Új Szó, 2005. július (58. évfolyam, 152-175. szám)

2005-07-02 / 153. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. JÚLIUS 2. Családi kör 13 » I » » I » » I I » » I Megboldogult szüleim szeretete és biztatása mellett igen nagy segítségemre voltak egykori tanáraim Búcsú az iskolától (Illusztrációs felvételek) ugyan nagy segítséget, ám bizo­nyos adatokat ezekből is át lehe­tett venni. Még nehezebb volt a helyzete, amikor az élő és bizo­nyos értelemben a „szocialista re­alizmus” szellemében alkotó írók­ról, költőkről volt szó. Mi­vel a tanítás mellett újszü­lött gyermeke gondozásá­val volt elfoglalva, vala­mint családi kötelességeit is teljesítenie kellett, az említett tevékenységre sem energiája, sem pedig ideje nemigen maradt.. Az idő viszont sürgetett, mert már a gimnázium nyolcadik, tehát utolsó évfolya­mának második félévében jár­tunk, s az érettségi vizsgák is kö­zeledtek. Hosszas töprengés után egy teljesen szokatlan megoldást talált. Mivel szilárd meggyőződé­se volt, hogy a magyar nyelv és irodalom kérdéseivel szívesen és eredményesen foglalkozom, azt javasolta, végezzem el az említett személyek irodalmi tevékenysé­gének kiértékelését, és az iroda­lomórákon előadássorozat formá­jában ismertessem osztálytársa­immal, természetesen az ő szemé­lyes jelenlétében, amire rövid gondolkodás után igennel vála­szoltam. Minden tudásomat és energiá­mat igénybe véve a tanárnőmtől kapott irodalmi folyóiratokban megjelent írások alapján - más források nem lévén - kidolgoztam a kért beszámolókat. Közben ter­mészetesen az érettségi vizsgákra is készülnöm kellett, ami bizony gyakran éjszakába nyúló további tanulást jelentett számomra. Közben aztán elérkezett előbb az írásbeli, majd pedig a szóbeli érettségi vizsgák ideje. S mert a gimnázium humán tagozatán folytattam tanulmányaimat, írás­beli vizsgát magyar, latin, német nyelv és irodalomból, valamint számtanból tettem, míg a szóbelit a már említett tantárgyakon kívül a történelem és fizika kötelezően képezte, így tehát összesen öt tan­tárgyból szóbeliztünk, választási lehetőség nélkül. A Szlovákiában jelenleg érvényes érettségi vizsga- rendszerrel összehasonlítva úgy érzem, keményen meg kellett küz- denünk az elért eredményekért. Az iskolai évzárók idején előtö­rő emlékeim beszámolója azon­ban nem lenne teljes, ha nem em­líteném meg a magyar nyelv és irodalomból tett szóbeli vizsgám egy jellemző, s számomra mind a mai napig szinte megmagyaráz­Azóta tudom, semmi sem hiábavaló, amit az ember tesz. hatatlan és hihetetlen mozzana­tát. Talán szükségtelen hangsú­lyoznom, hogy a már említett té­nyek következtében titokban azt óhajtottam, hogy a magyar iroda­lom élő képviselőinek munkássá­gából szóbelizzek, ami tekintettel az érvényben lévő szabályokra - több mint ötven témáról volt szó, melyek egyébként borítékokba voltak elhelyezve, s ezekből kel­lett választanunk - úgyszólván szinte lehetetlennek bizonyult. Amikor aztán a borítékot felbon­tottam, a meglepetéstől pillanat­nyilag csaknem eszméletemet vesztettem, mivel a következő vizsgatémát olvashattam: Kortárs magyar írók és költők műveinek és munkásságának jellemzése. Azóta tudom, semmi sem hiába­való, amit az ember tesz. Ezt üze­nem sok-sok év tapasztalatával minden most végzős kis és nagy diáknak. Ma már nem kell határt sérteni ahhoz, hogy valaki magyaror­szági iskolában tanulhasson Mint ismeretes, a második világháborút követő évek­ben Eduard Beneš