Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)
2005-09-06 / 206. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 6. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ LIBÉRATION Jacques Chirac francia elnök agyérgörcs miatti kórházi kezelése következményeként a 2007-es elnökválasztás előtt várhatóan megnő Dominique de Villepin miniszterelnök politikai mozgástere, s egyre kevésbé valószínű, hogy Chirac harmadszorra is indul az elnöki székért. A napilap megjegyzése szerint Franciaországban az államfő egészségi állapota az egyik legjobban őrzött titkok közé tartozik. Francois Mitterrand elnöki hivatalba lépésekor már diagnosztizált prosztatarákját több mint tíz évig nem hozták nyilvánosságra, s az egészségi állapotáról félévente kiadott jelentések hazugságokat tartalmaztak. Mick Jagger úton-útfélen magyarázkodik, ám ezzel csak rontja a helyzetet és hitelességét is elveszti A The Rolling Stones és Bush Az a zenekar, amelyik divathullám meglovagolásá- ra adja a fejét, gyorsan tegye, mivel hónapok elteltével már nem hiteles a dolog. Mick Jaggerék mégis csak most álltak be a sorba. Az emberek ugyan felkapták a fejüket, beszédtéma lett cselekedetük, amely ennek ellenére nem hatásos, inkább megmosolyogtató. Érthetetlen, hogy senki sem figyelmeztette őket: ezt nem kéne... PUHA JÓZSEF A The Rolling Stones-hívek megnyugtatására szögezzük le, nem a napjainkban hódító zenei stílusirányzatok valamelyikét választották, maradtak a rocknál. Mondandójukkal álltak be az amerikai elnököt szidalmazok táborába, óriási baklövést követve el. Busht már mindennek elmondták, újat szinte képtelenség kitalálni. Jaggeréknek sem sikerült. A zene (legtöbbször) akkor hatásos, ha van mondanivalója, és a tartalmat illetően is beszélhetünk divathullámokról. Például az iraki háború óta divat lett Busht szidni. Biztosan nincs rendben az amerikai politika, s a zenésztársadalom ezért érzi szükségét a megszólalásnak, de végre be kellene látniuk, feleslegesen járatják a szájukat, nem húzhatnak ujjat a politikusokkal, ráadásul az utóbbi időben a közönség körében is süket fülekre találnak. Az embereknek már kialakult a véleményük, ezt Jaggerék hatására sem változtatják meg. A média mai mindig a kormánnyal szimpatizálnak A divathullám a tavalyi elnök- választás előtt érte el a csúcspontját - sorra vallottak színt a zenei élet képviselői, azok is, akikről korábban sejteni sem lehetett, a demokratákkal vagy a republikánusokkal szimpatizál- nak-e. Aztán páran alaposan megütötték a bokájukat. Elsőként a korábban sikert sikerre halmozó és rekorddöntögető Dixie Chicksre, „haragudott meg” a média - a countryzenét játszó lánytrió volt a Bush-ellenes kampány egyik zászlóvivője. A rádió- állomások jobbnak látták, ha dalaik lekerülnek a műsorról, az együttes azóta a feledés homályába merült. Érdekes módon az amerikai zenei média nagyurai mindig a kormányon lévőkkel szimpatizálnak... A zenészek helyzetét leginkább a Kádár-kommunizmus humoristáinak helyzetéhez lehetne hasonlítani - Hofi- nak, Sasnak megengedték, hogy a pártot a szájukra vegyék, a többieknek nem. Zenei berkekben is van néhány kiválasztott - például Bono vagy Bruce Springsteen -, akik bátran belemélyedhetnek a politikába. Az új generáció képviselői közül ez a Green Daynek szabad, amely legutóbbi albumának címadó dalát (American Idiot) címezte az elnöknek. (Az új generáció alatt a mai harmincasokat kell érteni, és nem a fiatalabbakat, mivel