Új Szó, 2005. július (58. évfolyam, 152-175. szám)
2005-07-30 / 176. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. JÚLIUS 30. Családi kör 13 Ha túl finom a szerelék, sokkal több kapásunk lesz, de sok halat el is veszíthetünk Adj, Uram, pontyot, de ne ekkorát! hogy latolgatni kezdtem: vajon a horog törik, vagy a zsinór szakad előbb? A finom szerelék melyik része bírja legtovább? Valószínűleg a bot. Jó ruganyos, hosszú is, megoszlik rajta a súly. Már fél órája fárasztottuk egymást a hallal, ám a víz sekélysége ellenére semmit sem láttam belőle. Legtöbb bajom az orsó fékjével volt, hiszen ha vissza akartam lopni a zsinórból, amikor köreit róva felém úszott, néhány villámgyors mozdulattal kellett behúzni a féket, de úgy, hogy szinte a másodperc töredéke alatt, az első gyanús' mozdulatra ki tudjam engedni. Mi több, szándékra! Már ott tartottam, hogy szinte együtt gondolkodtam a hallal, lesve minden mozdulatát, várva minden elképzelését. Fogtam már néhány kapitális amurt, de ekkora erővel még szólok a havernak, jöjjön, ha tud, mert merítő nélkül ki nem veszem ezt az óriást. Aztán eszembe jutott, nem hagyhatja ott a cuccot a tóparton. Lecsaptam a mobilt a fűbe, és le a cipőt. Jobb kezemben a feltartott bot, ballal a nadrágot, zoknit rángattam le magamról, majd belegázoltam a combig érő iszapba. Ezért a halért nyakig is! A világ legbüdösebb iszapjába is! Bár ne tettem volna. Ezzel a meggondolatlansággal veszítettem el életem legnagyobb pontyát. Mert ahogy beléptem a füves partról az iszapba, legalább másfél méterrel lejjebb kerültem, azzal együtt a bot spicce is. Felpillantva láttam, amint a zsinór ráakad a víz fölé hajló galagonya ágára. Kifarolni az iszapból nem tudtam, hogy átemeljem a zsinórt a A partra dobott halak a hasukat fogták a röhögéstől (Archívum) Köztudott, hogy a nagy pontyok ereje vetekszik a harcsáéval, sőt meg is haladja azt. Nádi pontyozó horgászok állítják, hogy nincs párja a nádasba, gyékénybe menekülő potyká- nak. Ha az akasztás utáni másodpercekben nem sikerül eltépni a halat a bújtató sűrű közeléből, keresztet vethetünk rá. Mindent felülmúló erővel csörtet be, főleg a nyurga, az akadóba. KÖVESDI KÁROLY A nagy pontymatuzsálemekkel valóban nem lehet finomkodni - minimum 30-35-ös zsinórra, legalább 80-100 gramm dobósúlyú botra van szükségünk, az orsónál is előnyben kell részesítenünk az 50- 60-as méretet, az sem baj, ha nyeletőfékeset használunk - ha sikeresek akarunk lenni. Hogy mekkora erővel tud küzdeni a nagy ponty, nemrég tapasztalhattam meg a Kis-Duna egyik holtágán, s még ma is megemelkedik az adrenalinszintem. Szerencsétlenül kezdődött aznap a pecázás. Csukázni készültünk a holtágtól alig dobásnyi- ra fekvő tóban, de sehogy sem sikerült kishalat fogni. A tóban egyébként igen jó a csukaállomány, de termetes süllők és jókora harcsák is laknak benne, nem csoda, hogy nem bővelkedik kishalban. Fogtam hát a kispecát, és elügettem a holtághoz. A kispeca egy sokat próbált, közel ötméteres bolognai bot, rajta egy viharvert Shakespeare-orsó, amelyen tizennyolcas zsinóron egy miniatűr úszó és tizennégyes élőkén akkora horog, amilyet durvább kéz fel sem tud komi. Méretére jellemző, hogy egy szem csontit lehet ráerőszakolni. A kishalak azonban másképp gondolták a dolgot, mert minden bedobásra kárászt fogtam. Igaz, a holtág elején, ahol próbálkoztam, térdig érő iszapréteg borítja az aljzatot, rajta kb. félméteres vízzel, ezt pedig főleg a kárászok kedvelik. Meg a pontyok. A fekete felhőkként ide-oda cirkáló kárászrajok között ugyanis jókora arany- hasúak is előfordultak, igaz, főleg dobástávon kívül. Késő délután volt, rekkenő hőség, és egyre