egykori köztársasági elnök jóvoltá­ból 1945-től kezdődően egészen 1950-ig az akkori Csehszlovákiában nem lé­teztek magyar tanítási nyelvű iskolák. KOHÁN ISTVÁN Bodrogközi lévén szlovákul nem tudtam, így gimnáziumi ta­nulmányaimat Magyarországon voltam kénytelen elvégezni, Nyír­egyházán, bizony igen ňagy ne­hézségek árán. Megboldogult szüleim szerető megértése és biz­tatása mellett e tekintetben igen nagy segítségemre voltak egykori tanáraim, akik nagy szakmai és pedagógiai felkészültségükkel, megértésükkel és szeretetükkel úgyszólván kárpótoltak minden nehézségért. Ezek a problémák elsősorban abból adódtak, hogy a negyvenes évek végén Magyaror­szágon is politikai változás tör­tént, aminek következtében új szellemben kellett tanulmányain­kat is folytatni. Mivel az új, „hala­dó” szellemű tankönyvek kiadása késett, tanárainknak a régi tan­könyvek anyagát át kellett érté­kelniük, ami bizony nem kis prob­lémát jelentett számukra. A ter­mészettudományi tantárgyak ese­Búcsúzunk tében, valamint a latin és idegen nyelveknél ez ugyan nem okozott szánjukra nagyobb nehézségét, ellenben a történelem, valamint a magyar nyelv és irodalom új, „ha­ladó” szellemű tanítása bizony próbára tette akaratukat és tudá­sukat. A legnagyobb nehézségek­kel a magyar nyelv és irodalom szakos tanárnőnk küzdött, mivel mind a klasszikus, mind pedig az ifjabb nemzedék íróit, költőit az új, „haladó” irodalomszemlélet értelmében kellett átértékelnie, amiben a régi, még használatban levő tankönyvek nem nyújtottak SZÓ MI SZÓ A tenger CSÓKA GÁBOR E Még sohasem látta a tengert. A lenyugvó nap hosszú árnyéko­kat vetett az út­ra. Az egyik kis­város út menti teraszán hangos társaság vacsorázott. - Cser- vinyáno! - kiáltott oda nekik. Az autóstérkép szerint Cergignanón keresztül vezet az út a tengerpar­ti Grado félszigetére, ahol az éj­szakát tölteni akarják. - Avanti, avanti! - kiáltottak vissza az ola­szok. Vagyis hogy haladjanak to­vább, az addigi irányban. Még sohasem látta a tengert. Most, most végre alkalma lesz rá. Megnézheti, amint a látóhatár szélén a víz és az ég összeér. Hall­gathatja a víz zúgását, érezheti az illatát. Lehet, hogy már ma es­te, ha még sötétedés előtt Gradó- ba érnek. Erősen alkonyodon. Ez az ő személyes találkozása lesz a tengerrel, a végtelennel. Eddig csak filmekben látta. A nappali hőség után az al­kony is kibírhatatlan volt. Az au­tó leeresztett ablakain meleg le­vegő zuhogott befelé, amint a kissé lejtős úton lefelé haladtak. Alig két órával ezelőtt álltak meg az egyik autósbazár bejárata előtt. Odabent az udvaron meg­pillantották azt a kocsit, amelyik végett holnap reggel a nyitás ide­jére visszamennek. Addig a me­leg éjszakát a tengerparton töl­tik. Nagy .találkozás lesz ez, az élete nagy pillanata. Sötétedik. Ma már nem pil­lanthatja meg. Majd reggel. A fel­kelő Nap fényében. A levegőben érződik a víz közelségének ülata. Az egyenes út szélét bokrok sze­gélyezik, amelyek lefelé eltűn­nek. Ott a vízpart. Megállnak. Társai lemennek a bokrok között a vízpartra és az arcukat mossák. Lassan követi őket. Nem, nem a tenger az, csak valami szabályo­zott kanális. Továbbindulnak. Grado esti fényei fogadják őket. A főúton hamar kiérnek a városból, s a parkon túli töltésszerű füves sze­gély mögött a tengerpartot sejtik. A töltést bejárat töri meg. Lepar­kolnak a sötétben a fák között, körülnéznek. A vízpart valóban közel lehet, csak most koromsö­tétség takarja. A