a feladathoz fel kell nőni.) Természetesen a többiek is „büntetlenül” hangoztathatják véleményüket, de vállalniuk kell a következményeket is, így jobban teszik, ha inkább hallgatnak. Azért vannak, akik továbbra sem tesznek lakatot a szájukra, nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illetik a politikusokat, ám általában nevesincs előadók, akiknek korábban sem jutott hely a médiában, a többség lemezszerződéssel sem rendelkezik, ezért vesztenivalójuk sincs. Ők a helyzetükből adódóan lázadnak, s jól jött nekik a téma, legalább van kit okolni sikertelenségükért. A The Rolling Stones kései színrelépése Most, amikor már egyre kevesebb előadó választja Busht célpontul, Mick Jagger együttese politikai témájú dallal rukkolt elő. A The Rolling Stones új albuma A Bigger Bang címmel Európában tegnap, az USA-ban ma került a boltokba. A Sweet Neo Con című felvétel élesen kritizálja az elnököt. Pontosabban nem őt - legalábbis Jagger néhány napja azt nyilatkozta, nem ellene irányul, csupán egy szabad vélemény a politikai helyzetről, és rákent mindent a sajtóra. Érdekes módon néhány hónapja, amikor hősünk megszellőztette az album tartalmát, teljesen mást mondott. Azt, hogy Bush megkapja tőlük, ami nekijár. Idézet a dalból: „Kereszténynek nevezed magad, én álszentnek tartalak, hazafinak nevezed magad, szerintem szarházi vagy” - egyértelmű a címzett. Jaggeréknek tudatosítaniuk kéne, hogy utólag feleslegesen magyarázkodnak, ezzel csak rontják helyzetüket, és hitelességüket is elveszítik. A következményekkel így is, úgy is számolniuk kell. És a „szabad véleménynyilvánítás” nem maradhat következmények nélkül. A Profi Amerikaifutball Szövetség (NFL) máris bejelentette, felmondja az együttessel kötött szerződést, tehát klipjeiket nem sugározná a mérkőzéseket közvetítő ABC tévécsatorna. A világhálón már megjelentek az első kritikák is a lemezről. Amíg az európai szakemberek szerint az együttes a 70-es évek óta nem készített ilyen jó anyagot, addig a tengerentúliak többsége „más füllel hallgatta”, mert a legrosszabb The Rolling Stones-albumnak nevezik. Biztosra vehető, hogy az USA-ban pályafutásuk legsikertelenebb stúdiólemeze lesz. De vigasztalja őket az a tény, hogy úgyis a múltból élnek... Felmerül a kérdés: az amerikai közélet szereplői miért nem fogadják el Jaggeréktől a kritikát, hiszen mégiscsak a rockzene élő legendái. A válasz egyértelmű: mert britek. Igaz, Bono meg ír származású, de neki - velük ellentétben - komoly érdemei vannak a politikai színtéren, és ő jóval kulturáltabban fogalmaz. Szóval, a The Rolling Stones jobban tette volna, ha Blairt szidja. Pontosabban, ha senkit sem szid. Összességében semmi újat nem mondtak, ráadásul alaposan rá is fáznak. A Kereskedelmi Világszervezet eddig nem talált megfelelő választ a fejlődő országok igényeire Blair a mezőgazdasági exporttámogatásokról Mn-FIGYELŐ A brit kormányfő szerint a fejlett országoknak az évtized végéig fel kellene számolniuk a mezőgazdasági exporttámogatásokat, méltányosabb piaci feltételeket teremtve a fejlődőknek. Tony Blair a Financial Timesba írt cikkében úgy vélte: a Kereskedelmi Vüágszervezet (WTO) eddig nem talált megfelelő választ a fejlődő országok igényeire. A növekvő kereskedelemből minden ország hasznot húzna, és ezen belül is a kulcskérdés a mezőgazdaság, ahol rengeteg az akadály, magas vámok, kvóták, támogatások formájában - írta. Blair szerint az Európai Unió tett már néhány kezdeti