival, s a természetből kiszakadva könyörgi vissza magát, a kitaszítottság és a magány rémületes érzését a látszólagos rabsággal felcserélve. Tehát mindnyájan a káoszból a rendbe szabadulás keserves útját jáiják be.
