Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)

2005-08-06 / 182. szám, szombat

„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) • • CSALÁDI KOR ,y4 gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekéveL ” (AranyJános) 2005. augusztus 6., szombat 9. évfolyam 31. szám Annyi beteget látnak el, ahányan segítségüket kérik, annyit főznek, hogy mindenkinek jusson, adományokból élnek, de nem kéregetnek, a Teremtő gondoskodik róluk A tányér ételen kívül szeretetet is osztanak A pozsonyi Betlehem-ház (Somogyi Tibor felvételei) Mi nem nyilatkozunk a saj­tónak, a tevékenysé­günkről sem beszélünk. Ám ha érdekli, részt vehet a vasárnapi szentmisén és az azt követő ebédosztáson is. Délután három órakor kezdünk, a későn érkezők előtt a kapu zárva marad - mondta a telefonba a Sze­retet Misszionáriusai kong­regáció rendfőnöknője. PÉTERFI SZONYA A rendet több mint 50 esz­tendővel ezelőtt az indiai Kalkut­tában Teréz anya alapította. A kö­zösség tagjai az engedelmesség, a tisztaság, a szegénység mellett fo­gadalmat tesznek arra is, hogy az elesettek közül a legelesettebbe­ket, a szegények közül a legszegé­nyebbeket fogják szolgálni. A nővérek a szárihoz hasonló fehér színű, kék szegélyű viseletben, vállukon kis kereszttel öt földrész számos országában vannak jelen, s a négyezer apáca gyógyító-gon­dozó munkáját több millió önkén­tes segíti. Teréz anya és rendje „az élet sebesültjeit” vette pártfogásá­ba, s mert az ételt alapvető embe­ri szükségnek tartják, ingyen­konyhákat működtetnek. Szlovákiában 1992 óta vannak jelen, az eredetileg Rácsén létesí­tett Betlehem-ház 1997-ben Li­getfalura költözött. Szimbolikus összegért a városkerület önkor­mányzata adta bérbe a megürese­dett óvoda épületét a Szeretet Misszionáriusai kongregációnak. Sorsok- Télen naponta osztanak ebé­det, ám amikor beköszönt a jó idő, csak a hét végén. De ezért is hálá­sak vagyunk, no meg azért, hogy emberszámba vesznek minket. Mosolyogva biztatnak, hogy majd megsegít bennünket a Jóisten. Két éve, hogy rendszeresen náluk ét­kezem és igénybe veszem a fürdés lehetőségét is. Tisztálkodás köz­ben a fehérneműt, a zoknimat is kimosom. Aztán valahol a szabad­ban kiakasztom egy bokorra-szá­radni - meséli az épület előtt töb­bed magával várakozó ötven-hat­­van év körüli hajléktalan, majd egy ötvenesért hajlandó közreadni ut­cára kerülésének történetét. Ami­kor látja, nem hajlok az ajánlatára, enged az árból, majd végül ingyen mesél. Elmond egy történetet, amelyben szerepel egy rossz, zsar­nok feleség, aki ellene nevelte két gyereküket, majd amikor kiforgat­ták az örökségéből, nem engedték vissza a közös lakásba. - Ne hagyd ki azt sem, hogy te sem voltál egy angyal, nemcsak piáltál, hanem börtönben is ültél - szól közbe egy másik várakozó. Kérés nélkül be­számol arról, hogy neki több mint öt éve az utca az otthona. Valaha idős édesanyjával élt, de amikor a mama meghalt, ő elitta a falusi ház árát. Feljött Pozsonyba, de nem boldogult. - Ha az embernek nincs fedél a feje felett, az ősz és a tél borzasztó. Nem tagadom, én a vá­ros széli kertekben keresek mene­déket. Általában betöröm a kis há­zat, amely rendszerint fűthető. A nagy hidegben, hóban nem kell félnem attól, hogy a tulajdonos megzavar. Ebédet a Teréz anya nővérkék adnak. A nyarat szere­tem, hiszen most könnyebb az élet. A főváros környékén tóból sok van, a bozót sűrűjében nem zavarunk senkit. Mosakodni hajnalban szok­tunk, mire megérkeznek a fürdőzők, néhány szatyorba dobál­juk a cuccainkat, és irány a város. Én az egyik templom előtt szoktam kéregetni... No, de most már men­jünk be, mindjárt kezdődik a mise. Testi-lelki táplálék Az imateremben alig van né­hány szabad hely, a fapadokon ülők csendesen beszélgetnek, egy férfi gitárt penget, a másik a nyi­tott ablaknál bóbiskol. - Mi van a táblára írva? - kérdezi a mellette ülőtől egy hölgy