Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-19 / 193. szám, péntek
10 Gondolat ÚJ SZÓ 2005. AUGUSZTUS 19. Kisebbségi reflexiók A Prágai Tavasz a médiák tükrében címmel megjelent dokumentumkötethez, amely a korszak ideológiai torzításoktól mentes, értékelő áttekintése 1968 a médiában A. Dubček, a CSKP KB első titkára, L. Svoboda köztársasági elnök és O. Černík kormányfő (1968) Több mint egy évtizede dolgozik egy cseh és szlovák történészekből álló, tizenhét tagú kutatócsoport az 1968-69-es csehszlovákiai fejlemények dokumentumainak kritikai közreadásán. KISS JÓZSEF Az elhatározás még 1991-ben született, amikor a szövetségi és a szlovák kormány bizottságot hozott létre a csehszlovákiai reformkísérlet ideológiai torzításoktól mentes, értékelő áttekintés elkészítésére. A feladat teljesítése után, 1993-ban több intézmény bevonásával szerkesztőbizottság alakult, mely a Cseh Tudományos Akadémia prágai Kortörténeti Intézetének égisze alatt forrásközlő sorozatot indított. Eddig 11 kötet jelent meg, a legutóbbi A Prágai Tavasz a médiák tükrében címmel. Az 1968-69-es év politikai-publidsztikai pezsgését és annak elfojtását bemutató szöveggyűjtemény arra a kérdésre keresi a választ, hogy a sajtó, a rádió és a televízió valóban valamiféle „ellenzéki erőt jelentett-e, reáhs pohtikai alternatívát kialakítva a kommunista hatalmi monopóliummal szemben, s hogy a csehszlovákiai médiavilág 1968- ban - Zdenék Mlynár szavaival - a demokratikus plurabzmus egyedüli működő letéteményese volt-e”. A szakma és a közvélemény érdeklődését egyaránt szolgáló vállalkozásban közreműködők között természetesen meghatározó szerepük van az úgynevezett konszolidációs időszakban hosszú időre félreállított, üldözött, a tudományos kutatás és publikálás lehetőségétől megfosztott történészeknek. Ugyanakkor olyan lelkes, elhivatottságtól fűtött fiatal szakemberek is bekapcsolódtak a dokumentumfeltárásba, akik 1968 után születtek. A Prágai Tavasz a médiában az előzetes cenzúrának a CSKP KB Elnöksége 1968. március 4-i határozatával történt eltörlésével kezdődött. A könyv bevezetője képet ad a sajtó és a rádió csehszlovákiai cenzúrázási rendszerének kialakulásáról. A CSKP KB már szinte a hatalom megragadásával egyidejűleg sajtóosztályt hozott létre, s kerületi meg járási szinten a pártapparátusban sajtóreferenseket alkalmazott. Később a pártvezetés a legiszlatív követelményeket nélkülöző cenzúrázási ügyvitelt átruházta az állami bürokráciára. A csehszlovák kormány 1953 áprilisában titkos határozattal létrehozta a belügyminisztériumhoz tartozó, „nem nyüvános” Állami Sajtóellenőrzési Hivatalt. Az 1966-ban jóváhagyott sajtótörvény értelmében a „titkos” hivatal immár legális szervként működött. Az új törvény szerint az információk közléséért a főszerkesztők feleltek, akik viszont kötelesek voltak a publikálásra szánt anyagokat előzetesen bemutatni a Központi Tájékoztatási Igazgatóságnak átkeresztelt, cenzúrát gyakorló intézménynek. Egy további párthatározat a „két érdekelt fél közötti ellentétek” feloldására a pártközpontnak biztosított döntőbírói szerepet. Az 1968. januári fordulatot megelőző időszakban a kulturális hetilapok és folyóiratok ellenőrzése már bizonyos fokig fellazult. Sok múlott a cenzorokon, akik a főszerkesztők politikai kapcsolatait és szellemi fölényét tapasztalva gyakran meghátrálásra kényszerültek. Akadtak közöttük olyanok is, akikben eleve munkált bizonyos együttműködési hajlam. Mindehhez hozzájárult a lapok közötti kölcsönös segítőkészség. A pártlapokkal szemben azonban szigorú korlátozások érvényesültek. Az országos helyzet vázolása a kötet bevezetőjében önkéntelenül is kisebbségi asszociációkat ébreszt. Kiváltképp érdekes lenne a szlovákiai magyar sajtóban történt események