Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-10 / 185. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. AUGUSZTUS 10. 26 Szülőföldünk A kárpátaljai Kisszelmencen kételkedve fogadták a határnyitás hírét, csak akkor kezdtek bizakodni, amikor a sorompónál megjelentek a munkások A szögesdrótot már nem húzhatják vissza Ha az illetékesek komolyan gondolják, szeptember 10-én végre megnyílik a határ Kisszelmenc és Nagyszelmenc között. Azért a feltételes mód, mert idestova egy éve a szlovák és az ukrán fél is úgy nyilatkozik, akarják az átkelőt, és mégsem történt semmi. VRABEC MÁRIA amíg fel nem nőttek a gyerekek, állandóan visszavágytunk a túloldalra” - mondja Zoltán bácsi felesége, Ilonka néni. „Mire egyetemre mentek a lányaink, már beletörődtünk a megváltoztathatatlanba, meg is szoktuk. Néha átmentünk látogatóba, bevásárolni, a lányaim stafírungját is Nagykaposon vettem meg, mert itt még párnahuzatnak valót sem lehetett kapni. Most onnan járnak ide, mert nálunk minden olcsóbb, de csak a szlovákiai fizetésekhez meg nyugdíjakhoz képest” - sóhajt az idős asszony. „Határral vagy anélkül, a mi életünkön már semmi nem változik. Jó lesz, hogy lesz, de ha útlevél és vízum kell hozzá, az sem biztos, hogy mi még átmegyünk rajta.” Az út, amely a határig vezet A kicsi faluban szinte mindenki hasonló kételyekkel fogadja a határnyitás hírét. Azt mondják, elnöki utasítás ide vagy oda, a megvalósításhoz pénz is kell, és abból Ukrajnában nagyon kevés van. Hiszik majd, ha látják. A faluszéli házban egy ukrán özvegyasszony lakik, harminc éve jött ide féijhez, a férjét rég eltemette, ő inkább tudni sem akar a határról. „Nem mondok semmit, mert még baj lehet belőle. Jobb oda sem nézni” - mondja, és amikor mégiscsak feszegetni kezdjük a témát, inkább ukránra vált. Ki tudja, mi mindent tapasztalt az elmúlt hatvan év alatt. Sorstársnője, a szintén ukrán származású Júlia néni már szókimondóbb, igaz, ő nem lakik a határ mellett. „Nem hiszem, hogy lesz ebből valami, még az utat sem csinálták meg a faluban, most meg egyszeriben határátkelőhelyet építenének?” - kérdezi, és megalapozott a kétely a hangjában, hiszen Kisszelmencen valóban nincs aszfaltút. A helybeliek megszokták a kátyúkat, a sárban is elbotorkálnak valahogy, de ha az ukránok komolyan gondolják, hogy a gépkocsiforgalom számára is megnyitnák a határt, akkor az odavezető utak rendbetételével kellene kezdeni, és azt biztos nem győznék szeptember 10-éig. A többség, ha hitetlenkedve is, de azért váija a határnyitást, hátha utána valóban megjavítják az utat, kicsit feléled a falu. A helyi kisboltok tulajdonosai kifejezetten optimisták, ők komoly forgalmat remélnek a turistáktól. Már most is sokkal nagyobb az árukészlet, mint négy éve volt, a pultról eltűnt a fagolyós számológép, van minden, ami kell és ami fogy - vodkából például kilenc fajta. Az olcsóbb literje öt-hat hrivnya, a drágábbá tizennégy, de azt csak az idegenek veszik. Vagyis az újságírók, mert az utóbbi években elég sokan megfor-Az ukrajnai oldalon megállt az idő Most úgy látszik, megtört a jég - a szögesdrótot elvágták, lassan talán az útépítésnek és az őrbódé felállításának is nekikezdenek. Ideje volt, mert ha még sokáig várnak vele, már senki sem élte volna meg azok közül, akik egykor falubeliek voltak, aztán hatvan évig csak a portáik közé húzott drótkerítést nézhették sóvárogva. Óvatos, hitetlen öröm A hosszú várakozás, sok hitegetés után a helybeliek maguk sem hiszik, hogy most már tényleg lesz határátkelő, és ha lesz, akkor biztosan szeptember 10-én. Örülnek persze, de sokkal jobban örültek volna, ha rögtön a rendszerváltás után eltűnik a szögesdrót a falu közepéről. Akkor még az innenső és túlsó faluvégen is többen éltek, akik személyesen és nem csak hírből ismerték egymást, ma már sokan csak a sírokat látogathatják. A szlovák és az ukrán oldalon egyaránt óvatos, gyanakvó lelkesedéssel készülnek a nagy napra. Az utóbbi évtizedekben igazán megtanulhatták, hogy számukra minden változás a dolgok rosszabbra fordulását jelenti, és ha valami állandó az életükben, az éppen a falu közepén húzódó határ. A szlovák oldalon, Nagyszelmencen a lakosság