magyarul. - Az, hogy a mai misét Elfrída nővérért is tartják. Nem tudom, melyik volt az, ezek a sötét bőrűek annyira hasonlítanak egymásra - cserél­nek eszmét suttogva. Amint megjelennek a nővérek, mindenki kezet akar fogni velük, s ők kedvesen mosolyogva viszo­nozzák a kézfogást. Egymás kö­zött angolul váltanak néhány mondatot, majd az egyik szlová­kul arra kéri az egybegyűlteket, csendesedjenek el, s úgy készülje­nek az istentiszteletre, mintha az első, vagy akár az utolsó miséjük lenne életükben. Leül a szintetizá­tor mögé, és a teremben ülő vagy ötven hajléktalan énekelni kezd. Az istentiszteletet csak kevesen szunyókálják végig, rosszalló te­kintetek kereszttüzébe kerül az a férfi, akinek hangos ásítása meg­zavarja a prédikációt. A mise vé­gén mintha gyorsabban imádkoz­nék el a Miatyánkot, a mellettem álló meg is jegyzi, alig lát az éh­ségtől. Nem csoda, hogy kifelé egy kis tolongás támad, a hajlék­talanok közül sokan futva teszik meg az utat az ebédlőbe. Nyolcán a jótevők- Nemcsak a testünket istápolják a nővérkék, hanem a lelkünket is. Hetente egyszer hittanórát tarta­nak, ezeken a részvétel nem köte­lező. Mégis sokan látogatják, ezért a régieknek nincs is már szükségük a sokszorosított daloskönyvekre, az összes egyházi dalt kívülről fújják. Követelmény viszont, hogy az ide belépő józan legyen. Az ittas em­bert kedvesen ugyan, de határozott hangon kiutasítják a házból. Tu­dom, miről beszélek, majd három évig telente naponta itt voltam, sőt, amikor súlyosan megbetegedtem, két héten át itt élhettem, s ők ápol­tak. Sikerült talpra állnom, nem iszom, és ami a legfontosabb, van munkám. Hálából a Betlehem-ház karbantartását végzem, önkéntes­ként segítem a nővérkéket. Nyol­cán vannak csupán, de az eltelt évek alatt több száz szerencsétlen sorsú emberrel tettek jót. Nemcsak meleg ételt, ruhát adnak, hanem emberi szót, biztatást - vallja meg az ősz hajú férfi, aki nem a többiek­kel, hanem az előtér egyik kis asz­talánál kanalazza a sűrű gulyásle­vest. A konyhában is önkéntesek mo­sogatnak, az ételt viszont két sötét bőrű nővér adagolja, másik kettő a kenyeret osztja. Az éhesebbek kaphatnak duplát, de az ételt helyben el kell fogyasztani. - Pró­bálj a zsebedbe rejteni két szelet kenyeret a Pistának, mert megint iszik. Tegnap részeg volt, nem jött ebédelni, ma ugyan megjelent, de a rendfőnöknő látta, milyen álla­potban van, nyomban elküldte. A remény otthona A lengyel rendfőnöknő sem a mi­se előtt, sem az ebédosztás után nem hajlandó beszélni a szerzetesi kongregáció munkájáról. Amikor megkérdezem, hány beteget gon­doznak, hány embert képesek megebédeltetni, s netán van-e számlájuk, amelyre az emberek átutalhatnák adományaikat, ked­ves mosollyal az arcán tudtomra adja: annyi beteget látnak el, ahá­nyan segítségüket kérik, annyi ételt főznek, hogy mindenkinek jusson. Adományokból élnek ugyan, de ők nem kéregetnek. - A Teremtő gon­doskodik arról, hogy küldetésünk­nek élhessünk. A ház falait az 1997-ben elhunyt, majd 2003. október 19-én II. János Pál által boldoggá avatott Teréz anya fényképei díszítik, s mialatt az egyetlen szlovákiai nővér kinyitja a kulcsra zárt bejárati ajtót csende­sen megjegyzi: - Amikor a pápa meglátogatta a Szeretet Misszioná­riusainak kalkuttai házát, tudatta a világgal, hogy az a remény ottho­na, ahol a szeretet uralkodik. És hogy ott az emberi szenvedés misz­tériuma a hit és a szeretet titkával találkozik. Mi is azért vagyunk, hogy a nincstelenek, a szenvedők, az elesettek megtapasztalhassák Is­ten szeretetét. Az ebédre váró hajléktalan csak az élettörténetét adta ingyen, az arcát nem Megkaptam a kiképzést: nagyon udvarias levelet kell írnunk, mindenképpen be kell ismerni, hogy hibáztunk, s megfogadni, hogy többet ilyen ám nem fordul elő Revizor a láthatáron, avagy Az ellenőröket nem ellenőrzik, ugye? FIALA ILONA A városi tömegközlekedés