feüdézése. Az úgynevezett burzsoá nacionalisták rehabilitálását követően, majd Juraj Zvarának a szlovákiai magyarság 1945 utáni helyzetére is kiteijedő könyvének megjelenése után lehetővé vált a nemzetiségi kérdés feszegetése is. E téren főként a Csemadok hetilapja, az A Hét Mács József által szerkesztett kulturális melléklete került a sajtócenzúra figyelmének középpontjába. Az ott megjelenő írások önkéntelenül is egyfajta munkamegosztást eredményeztek a párdap, az Új Szó kulturális rovatával, melynek meg kellett vívnia a maga kemény harcát a lap főszerkesztőjével is. A pártközpont felügyelete és a cenzori óvatosság vagy túlbuzgóság gyakran idézett elő ellentétes reagálásokat, s az így kialakuló mozgástérben néha lehetőség nyílott a lavírozásra és az ellenőrzésért felelős személyek és közegek egymás elleni kijátszására is. A pártvezetésnek a médiákhoz való viszonya 1968 januárját követően ellentmondásosan alakult. Dubček több alkalommal hangsúlyozta a sajtószabadság jelentőségét és köszönetét mondott az újságíróknak a „januári politika” érvényre juttatásáért. A CSKP KB 1968 áprilisában tartott, az Akcióprogramot jóváhagyó ülésén azonban már a felszólalók többségé fenntartásait hangoztatta a médiákkal szemben. A szovjet részről jövő nyomás közepette a májusi plenáris ülésen Dubček előadói beszédének hangvétele előrejelzésül szolgált a határozatnak ahhoz a posztulátumához, mely arra szólította fel az újságírókat, hogy gyakoroljanak „önkéntes autocenzúrát”. Az Akcióprogram őszre helyezte kilátásba az új sajtótörvény jóváhagyását, addig az 1966-os törvény kiegészítésével akarták áthidalni a valós helyzet és az új szabályozás hiánya közötti űrt. A pártközpont és a kormány közötti egyeztetés záró szakaszában konfliktus keletkezett az újdonsült KB-tikár, Zdenék Mlynár és Gustáv Husák miniszterelnök-helyettes között. Ennek hátteréről az események tanújának, Dušan Havlíčeknek könyv alakban megjelent visszaemlékezése ad érzékletes képet. Mlynár a kormány által benyújtott anyaggal szemben ellenjavaslatot terjesztett elő. Ebben azzal érvelt, hogy a törvénymódosítás átgondolatlan, s szerinte a törvény elkészültéig szükség van az előzetes cenzúrára. Állásfoglalásában a kormány kommunista tagjai számára pártbüntetést javasolt. Gustáv Husákot ez roppant mód felháborította, s a kormányanyagot védelmezve a cenzúrának törvénymódosításban is biztosított eltörléséért hadakozott. Husáknak megvolt erre az oka, hiszen nagy szüksége volt a szlovákiai sajtóból kerekedő hátszélre. Hogy Mlynárt csupán személyes indítékok vezérelték-e, nem tudni. A feszült légkörben Dubček - Havlíček szerint - igencsak feszengett elnöki székében, majd így szólt: „Elvtársak, hát hogy is vagyunk az államérdekek védelmével? Felhozok egy példát. Pártküldöttség utazik Budapestre, s épp akkor, amikor a barátsági és együttműködési szerződésről tárgyalunk, valaki a szövetségeseinket támadó cikket jelentet meg, és bonyodalmakat okoz számunkra. Elejét tudjuk venni ilyesminek, beavatkozás nélkül?” Dubček arra a cikkre utalt, amely a Literárni listyben látott napvüágot Nagy Imréről, s amelyben a Kádár gyilkos szerepére történt burkolt utalás. A magyar vezetés csehszlovák részről elítélő reagálást várt. Huszár Tibor Prága-Budapest-Moszkva című monográfiájából kiderül, hogy Jozef Lenárt illetékes titkár az Uj Szóval akart írami Nagy Imrét elítélő cikket, amire végül is nem került sor. A kötet dokumentumaink kiválogatásában több, egymással olykor összefonódó szempont érvényesült. így nyújt plasztikus képet a televízió teremtette nyüvánosságtól, a „telerevolúciótól” a „rendcsinálásig” ívelő folyamatról. A 111 közzétett dokumentumból 100 cseh, a többi szlovákiai eredetű. Illúzió lenne számolni azzal, hogy egy ilyen dokumentumgyűjtemény