nyolcvanöt százaléka kérte a határnyitást, de számukra inkább szimbolikus jelentősége, gesztusértéke lesz a dolognak, mint gazdasági hozadéka. A várakozás érthető módon az idősebbek részéről nagyobb, hiszen ők a régi falujukat, elszakított családtagjaikat kapják vissza, míg a fiatalok számára a másik oldalon minden és mindenki idegen. Amióta elválasztották, a két faluvég távolabb volt egymástól, mint ha több száz kilométerre lettek volna, a kerítésen még átkiabálni sem volt szabad, a szocializmusban útlevelet nem adtak, utána vízumra nem tellett. Hogy most telik-e majd, egyáltalán meddig lesz rá szükség, és há-Van minden, ami kell és ami fogy nyan tudnak valóban átkelni a határon, az majd kiderül. De hatvan év után végre legalább a lehetőség megadatik. Kisszelmencen megállt az idő „Most, hogy az amerikai kongresszus és az európai unió is érdeklődött az ügyünk iránt, én biztos voltam benne, hogy meglesz a határátkelő” - mondja Tóth Lajos nagyszelmenci polgármester. „Ha elkezdik a munkát és nem fogják ezt is halogatni, mint a kijevi hivatalos utasítást, akkor szeptember 10-ig győzni lehet, hiszen itt csak egy kb. tízméteres útszakaszt kell leburkolni, és egy bódét felállítani a határőröknek. Nagyon bízom abban, hogy álomból végre valósággá válik a határátkelő, és felpezsdül az élet ebben a két elhagyatott faluban.” A két elhagyatott falu közül is az aprócska ukrajnai Kisszelmenc az elhagyatottabb. Lakosainak száma az elszakítás óta százzal csökkent, ádagéletkoruk meghaladja a hatvanöt évet. Igaz, a szlovákiai Nagyszelmencnek is csak hatszáz lakosa van már, pedig a háború után még nyolcszázan voltak, de nekik azért valamivel könnyebb volt a soruk. Az ukrajnai oldalon megállt az idő, akik ott rekedtek, azok ma, nyolcvanon túl, sajgó derékkal is dolgoznak a tehenek körül és a kertekben. Nem tehernek mást, a kicsike nyugdíjból éppen csak a gáz- és villanyszámlára futja. Igaz, most emelték, kétszázról kb. 350 hrivnyára (egy hrivnya kb. 6,40 koronának felel meg), de emelték az energia- és élelmiszerárakat is. A kisszelmenci öregek mégsem panaszkodnak, örülnek annak is, hogy két éve vég- vodkából például kilenc fajta re bevezették hozzájuk a gázfűtést, mert a környéken minden településen volt már, csak náluk nem. „Életemben először melegedtem meg rendesen a múlt télen” - mondja elégedetten a nyolcvanhárom éves Jevcsák Zoltán. Régi ismerős, négy éve is jártunk nála - akkor a hatvan évvel ezelőtti múltról faggattuk, most arra lennénk kíváncsiak, mit vár a határátkelőtől. A mi hazánk már itt van „Én már semmit lelkem, csak a családtagjaim sírját fogom meglátogatni odaát. Az én hazám már itt van, ahol felépítettem a házam, felneveltem a gyerekeim, de azért örülök, hogy még megéltem, hogy lebontják ezt a gyalázatot’ - mutat a távolba, a határ felé. „1996-ban voltam utoljára odaát, de onnan azért jönnek néha rokonok. Két hete járt itt a bátyám unokája Karvinából, soha nem láttuk egymást, de eljött megnézni, honnan származott a nagyapja. Nagyon örültem neki, főleg annak, hogy olyan szépen beszél magyarul” - mondja a bácsi, akihez soha nem jöhet úgy vendég, hogy ne találná munka közben. Akkor is épp szénát gyűjtött a kertben, amikor mi jártunk nála. Egyetlen tehenet tart, hogy legyen friss tej, túró, de jövőre talán már ezt se fogja. Sok a munka a jószág körül, nem nyolcvanhárom éves embernek való, de hát a bolti vizezett tejet, íztelen vajat be nem veszi a gyomra, nem tudja, hogyan lesz. Valahogy biztos lesz, valahogy mindig volt, az Isten ebben a kitaszítottságban sem hagyta őket magukra, csak megadta a mindennapi betevőt és az apró örömöket, amelyek elviselhetővé tették a szegénységet. „Addig volt nagyon nehéz, dúltak a faluban. Mi sem akarunk kilógni a sorból, választunk a drágább fajtából, a boltos azzal bocsát el, hogy akkor bontsuk ki, amikor megnyílik a határ. Úgy lesz. Mit ér a határ, ha marad a vízum? Nem mindenki vár a határnyitásig, a bolt előtt üvegből kortyolgatnak az atyafiak, és van, aki a szénásszekér tetejére hozatja magának a sört. Velünk is onnan a magasból értekezik, amikor a nevét kérdezzük, azt mondja, csak annyit írjunk, tehéntartó