Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)
2005-09-10 / 210. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 10. MINDENNAPI KENYERÜNK A bölcsesség kezdete ÉDES ÁRPÁD Ige: „Az Úr intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel. Boldog az az ember, aki megtalálta a bölcsességet, és az az ember, aki értelmet kap. Mert több haszna van ennek, mintáz ezüstnek, és nagyobb a jövedelme, mint a színaranynak. Drágább ez a gyöngynél, és semmi sem fogható hozzá, amiben kedved leled.... Útjai kedves utak, és minden ösvénye békesség. Élet fája ez azoknak, akik megragadják, és akik rá támaszkodnak, boldogok. ” (Példabeszédek könyve 3, 11-18) Az isteni rendezés gyakran ejt zavarba és vált ki csodálkozást nagyszerűségével és időszerűségével. Az iskolaév kezdetén keresve sem találhattunk volna jobb igéket a Szentírásban, mint éppen a salamoni bölcsességeket, a példabeszédeket. Azt mondják, tudás alapú társadalomban élünk, ahol a megszerzett ismeret az egyik legnagyobb érték, a gyors és pontos információ aranyat ér. Alig száz évvel ezelőtt egy-egy ipari termek értékének akár 90%-át is a benne fölhasznált anyag értéke szabta meg, a munka és a tudás a maradék volt csupán. Mára ez az arány a fordítottja lett! Mobiltelefonjaink és számítógépeink árának alig néhány százaléka a bennük fölhasznált anyag, a döntő részt a bennük rejlő tudás, az emberi értelem adja. Ebbe beletartozik a föltaláló és a fejlesztő zsenialitása éppúgy, mint a reklámszakember ügyessége, aki elhiteti velem, hogy nekem most pontosan arra a termékre van a legnagyobb szükségem, sőt ha mindjárt kettőt veszek belőle, a harmadikat „ingyen” kapom. (Úgyis busásan megfizettem már az első kettő árában az egészet!) A legügyesebbeknek azt is elhisszük, hogy mindez a mi érdekünkben történik, az ő hasznuk csupán szerény mellékterméke a mi előnyünknek. Jézus talán épp az ilyenek miatt mondta, hogy a „világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai” (Luk 16,8). A bölcsességről viszont azt olvassuk a fönti igében, hogy drágább a gyöngynél, aranynál ezüstnél. Van-e különbség az emberi okosság és e bölcsesség között? Az ismert epigramma szerint: „Aki másokat ismer, okos; ki önmagát ismeri, bölcs.” Az is jó, ha az embernek legalább magához való esze van, az isteni bölcsesség értékmérői azonban többről tanúskodnak. Túlmutat a rövid távú haszonérdekeltségen. De még a kedvteléseink és szenvedélyeink sem mérhetők hozzá. Nem mindig az élvezetek mentén halad, és nem az emberi vágyak vagy ösztönök kiélését tekinti a legfőbb jónak. Mégis azt olvastuk róla, hogy „útjai kedves utak”, sőt „gyönyörűségesek” (Károli-fordítás). Több, mint a puszta élvezet. Az emberi okoskodás sok konfliktus forrása volt már, sok háború indult „okos” elhatározások nyomán, beleértve a legtöbb vallás- háborút is! Az isteni bölcsességnek „minden ösvénye békesség”, még akkor is, ha sokan háborgatnak. Sokszor tévesztünk sorrendet, és rendeljük alá döntéseinket vélt vagy valós boldogságoknak. Ezzel szemben azt olvassuk, hogy „akik rá támaszkodnak, boldogok”. Az élet fája az édenben az első emberpár részére elzáratott éppen a jó és gonosz tudásának fája miatt. A Biblia utolsó oldalán ugyanez a fa a népek gyógyulását hozza. A két hely között csupán egyetlen egyszer szerepel itt ezen a helyen, és az Istentől való bölcsesség által ragadható meg. Hogy van-e az ismeremek fölső határa, nem tudom megítélni. A tudósok azt mondják, minden új ismerettel további ismeretlenek sokasága tárul föl az ember látószögében. A kiindulási pontja a Szentírás szerint azonban adott, hisz így olvassuk: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek megismerése ad értelmet.” (Péld 9, 10) Aki a testté lett Igét, az Úr Jézust ismerte meg, az az élet fáját, az üdvösséget találta meg. A szerző református lelkész A gyerekek valami pótolhatatlanról maradnak le, amikor csak a számítógép gombjait nyomkodják Üveggolyók helyett videojátékok Persze, ahhoz, hogy megtanuljanak játszani, szülői közreműködésre is szükség van (Lukács Erika illusztrációs felvétele) Valóban olyan nagy különbség van azok között a gyerekek között - kérdezhetné bárki akik manapság fürtökben lógnak az édességbolt mellett lévő