látókörébe belekerülhet a szlovákiai magyarság ugyancsak sajátos médiavüága. Szemléletével, textológiai igényességével és leleményeivel azonban ösztönzést adhat az 1948 utáni időszakot is felölelő, a megelőző korszakokhoz képest sok tekintetben specifikus magyar múltfeltárás számára. Örvendetes, hogy a somoijai Fórum Kisebbségkutató Intézet dokumentumsorozatot indított, mely minden bízonynyal elér majd a szlovákiai magyar kortörténet eseményeihez is. Jozef Lenárt az Új Szóval akart íratni Nagy Imrét elítélő cikket. „Ha egy írónak az egész emberiség számára van mondanivalója, attól menekülni kell’ Átható bakszag az irodalomban-jelentette ki Kukorelly Endre az ipolysági zsinagógában rendezett beszélgetésen Both Enikő, Kukorelly Endre, Bánki Éva és a tolmács mellett (aki végül tennivaló nélkül maradt) Ladislav Ballek (A szerző felvétele) FORGÁCS MIKLÓS Irodalmi kávéházat avattak az ipolysági Ipoly Napokon a zsinagóga udvarán. Both Enikő, a Szlovák Televízió magyar adásának főszerkesztője a hirtelen eleredő eső miatt az előző nap átadott kávéház terasza helyett végül a zsinagóga épületében beszélgetett a három íróval, Ladislav Ballekkel, Bánki Évával és Kukorelly Endrével. Az első kérdés az író exhibicionizmusára vonatkozott, a késztetésre, hogy valamit papírra vessen. Kukorelly Endre, a TündérVölgy című „aparegén/’ szerzője szerint mindenkiben megvan az alkotás képessége, a gyerek elképesztő kreativitással kezdi az életet, de a szocializációs folyamatok lefojtják ezeket a képességeket. „A társadalomnak nem érdeke a kreativitás, és egyes emberek úgy döntenek, hogy megpróbálnak szembeszállni ezzel a nyomással” - mondta az író, s hozzátette: „Ha egy írónak az emberiség számára van mondanivalója, attól menekülni kell. Mindenki úgy annyi mondanivalóval rendelkezik, a legbutább és a legokosabb ember is. Exhibicionista hajlama is van mindenkinek, de van, aki eltünteti és van, aki előbányássza.” Bánki Éva, a Csallóközhöz is kötődő Esőváros című családregény írója elmondta, nem különálló részeket kezdett írni, szinte egyben, megállás nélkül jött a regény. A tudatosság és az ösztönösség furcsa keveréke volt ez a folyamat. Az írónő szavai szerint a történet rég megvolt már, de a mondatokért keményen meg kellett dolgozni. Ladislav Ballek - aki A segéd című művébe Palánk álnéven becsempészte Ipolyságot is - egy példázattal válaszolt a szakmai titkokat firtató kérdésre. A genetikai és a kulturális információ találkozásából születik a költő. Az emberek közül neki kell a legkorábban kelnie, hogy megtapasztalja a vüág aznapi érzelmi töltetét, az események, a folyamatok alakulását, hogy minél hamarabb megnevezhesse a dolgokat. Délután ébred a tudós, aid a részleteket elemzi, éjjel pedig a filozófus általánosítja azt, amit a költő megnevezett és a tudós felfedezett. Másnap reggel felébred az uralkodó, és az előzőekre támaszkodva megváltoztatja a társadalmat és a vüágot. Az értelmes működéshez kultúrára van szükség, ha az uralkodó nem veszi figyelembe a kultúrát, rosszul uralkodik. Az Ezeregyéjszakára utalva megállapította, a kultúra életeket menthet: Seherezádé meséim kezd, hogy a maga és a többi nő életét megmentse. Mondjanak még egy módszert, amivel a gyilkost szerető férjjé lehet változtatni, szólította fel a hallgatóságot az író. Művészet nélkül egyszerűen nem megy, a túlélésre képesek lehetünk, de a változtatásra csak a kultúra képes. Kukorelly Endre nagyon szépnek találta Ballek eszmefiittatását, de egyáltalán nem értett vele egyet. „Mindenkibe gyerekkorától bele van kódolva minden. Mi valamenynyien mindenre vagyunk predesztinálva, de egy általam átláthatatlan folyamat miatt bedugaszoljuk magunkban a lehetőségeket. Én reggeli ember vagyok, délelőtt dolgozom, a délután az egy