telt a vödör a kis kárászokkal. Mivel fel-feltámadt a szél, a pici úszót olykor elsodorta a part felé, jókora hasat képezve a zsinóron. Éppen egy ilyet próbáltam kiegyenesíteni, amikor az úszó mellett, mely vészesen közelített egy bedőlt fához, nagy burvány támadt, és már feszült is a zsinór. Egy pillanatra látni véltem a férfitenyérnyi farokúszó darabját, amikor a hal lebukott a „kiadós” csaliért, az egy szem csontiért. Rosszat sejtve vágtam be, pontosabban be sem vágtam, csak belehúztam a brutális kapásba. Majd kirepült a bot.a kezemből. Adj, Uram, szerencsét, de ne ekkorát!, szakadt ki belőlem egy rémült sóhaj, és bal kezemmel azonnal az orsó hátsó fékjéhez kaptam. Le is tapadt rögtön. Ilyenkor csak egyet tehet az ember: kiengedi a féket, és az ujjával tart rá a vadul pörgő dobra, hogy fékezze a hal rohanását. A ponty - mert azonnal tisztában voltam vele, hogy azzal van dolgom - pedig nem is rohant, csak elindult szép, nyugodt tempóban, először a túloldal felé, majd egy nagy kanyart téve a folyással szemben. Igaz, ez a nyugodt uszikálás olyan döbbenetes erővel párosult, hogy oda ment, ahová akart, és ez az erő akkora súlyt képviselt, amit egyelőre felbecsülni sem tudtam. Csak egy dolgot tudatosítottam: ezzel a felszereléssel semmi esélyem arra, hogy ekkora halat a parthoz vezessek. Legjobb esetben is csak az első akadóig tart a vigasság, aztán vége a dalnak. Azt hiszem, soha szerencsétlenebbül nem éreztem magam, mint ezt a kapitális pontyot érezve a horgon. A boldog izgalom helyett szorongás, és az előre sejthető vég érzése lett úrrá rajtam. És a nagy ponty csak ment, mint egy mozdony, komótosan, ráérősen, majd fordult, és lefelé vette az irányt. Aztán megint fölfelé. Talán nem is érezte az icipici horgot, és az őt fékezni próbáló erő nem párosult fájdalommal, ami kirohanásokra készteti a halat. Sétái közben - amit sem lassítani, sem irányítani nem tudtam, csak a magasba tartott, egyébként rendkívül rugalmas bottal próbáltam tartani a kontaktust vele - többször éreztem, hogyan súrló- dik a vékony zsinór a fűcsomókhoz, gallyakhoz. Ám csodával határos módon, bírta a terhet. Mintegy negyedóra múlva jutottam el odáig, nem találkoztam. Hát még amikor felsejlett előttem! Csak nagy, fekete hátából láttam egy darabot, amikor tőlem pár méterre húzott elfelé. Tejó ég, hiszen ez legalább egyméteres! Talán több is! Legalább tizenöt-húsz küós, de közelebb lehet a húszhoz. Borzasztó belegondolni, hogy életem legnagyobb pontya ilyen gyerekes szerelékre akadt. Kispecára, miniatűr horogra, egy szem csontira! Ilyen csak a mesében van. Aztán megláttam a farkát is, amely akkora volt, mint egy sulykoló, ott navigált előttem távolodva, ismét a túlsó part felé. Már legalább egy órája tartott az idegjáték, amikor reménykedni kezdtem. Jobb kezemmel a botot tartottam görcsösen, ballal előkotortam zsebemből a mobilt, odagallyon. Innentől felgyorsultak az események. A bot szomorú reccse- néssel tört derékba, és vége lett a dalnak. Egy lomha rándulást éreztem még, aztán csak a gallyról lelógó zsinórdarabot bámultam megbabonázva, meg a felkavarodott iszapot, ahol a hal letépte magát. Kitámolyogtam a partra, és lerogytam a fűbe. Kezem, lábam remegett, pulzusom száz fölött. Hát mégis elmentél, komám, gondoltam keserűen. Visszamentem a barátomhoz, és egész este szótlanul bámultam a tó vizét. Megittam egy sört, és megpróbáltam végiggondolni az egész kalandot. Végül azzal vigasztaltam magam, hogy több mint egy órán keresztül tartani tudtam egy ekkora halat. Ilyen szereléssel. Fotózás után valószínűleg úgyis visszaadtam volna a szabadságát. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Edinburgh, 2005. július 16. BOLEMANT ÉVA Egy érdekes meghívás volt az oka, hogy a hétvégét ismét Dél- Skóciában töltöttük. Barátaink kicsinyke falujában már 1981-től minden nyár elején megnyitják a kerteket. Az alig száz lakosú falu ragyogó reggelre ébredt. Nagy volt a készülődés, a közösségi házban kiállítást és kiárusítást is tartottak. Aznap mindenki eladhatta fennmaradt növényeit, palántáit, kerti szerszámait, dísztárgyait. Teát, kávét, házi süteményt szolgáltak fel. Mindez szimbolikus összegért, amiben benne foglaltatott a szabad belépés a kertekbe. Gyönyörű, szelíd és vadregényes kerteket is láttunk. Egyébként az itteni kertekről elég gyakran jut eszembe, hogy amíg nem jártam ezen a vidéken, azt hittem, ilyenek csak a regényekben léteznek! Minden rekordot megdöntve, -a falubeliek nagy örömére, több mint háromszáz látogató váltott jegyet az eseményre. A bevételt karitatív célokra használják. A falu a 16. században épített Smail- holm Tower lábánál fekszik. Az ebédmeghívást elfogadtuk. Lindával és Rankinnal a szép időre való tekintettel a kertben fogyasztottuk el a finom falatokat. A kerti asztaltól szép kilátás nyílt a toronyra, így a kávé után a varázslatos kertek és ízek vüágából a legendák és a történelem vüá- gába sétáltunk át. A torony Sir Walter Scott ügyvéd és regényíró nagyapjának volt az otthona, ahol a kis Walter annak idején lábadozott a gyermekbénulásból. Itt hallotta a régi meséket, balladákat, régi történelmi alakok népesítették be betegszobáját és képzeletvilágát. Itt szerette meg a skót történelmet, hogy aztán később megalkothassa a történelmi regényt mint irodalmi műfajt. Ő maga ettől a helytől nem messze, a Tweed folyó partján fekvő Abbotsfordban született. A kis parasztházat főúri kúriává alakította, leszármazottai a mai napig itt élnek. A toronytól tovább haladva elértük a híres Scott’s View kilátópontot. Az író, ha tehette, innen gyönyörködött a tájban. A látvány valóban lenyűgöző, órákig lehetne üldögélni és csodálni az elénk táruló panorámát. (Feltéve, ha nem kisgyerekekkel kirándul az ember, és nem attól retteg, hogy egészen a völgy legaljára fognak legurulni a hegyoldalon!) A völgy mélyén a csillogó Tweed folyó szinte csalogatva hívja a látogatókat a Dryburghi Apátsághoz, amely a hegyről levezető út végében pompázik. Sir Walter Scott halála után e történelmi romok között talált örök nyugodalmat. Szemtanúk szerint, amikor a halottas menet, amely több mérföld hosszú volt, az abbotsfordi szülői házból a Dryburghi Apátsághoz kísérte utolsó útjára, lovai, melyek a halottas kocsit húzták, a kilátópontnál felszólítás nélkül megálltak néhány percre... Az apátság tőszomszédságában a folyó fölé emelkedik a patinás Dryburghi Hotel, ahol egy finom barna sör mellett szívtuk magunkba a régi századokból itt felejtett hangulatot. A gyerekek nagy örömére végre lesétáltunk a folyóhoz, ahol néhány percen belül csurom vizesek lettek. Következő állomásunk egy Melrose nevű kisváros, ahol éppen az idei könyvfesztivál zajlott neves vendégekkel, hírességekkel. A Melrose-i Apátságot, úgy ahogy a határ menti apátságok többségét, I. Dávid skót király uralkodása idején építették, és 1545-ben VIII. Henrik romboltatta le. A romok szomszédságában a nagy kiterjedésű almakertet már több száz éve gondozzák a szerzetesek. Este, már gyerekek nélkül, a melrose-i The Wynd kamaraszínház egyik nyári programját néztük meg. Robin és Bina Williamson műsora a régi idők hangulatát idézte, amikor is a skót szigeteken, a sokszor zord körülmények között élő, gyakran vak vagy fogyatékos zenészek járták a településeket, és történeteket, legendákat meséltek a hallgatóságnak hárfa kíséretében. Bolemant Éva párjával és két gyermekével egy ideig Edinburgh, a skót főváros lakosa. A kisgyermekes családok mindennapjait élik, így ő ebből a szemszögből villantja meg előttünk a brit életforma sajátságos mozzanatait. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Brooklyn, 2005. július 16-17. MOLNÁR MIRIAM ’4ÍÜH Brooklyn helyett most Budapesten Ü|r . töltöttem a beszáI tBB molnivaló hétvégét, ft ' és bevallom, nagyon > M MsL jólesett majd három * £v ut£n -ra a j^| js_ mert utcákon bandukolni. Amikor megérkeztem a Keleti pályaudvarra, első ránézésre minden a régi volt. Ám miután megvásároltam a vonaljegyeimet, és magabiztosan a metró felé indultam, láttam csak, hogy metró, az nincs. A bejárat eltorlaszolva, s egy nagy felirat arról, hogy metrópótíó busszal juthatok el a Deák térre. A buszok viszont meglepően légkondicionáltak, tiszták és tágasak, ráadásul sűrűn is járnak. Tetszett, hogy három nyelven - magyarul, németül és angolul - mondják be a változás lényegét és azt is, hogy a Deák térről már metróval lehet Buda felé utazni. Budapest érzésem szerint drágább, de tisztább és emberbará- tabb lett, amióta nem láttam, értve ezalatt a belvárost, mert most máshol nem volt módomban körülnézni. Kevesebb a kutyapiszok és a csikk, rengeteg az építkezés, az átépítés, és a bicikliutakat is szép számban használják már az egészséges életmódot kedvelők. A Deák téren a volt buszpályaudvar előtti részt nagyon szépen parkosították, randevúkra remekül alkalmas hellyé alakították, és volt is fiatal, idős, pesti és turista látogatója bőven a nap minden órájában. De nem csak kellemes meglepetések értek. Azt is meg kellett állapítanom, hogy a dohányfüst és a részegek terrorja még midig uralja a várost. Ha ebédidőben vagy vacsorakor egy étterem szabadtéri részében foglaltunk helyet, biztos, hogy a szomszédos asztalnál valakik füstje elvette étvágyunkat. Ha viszont bemenekültünk, ott még rosszabb volt a helyzet, mert ott állt a füst. A zömmel turistának látszó férfi csapatok pedig már este kilenc körül annyira feldobott hangulatban kerültek, hogy torkuk szakadtából óbégattak akár órák hosszakat is. Ilyen csoportokkal nem csak a hétvégén, hanem hétközben is találkoztam, és arra gondoltam, vajon hogy érzik magukat a közeli, méregdrága belvárosi lakások tulajdonosai annak ellenére, hogy védelmük érdekében az éttermek és kávézók teraszai éjfélkor bezárnak. Egy másik szomorú megfigyelésem szerint nőtt a hajléktalanok száma városszerte. A belváros több utcáin láttam matraccal és ágyneművel kibélelt zugokat és a Szabadság híd közepén egy idős férfi kéregetett - mindkét lába combtól lefelé amputálva, és az egyik katja is hiányzott. Igazság szerint semmi sem tudta csökkentem az örömöm, amit az itteni barátaimmal való találkozások szereztek. Szerencsére mindenkivel el tudtam legalább néhány órát tölteni, sőt még egy éppen Sydneyben tanuló ismerősömbe is belebotlottam. Az élet szépségéhez tartozik, s a földi világ kicsinységét igazolja, hogy szombaton este, miután megvacsoráztunk a Zoltán utcai Iguana étteremben, éjfél után két brooklyni ismerőssel sétálhattam oda-vissza az autók elől lezárt és csodálatosan kivilágított Lánchídon, ahol frissen sült kürtös kalácscsal köszöntöttük az új júliusi vasárnapot. Molnár Miriam szabadúszó újságíró, négy éve él New Yorkban, szinte azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ízvilágnak. Hosszú idő után itthon tölti kéthavi szabadságát, de a megszokott brooklyni látószögből tudósít a körülötte történtekről. CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-maü cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469 f