videojátékautomatákon, és azok között a múltban felnőtt gyerekek között, akik csoportos üveggolyózással töltötték az idejüket? MARKÓ EMIL Nem nehéz a két elfoglaltság közötti hasonlóságokat észrevenni: mindkettő bizonyos kézügyességet igényel, jól érzi magát az is, aki éppen játszik, de az is, aki csak nézi, könnyen megtanulja, illetve köny- nyen megtanulhatóak és elég izgalmasak ahhoz, hogy a 6-12 éves gyerekek ne unatkozással töltsék el az idejüket. Pénzfüggő játékok Van azonban egy lényeges különbség a két játék között: a vi- deo-játékautomaták pénzt nyelnek el, míg az üveggolyózás - leszámítva az egyszeri befektetést - ingyenes. Ha egy 8-9 éves gyerek elkezd video-játékautomatán játszani, egy-két óra alatt könnyen el tud verni akár több száz koronát is! A legtöbb gyerek alighanem heti zsebpénzéből fedezi az ilyen jellegű kiadásait. Vannak, akik kisebb munkákkal - újságárusítással, ház körüli munkával - meg is toldják a zsebpénzüket. No de függetlenül a pénz eredetétől, ha egyszer fizetni kell a szórakozásért, ha időtartamát az anyagi eszközök határolják, akkor az a játék már nem tudja ugyanazt az örömet nyújtani. Akárcsak a felnőttek életében, a pénz és az idő összefonódik, ami a régi idők gyermekvilágában szinte ismeretlenjelenség volt. Az üveggolyózás viszont a gondtalan szabadság érzetét nyújtja, mivel csak a vacsoraidő vagy a sötétedés szabhat neki határt. A videojátékokon felnövő gyereknek még egy további tehertétellel is szembe kell néznie: mégpedig a választás nyomasztó terhével. Hiszen a videojátékra költött pénzt - s ezt a gyerek is tudja - félretehetné, összegyűjthetné, vehetne rajta valami maradandót, esetleg olyasmit, ami „megéri a pénzt” - ahogy a szülők szokták mondani. Van valami felnőttes a pénzen vett játékban, olyan, mintha az ember vásárolni és nem játszani menne, s ez a vonása határozottan szembeállítja a hagyományos és ingyenes gyerekjátékokkal. Egyéb különbségek is vannak Míg a hagyományos gyerekjátékokat maguk a gyerekek kezdeményezik és szervezik meg, a videojátékokat a felnőttek eszelik ki, s üy módon a gyerekek egy mechanizmus részévé válnak, nem lehetnek önmaguk urai, és az örömük sem mindig zavartalan: az automatába bedobott pénz megakadhat, elromolhat a gép vagy a játékprogram. Ilyenkor a gyermeknek oda kell mennie az üzletbe dolgozó felnőtthöz, el kell mondania, mi történt, hogy a pénzét visszakaphassa. Lehet, hogy rászedik, és nem kapja vissza, ahogy a felnőttet is becsapják sokszor, amikor például hibás árut sóznak rá. Az üveggolyózás felhődén örömét ilyen jellegű kudarcok nem keserítik meg. De a videojáték még akkor sem merő öröm, ha otthon, pénz nélkül játszanak ilyet a gyerekek, mert ezek oly hangosak, hogy gyakorlatilag nem lehet mellettük szót érteni. A híveik sze int a zaj hozzátartozik a játék varázsához. A hangos surrogások, csattanások, búgások szinte „fejbe kólint- ják” a játékosokat, s ez olyan izgalmat vált ki belőlük, amely nem hasonlítható össze az egyszerű játékok izgalmával. Az üveggolyózáshoz hasonló hagyományos játékok viszont egy egyszerű, a játékba beépített motivációs mechanizmus révén működnek: a játék izgalmát a játékosok saját ténykedései tartják fenn. Amíg az üveggolyózás ritmusa illeszkedik a gyerekek természetes életritmusához, a videojátékok őrült tempója természetellenesen felpörgeti a gyereket, mintha valamilyen ajzószert vett volna be. Ugyanakkor a videojátékok a televízióhoz hasonló módon veszik igénybe a látószerveket - végül is itt is egy képernyőt kell nézni -, kissé tompítják a látást, és változást idéznek elő a gyerekek természetes tudati állapotában. További különbségeket is fölfedezhetünk a hagyományos és a mai játékok között, ha megfigyeljük a szülők ösztönös reakcióját a videojátékokra. Nosztalgia? A szülők többsége tulajdonképpen szívesen figyeli, ahogy a gyereke játszik, viszont a zömük nem szereti nézni, amikor a gyerekek a számítógép gombjait nyomogatják. Egyszerűen nem tekintik játéknak. Egy kétgyermekes anya aggódva mondta a következőket: „Annak idején mi csupán gyerekeknek való dolgokat csináltunk. Erődítményeket építettünk és mindenféle játékot halmoztunk ott fel, saját gyermeknyelvet találtunk ki - vagyis általában játszottunk. Ma