lépést; a miniszterelnök ide sorolta a cukorszabályozási rendszer reformját, amelynek célja megakadályozni a feleslegek rázúdítását a fejlődő piacokra. A politikus szerint további konkrét lépésként lehetséges lenne 2010-ben kijelölni ä mezőgazdasági exporttámogatások felszámolásának céldátumát az illetékes WTO-miniszterek év végi hongkongi ülésén. A kormányfő hozzátette: a gazdag országok erkölcsi felelőssége a szegények megsegítése azzal, hogy hozzáférhetővé teszik számukra a növekedés eszközeit és más országok piacát. Blair, aki éppen hétfőn kezdett tárgyalásokat Kínában, a cikkben felhívta ugyanakkor arra is a figyelmet, hogy Kína gazdasági növekedése az utóbbi húsz év átlagában évi 9,5 százalék volt, Indiáé 6 százalék, és ha a két ország gazdasága ebben az ütemben növekszik tovább, India 15 éven belül a világ hat legnagyobb gazdasága között lesz, Kína pedig az amerikai gazdaság mögötti második helyre zárkózik fel. Blair szerint ebből világosan kitűnik, hogy a fejlett országoknak gyors lépéseket kell tenniük azért, hogy versenyképesek maradhassanak e két országgal és más feltörekvő gazdaságokkal, de azért is, hogy párbeszéd útján lehessen megoldást találni az indiai és kínai növekedéssel járó globális környezeti problémákra. A brit miniszterelnök szerint a két ország az utóbbi évtizedben több százmillió embert emelt ki az abszolút szegénységből, de ennek jelentős környezeti és szociális ára van; 2020-ra például India és Kína használhatja el a vüágon megtermelt összes energia 20 százalékát. KOMMENTÁR Szégyen és harag JARÁBIK BALÁZS A több ezer halott, több százezer dolláros kár és a százdolláros kőolajártól való reális félelem csak egy a New Orleans-i katasztrófa összegzése közül. Az a három nap - ami alatt a washingtoni szövetségi kormány amerikaiak millióival együtt a tévé előtt hitetlenkedte végig a hurrikán okozta katasztrófát - sokba fog kerülni. Nem anyagilag. Szeptember 11-e megmutatta, terrorral nem lehet Amerikát megroppantam. Mind az amerikai gazdaság, mind az amerikai polgár lélekben megerősödve jött ki a „légi csapásból”. Most viszont a világ egyik legerősebb gazdasága három napig szinte tédenül - és az ott élő amerikaiak megsegítése nélkül - nézte végig, ahogy egy hurrikán okozta áradás teljes anarchiába dönti az ország egyik legrégibb városát, New Orleanst. Az hagyján, hogy szakértők több évtizede károgják: a tengerszint alatt fekvő várost egy nagyobb hurrikán lesöpörheti a Mexikói-öböl partjáról. Az évtizedes jóslat bevált. De hogyan magyarázzuk a városban rekedt kétségbeesett amerikaiak helyzetét, a nők megerőszakolását, a fosztogatást, és főleg a Nemzeti Gárda és Washington tétlenségét? Most nincs kéznél egy bin Laden. S míg szövetségi és tagállami szinten folyik a bűnbakkeresés, addig az amerikaiak többségében nagy adag keserűség, szégyen és harag gyűlik. Az a nagy többség, amely tényleg hisz az amerikai álomban, csak nehezen tudja elfogadni, hogy az ő kormánya rosszabbul reagált a katasztrófára, mint akármelyik afrikai diktátor. New Orleansban az amerikai álom szertefoszlott. És mint egy B- kategóriájú hollywoodi produkcióban, úgy kerülnek elő egy társadalmi katasztrófa kellékei, az amerikai társadalom mélyen gyökerező konfliktusai. A rasszizmus vádja (a városban rekedtek túlnyomórészt afro-amerikaiak voltak), a szegénység (New Orleans egy- harmada a szegénységi küszöb alatt élt), szövetségi kormány kontra tagállamok (a Katrina által sújtott