gazda. Hogy lesz-e határ, neki mindegy, a földje itt marad, azon épp úgy kell dolgozni, mint eddig, és lehet, hogy még a sör is drágább lesz, ha jön a sok külföldi. A sok külföldi persze egyelőre csak szlovák állampolgár lesz, elsősorban rokonok és ismerősök, akik eddig is jöttek hébe-hóba. Szakács Zsuzsáék is annak örülnek, hogy jövőre már nem kell akkorát kerülniük, amikor nyári szabadságra hazajönnek. A fiatalaszszony Kisszelmencen született, de a szlovákiai Csicserben nőtt fel, mégis ideát, a húga lakodalmán ismerte meg nagyszelmenci férjét. Most ott élnek, de minden évben legalább egyszer átjöttek, és ha megnyílik a határ, gyakrabban jönnek majd. Remélik, a vízummentesség megmarad, és az ellenőrzés sem lesz olyan hosszadalmas, mint Felsőnémetiben, gyalogosan vagy kerékpárral igazán nem lehet kartonszámra csempészni a cigarettát. A vízummentesség, sajnos, a határnyitás után is csak a szlovák állampolgárok számára érvényes, az ukránoknak továbbra is kérniük kell a beutazási engedélyt, és ez nem éppen egyszerű folyamat. „Az egész procedúra jó egy hónapig tart, akinek rövidebb időn belül lenne dolga Szlovákiában, annak esélye sincs átjutni. Bennünket például nemrég meghívtak Nagyszelmencre, a Fesztivál a határon című rendezvényre, és nem mehettünk, mert csak egy héttel előtte kaptuk meg a meghívót. Ha itt lesz a faluban a határátkelő, talán ez is megváltozik” - bizakodik Illár József kisszelmenci polgármester. Optimizmus nélkül nem is lehetett volna bírni az elmúlt kilenc évet, amikor szüntelenül a határátkelő ügyében kilincselt, tárgyalt, kérvényezett. Talán ő volt az egyetlen, aki a kudarcok ellenére is végig töretlenül hitt abban, hogy egyszer megnyílik a határ a faluban, és innen kezdve minden más is könynyebben megy majd. Mert eddig nagyon nehezen ment, az elnéptelenedésre ítélt falucska fejlesztésére sem a szovjet, sem az ukrán kormány nem adott egy kopejkát sem. Nem véletlen, hogy amikor másodszor is megnyerte a választásokat, gratulációk helyett mindenki őszinte részvétet nyüvánított neki, hiszen ugyan mi jó lehet ebben a tisztségben ott, ahol a településnek semmi bevétele nincs, az államtól ugyanennyit kap, és még a polgármesteri fizetés is csak 650 hrivnya (az emelés után, mert tavaly még 360 volt.) Ideje lesz a jót is megtapasztalnunk Illár József azt mondja, ő az elejétől mindent a határátkelőre tett fel, és bármennyire kilátástalannak tűnt is a dolog, mégis nagyobb volt az esélye, mint bármilyen más beruházásnak. Nem is épült Kisszelmencen és Palágykomorócon, amelyhez közigazgatásilag Kisszelmenc is tartozik, az utóbbi húszharminc évben semmi, inkább csak tönkrement, mint a faluszéli traktorállomás. Már az is hatalmas sikernek számít, hogy a düledező községi hivatalt rendbe hozták, és a polgármester elérte, hogy a három éve a földbe fektetett gázcsövekbe végre gázt is engedjenek. „Ha határt nyitnak, előbb-utóbb megcsinálják az utat is, nyílik itt néhány kávézó, étterem. Most csak annyi állami dotációt kapunk, amennyi a községi hivatal alkalmazottainak bérére elég, de a vállalkozások adóiból talán már önellátóak lehetnénk és fejlesztésekre is futná. Épp elég csendes, félelemmel teli év van már mögöttünk, ideje lesz a jót is megtapasztalnunk végre” - jelenti ki határozottan Illár József. A jó számára egyértelműen a határnyitást jelenti, mert attól várja a gazdasági fellendülést, az elöregedett falu megfiatalodását, egyáltalán azt, hogy Kisszelmenc megmarad. Hogy jövő márciusban ismét indul-e a választásokon a polgármesteri posztért, még nem tudja, de ha nem, akkor is befejezett művet hagy maga után. Mostanában minden nap kimegy a faluszélre, megnézi, hogyan serénykednek a munkások, takarítják el a határzár nyomait. Papírt ugyan ő sem látott arról, hogy az ukrán elnök a felszólítás mellé pénzt is küldött volna az ungvári vámigazgatóságnak, de az a fő, hogy végre elkezdődött valami. „Ha nem győzik szeptemberre, győzik később, várni tudunk. De innen már nincs visszaút, ha nem akarnak nemzetközi szégyent, csak nem fogják újra visszahúzni a szögesdrótot...” Hatvan év után végre legalább a lehetőség megadatik (Somogyi Tibor felvételei)