nagy homály, tudósi énem eléggé frusztrált, át is alszom ezt az időszakot. A filozófus az igen, az előjön éjjel. S másnap tényleg felébred az uralkodó. Minden emberben megvan mind a négy lehetőség megvalósítása” - alkalmazta magára a balleki tételt az író. Kukorelly úgy gondolja, mindenki a maga érdekszférájának foglya, nem lehet sem a művészt, sem a tudóst, sem a filozófust, sem a politikust egy-egy sztereotípiával leírni. Ez az érdekszféra főleg mentális természetű, de persze része az anyagi érdek is. Kukorelly szerint erre a meghatározottságra, behatároltságra az irónia az egyeden értelmes válasz. Ladislav Ballek még hozzátette elméletéhez, hogy nem véleüen, hogy Seherezádé éjjel mondja történeteit. A diplomata nagymamája lányainak azt tanácsolta, ha valami fontosat akarnak férjüknek mondani, csak alkonyat után tegyék, addig a férfi úgyse figyel. A férfi vadász, éjjel érti meg a dolgokat. Ezzel a beszélgetés a férfi-nő viszony dzsungelében találta magát. Kukorelly szerint a férfi állat, törtet, nyomul, okkupái, mindenkit meg akar..., birtokolni akar. A nő hárít, passzív, elfogad, ez az élet belső parancsa, e nélkül nem lenne semmi, csak a mozduladanság. Az író föltette az est egyik fontos kérdését is: miért van az irodalomban ez a bakszag? Bánki Éva ezt inkább az irodalmi életre szűkítette volna, de végül megegyeztek, hogy a kánon is bakszagú. Kukorelly megállapította, hogy a nők mindenben jobbak, mint a férfiak: finomabbak, jobb a nyelvérzékük, közelebb kerülnek a dolgokhoz, még a fájdalomküszöb terén is nekik kedvez a , jaömoszómacucc”, mégis hol vannak akkor? Az író szerint a titok nyílja egyszerű, a férfiak a harcban érvényesülnek, a nők ilyen helyzetekben visszavonulnak. Minden területen, amelynek nagy a presztízse, több a férfi. Németországban pillanatnyüag minden második író nő, az irodalom nem is bír nagy presztízzsel. Ha a nők belépnének ezekbe a harcokba, pacifikálnák a férfiakat, és nem lennének ezek a küzdelmek ilyen öldöklők. Bánki Éva elmondta, ő a nőkről beszél a regényében, de a távolságtartás miatt egy férfi szemszögéből láttaija őket. „Nem szeretem a szubjektív, túl egyértelmű dolgokat. Soha nem írtam a saját életemről, engem valami ettől visszatart” - mondta az írónő. A femekkel kapcsolatban megjegyezte: a XVIII. században sokkal több nő tanult zenét, mint férfi, mégis egyetlenegy zeneszerzőnőről sem tudunk. A beszélgetők végül megállapodtak abban, hogy a férfiak sokkal odaadóbbak az alkotásban. „Minden férfiban ott van a kiválási vágy, hogy én legyek a legjobb. A nőket nem érdekli a folyamat, csak a végeredmény, hogy hogyan lehet azt elérni, nem érdekes. Ezért van az irodalomban ez a sok tehetségtelen férfi, aki mind alfa hím akar lenni” - összegezte Kukorelly. Ballek végül a kulturális gazdagságra terelte a szót: ,műnél több kultúra, annál több tükör. Amíg nem kell magát mással összehasonlítani, nem gondolkodik az ember. Megismerve a másikat magáról is többet tud?. Bánki Éva elmondta, neki csak a nagyszülei éltek többnemzetiségű közegben, számára az ő elbeszéléseikben él ez a vüág. Szerinte a különböző közösségek különböző időkben élnek, s ez a konfliktusok forrása. Kukorelly irigyli azokat a magyarokat, akik remekül beszélnek szlovákul, románul vagy szerbül. „Összes dédszülőm a mai határokon kívül született, bennem keveredik horvát, német, osztrák, magyar” - tette hozzá az író. Bánki Éva azért is választott regénye szereplőinek határon túli embereket, mert ők állandó önreflexióban élnek, hiszen állandóan más etnikumok véleményével vannak szembesítve. „Maga a nyelvtudás is egyfajta harmadik szemként működik, mellyel magamat kívülről szemlélem. Ez belső távolságtartáshoz segíthet, s növelheti az iróniára való hajlamoť’ - tette hozzá az írónő.