Louisiana, Missisippi és Alabama államok a szövetségi költségvetési statisztikák szerint a legelmaradottabb államok közé tartoznak), vagy Irak (a szövetségi költségvetésben ez volt a prioritás az árvízvédelem helyett). Nem is beszélve az amerikai büszkeségről, amelyet a Katrina után tovább tépáz a már dúló vita, hogy New Orleanst a régi helyén (értsd a tenger szintje alatt) építsék-e újra, kitéve a város lakosságát egy újabb hurrikánnak. A logika azt diktálná: nehogy. Az amerikai büszkeség ezt nem engedheti meg. Persze, végre mindenki elégedett lehet. Amerika anarchiában, baloldali aktivisták ölelgethetik ultranacionalista elvtársaikat. A tehetős európai és ázsiai országok mellett Kuba és Venezuela is felajánlotta segítségét az Egyesült Államoknak - kaján vigyorral vezetőik ajkán. De ácsi. Amerika szépen elfogadja mind Hugo Chavez olaját, mind Fidel Castro orvosait. Bizonyítván, hogy az amerikaiak nemcsak adni, hanem kapni is tudnak. A gyász letelte után, dacára a társadalmi és politikai viharoknak, szépen kievickél a Katrina pöce- gödréből. Az amerikaiak már csak üyenek. Mi pedig - vérmérsékletünk vagy politikai beállítottságunk szerint - csodálhatjuk vagy utálhatjuk őket ezért. JEGYZET Lovas nemzet KOCUR LÁSZLÓ Az egyre emelkedő benzinárak mindannyiunk életét megkeserítik. Azokét is, akiknek nincs autójuk, hisz az üzemanyag ára minden termék árába be van építve. A szomszédos Csehországban hétvégén tombolt az „olajválság”, a csehek kaniszte- rekkel, a telhetedenebbek hordókkal látogatták a benzinkutakat, s úgy vitték az üzemanyagot, mintha ingyen osztogatnák. A régi készletek kifogyása után ugyanis már csak három koronával drágábban juthattak benzinhez. Kopasznak is hajmeresztő... Nálunk - állítólag és egyelőre - nem terveznek ilyen drasztikus áremelést, de a benzin literje így is negyven korona felett van, tehát egy bizonyos réteg számára már luxusnak számít az autózás. De nemcsak bennünket, szegény közép-kelet-európai posztszocialista országok lakóit gyötör a benzinár-emelkedés. Az Egyesült Államokban a benzin gallonja 3 dollár 20 centbe került a múlt héten, azaz egy liter megközelítőleg 25 koronába jött. Az Észak-Dakota államban található Minotban élő Jim Jundt megelégelte az üzemanyagár-emelkedéseket, és úgy döntött, szögre akasztja a slusszkulcsot. Ha tovább emelkednek a benzinárak, vélhetően nálunk is sokan fognak hasonlóképpen cselekedni, ez nem amerikai jelenség. Mr. Jundtból úgy látszik, előtört a cowboyvfrtus - de az is lehet, hogy az indiánvirtus, Jundt úr származásáról nem számoltak be a hírügynökségek - és a négy kereket négy lábra cserélte, ezentúl lovon jár a munkahelyére, egy autószervizbe. Lovát hetykén a parkolóba köti, szénát vet elé, s a munkaidő lejárta után hazavágtat vagy -poroszkál, attól függően, hogy tartja úri kedve. Egy ló után nem kell kötelező gépjármű-biztosítást fizetni; a zab és a széna ára meg sem közelíti a benzin árát, ráadásul a ló az év jó részében legeléssel is képes fenntartani magát; és eltekinthetünk az olyan járulékos költségektől is, mint olajcsere, autómosás és -políroztatás, szervizköltségek, alkatrészcsere. Nincs szükségünk téli gumira sem, az üléshuzattal sem kell vesződnünk, mivel a nyergek élettartama elég hosszú. Ha tehát már önök is úgy érzik, hogy az egyre emelkedő üzemanyagárak az elviselhetet- lenségig megterhelik a családi költségvetést, bátran kövessék Mr. Jundt példáját! Elvégre lovas nemzet vagyunk!