viszont az én gyerekeim - ebben az értelemben legalábbis - egyáltalán nem játszanak. Videojátékokkal foglalkoznak, és ezenkívül sportolnak. Gördeszkáznak, koriznak, síelnek, de nem játszanak.” Az ehhez hasonló vélemények egy része nyilván bizonyos múlt iránti nosztalgiát, az idősebb generációknak az újjal szembeni idegenkedését tükrözi. De valószínűbb, hogy a szülők ösztönösen felismerik, milyen fontos szerepet játszott maga a játék az ő gyermekkorukban. Ez az ösztönös érzésük táplálja a félelmeiket is, hogy a gyerekek valami pótolhatatlanról maradnak le, amikor a videojátékok gombjait pöckölgetik az ujjaikkal ahelyett, hogy ugyanezek az ujjak azon ügyeskednének, hogy až egyik üveggolyóval eltalálják a másikat. ... mintha az ember vásárolni, és nem játszani menne... Ahogy a kalendáriumban lassan fogytak a lapok-napok, elmúlt a szurtos, mezítlábas nyár, s a vén iskola csengője a gyerekeknek be-, a nyárnak meg kicsengetett Régen volt, szép volt, tán igaz se volt Rudnay Gyula: Szüret KÖBÖL ZOLTÁN Nagy kertünk volt. Az udvar mögött omlós, fekete földű szántóval, mögötte a domboldalon alma-, szilva-, körtefákkal tarkított kaszáló és a homokos dombtetőn szőlőskert. Nyáron gyakran jártam leint a szőlősben nagyapámmal hangyatojást szedni. Hatalmas hangyavárak díszelegtek a szőlős alatti kaszálón, amiket minden évben megdézsmáltunk, hogy az otthon nevelt fácánfiókák kedvükre lakmá- rozhassanak a táplálékdús tojásokból. Ha már meguntam a hangyás- kodást, szedtem egy kis sóskát, vagy bevetettem magam a szőlősbe és ott rágcsáltam a szőlő kunkori bajszát. A katonás sorrendbe telepített szőlőtőkék indáikkal úgy kapaszkodtak a hasított akácfakarókba, meg egymásba is, mintha egész nap a belőlük préselt bort kóstolgatták volna. Lassan elmúlt a szurtos, mezítlábas nyár, s a vén iskola csengője a gyerekeknek be-, a nyárnak meg kicsengetett. Ahogy a kalendáriumban lassan fogytak a lapok-napok, úgy a szorgos munkáskezek is szépen sorban betakarították a kertet. Krumpli, sárgarépa, petrezselyem a pincében a kukorica fent a pádon az alma, körte a kamarában, meg a befőttes üvegben találta magát. És a szőlő? Hát igen. A szőlőszüret, az nagy esemény volt minden évben. Ilyenkor összejött a család apraja, nagyja, és nekiláttunk hordókba csurgatni a hegy levét. Mi, gyerekek kint lábatlankodtunk a tőkék között mindaddig, amíg az első adag összezúzott, lecsurgatott szőlőt bele nem öntötték a présbe. Akkor aztán odatartottuk kis csu- porkánkat a prés alá, hogy mihamarább megízlelhessük az édes mustot. Az öregek huncutul mindig megkérdezték tőlünk: Pefta, ifol-e muftot? Mi meg ismervén a választ csak vigyorogtunk egymásra, és kortyolgattuk tovább az illatos szőlőlét. Néha odaengedtek a préskarhoz, hagyták, hadd erőlködjünk mi is egy kicsit. Emlékszem, az egyik fajta szőlőt csak lassan, óvatosan lehetett préselni, mert ha erőszakoskodtam vele, elkezdte rám köpködni a szőlőszemeket a prés deszkáin keresztül. Nagyapám szikár, pödört bajszú, pipázó ember volt, olyan igazi magyar borivó fajta. No nem az a bor- nyútekintetű, sárbatenyerelős, hanem az a vidám, nótáskedvű. Nem csak szeretett énekelni, hanem tudott is. Már hogyne tudott volna, hiszen ő volt a falu kántora. Fél lábát elvitte egy orosz akna a háborúban, de még így is, falábbal is olyan szépen tudott orgonáim, hogy az oltárt őrző angyalok mindig boldogan néztek fel a karzatra. Amikor estefelé apám megjent a kamaraajtóban egy butykossal, már tudtam, hogy vége felé közeledik a szüret. Nem úgy a jókedv, melynek prése alól most kezdtek csak igazán csordogálni a szebbnél szebb magyar nóták. Szólt a nóta szerelemről, bánatról, Istenről, hazáról, doberdói csatazajról, édesanyákról. Ott ült az egész család a prés körül, és együtt örültünk egymásnak meg az elvégzett munkának. Később, amikor már akkorákat ásítoztam, hogy nagyapám levette a bakancsát, mondván, nehogy bocskorostól kapjam be, édesanyám elvitt bennünket, gyerekeket aludni az első szobába. Mi még a dunna alól hallgattuk egy ideig a mulatozást, de a fáradtság lassan ránk terítette puha álomtakaróját. Öreg este lett, mire elcsendesült az egész ház. De szép világ is volt az. Hát igen. A szőlőszüret, az nagy esemény volt minden évben.