vele­járója, hogy időnként ellenőrök lepik meg a gyanútlan utasokat, s alaposan szemügyre veszik bérle­tüket vagy viteljegyüket. Ez így rendjén is volna, mi több, kimon­dottan fontosnak tartom, külön­ben vajmi kevesen vásárolnának busz-, troli- vagy villamosjegyet. Ami azonban bosszant: az el­lenőrök modora. Nem tudom, mi alapján válogatják őket, de tény, hogy többségében illik rájuk a vadember kifejezés. Tanúja vol­tam, amikor kisgyereket stresszelt egy ellenőr, nem en­gedte leszállni az iskolánál, mert nem tudta felmutatni a bérletét. Mire szegény idegességében megtalálta, az autóbusz elindult, s a gyerek csak a következő meg­állón szállhatott le. Egy másik, más alkalommal kismamával go­rombáskodott. Tény, hogy áldott állapotban is köteles az ember je­gyet váltani, de az ellenőr durva­sága felülmúlt minden emberi modortalanságot. Nemrégiben egy kelet-szlováki­ai diáklány volt a vendégünk. Mi­vel leginkább a belváros közelé­ben utazgat, bérlete csak a belső, I. sávra szól. A külváros felé köze­ledve elővett egy vonaljegyet, hogy ha a kijelzőn megjelenik a II. sáv, lepecsételhesse. De miközben az automata jegykezelőhöz lépett, útját állta egy ellenőr, állítva, hogy a lány nem kezelte időbeli a jegyét, vagyis feketén utazik, ami­ért meg kell fizetnie a büntetést. Nem segített az útitársak felhábo­rodása, nem segített semmi, az el­lenőr hajthatatlan volt. S a helyzet őt igazolta: a „rajtakapott” utas­nak még mindig nem volt érvé­nyes jegye. Elvette tőle a bérletét, lemásolta az adatait, s kiírt egy szelvényt, mely 1400 korona meg fizetésére szólít fel. Az esetről tudo­mást szerezve, ne­kem rögtön egy szó lás jutott az eszembe: nem eszik olyan forrón a kását. Nyugtat­tam is vele ven­­dégün­­ket, s biz­tattam, ne féljen, szép szerével elrendez­zük a dol­got! Másnap meg is kerestem azt a kollégámat, aki­nek a felesége a közlekedési válla lat igazgatójának titkárságán dől gozik, s naponta olvas olyan jel­legű leveleket, amelyek­ben a „feledékeny” utasok büntetésük elengedését kérik. Megtudtam vi­szont azt is, hogy a revi­zorok már egy önál­ló, kom­in e r s z szervezet alkalma­zottai, s jövedel­mük nagy­ban függ az általuk kirótt bün­­e t é s e k mennyiségétől. Ám így is előfordul, hogy a tömegközlekedési vállalat igazgatója-esetenként felment va­lakit a büntetés alól. Megkaptam a kiképzést: nagyon udvarias le­velet kell írnunk, mindenképpen be kell ismerni, hogy hibáztunk, s megfogadni, hogy többet ilyen ám nem fordul elő. írtunk hát egy szívhez szóló le­velet, benne az utasításnak meg­felelő mea culpával, ecsetelve a diáklány szociális helyzetét. Kol­légám is elolvasta, s áldását adta rá. Annál lesújtóbb volt a válasz: mit képzel magáról az, aki jegy nélkül utazik a villamoson, s olyan szemtelen, hogy még a bír­ság törlését is van mersze kérni. Meg egy fenyegetés: ha nem fize­ti ki 30 napon belül a megszabott összeget, soha többé nem vehet Pozsonyban bérletet, így aztán utazgathat a sokkal drágább vo­naljegyekkel. A minap egy új revizorra let­tem figyelmes. Szokatlanul ud­varias volt, kedves, előzékeny. Egy leány, aki hatalmas utazó­táskával szállt fel a villamosra, nem találta a bérletét. Idegesen szedett ki mindent a nagy táská­ból, a hangja is remegett, miköz­ben azt mondogatta, hogy az egész igazolványtokot betette jó alulra, hogy el ne vesszen... Az ellenőr hiába mondta neki, hogy ne keresse tovább, a lány, úgy látszik, nem hitt a fülének. Mire az „ugyan, hagyja már” kézmoz­dulatot alkalmazta, de a lány, úgy látszik, a szemének sem hitt. És a végállomáshoz érve a lánnyal együtt meglepetten bá­multuk, ahogy a revizor segít ne­ki visszarakni a dolgait a táská­ba. A megállótól hazafelé bandu­kolva nem tudtam másra gondol­ni, mint hogy ez az ember sem lesz sokáig ama bizonyos ellenőri szervezet alkalmazottja. És még­is mennyivel gazdagabb máris.

Next

/
Oldalképek
Tartalom