szabadban a hőség szárította füvön költik el szárazvacsorájukat, amelyet lan­gyos ásványvízzel öblítenek le. Ketten az autóba fekszenek be, ő a társával besétál a városba.. Az éttermek hangosak, annak elle­nére hogy már tizenegy is elmúlt, a környék tele van az odabent va­csorázó, szórakozó szülők ki- sebb-nagyobb futkározó gyere­keivel. Olasz életvitel. Lassan visszamennek a ten­gerpartra. Egy-egy pokrócra he- verednek a füvön. Társaik már alszanak. Fáradt, de csak lassan jött álom a szemére. Váija a reg­geli találkozást a tengerrel, amelyet még sohasem látott. A távolból hajókürt búg fel. Egyre halkulva zsong az olasz éjszaka. A város fényei finoman szűrőd­nek át a fák között. A langyos le­vegőben életöröm érződik. Nem csoda, hogy olasz földön született a reneszánsz. Gondo­latai tompává, zavarossá vál­nak, tudata lassan semmivé foszlik... Arra ébredt, hogy kicsit fázik és kibírhatatlanul kemény a fekhelye. Felült. A társai még aludtak. Nemrég múlhatott el a hajnali szürkület, mert a Nap még nem bújt elő. A fákról itt- ott madárcsicsergés hallatszott. A tenger. Most megláthatja a csodás tengert. Felállt, kinyúj­tóztatta sajgó tagjait, majd a töltés bejáróján a part irányá­ban indult. Élete nagy pillanata volt ez. Csak öt percig tartott az egész. Miután felfogta a valósá­got, visszafordult és gyors lép­tekkel hagyta maga mögött a partot, s próbálta megemészteni a megemészthetetlent: A kitá­rulkozó táj a visszavonult tenger nyomát mutatta. Iszap, olajos föveny, üres konzervdobozok és műanyag flakonok, ameddig a szem ellát. A tenger sehol. Vagy talán valahol, de megközelíthe­tetlenül. Társai lassan ébredez­tek. Nem mondta el nekik, mer­rejárt. Életünk nagy csalódásairól nem szívesen beszélünk. I I » I I I OTTHON ÜLVE UTAZÁS Brazília, a sugárzó arcú emberek országa HAMERLÍK BARNABÁS Brazíliát emlegetve a statisztikák nyomorról számolnak be - az em­berek 50 százaléka szegény, mond­ják. Relatív fogalom. S bár semmi­lyen hivatal felméréseit sem szeret­ném megkérdőjelezni, személyes tapasztalatom más: én nem láttam éhezőt, nyomorgót, s koldust is csak elvétve. Igaz az is, hogy az or­szágnak mindössze töredékét lát­tam, s bizonyára akadnak olyan gazdaságilag kevésbé fejlett és el- hanyagoltabb tartományai is, ahol könyörtelenebb feltételek közt kell megkeresni a betevő falatot. Aki azonban dolgozni akar, az minden bizonnyal talál munkát. Brazília foglalkoztatottság szempontjából virágkorát éli: a modern üzletek kasszagépei mögött három ember rakja műanyag szatyrokba a bevá­rosi buszon, vagy hogy senkit nem lopnak meg egy sötét sikátorban. A bűnözés minden nagyváros kóros betegsége. Miért lenne ez másként a húszmilliós Sao Paulóban, amely Dél-Amerika leghatalmasabb váro­sa, vagy Rio de Janeiróban, amely szintén nem marad el messze a vi­lág nagyvárosai mögött a maga 8 millió lakosával? Mindenhova elju­tottunk, ahova csak akartunk. Hosszadalmas buszozás? Igen, a távolságok valóban ijesztőek: pár centiméter a térképen a valóság­ban négy-, ötszáz kilométernyire és 6-7 órányi buszozásra van. Az au­tóbuszok azonban - s most nem túlzók - kényelmesebbek, mint a repülő. Puha, hatalmas ülések. Sőt, nem is ülések, hanem fotelok, ame­lyeknek a támlája teljesen lehajtha­tó, hogy aludni is lehessen rajtuk. A három kategóriába sorolt színvo­Gyümölcsöző városkép nal legalsó szintje is tartalmazza a légkondicionáló berendezést, a legfelső pedig szinte lakosztálynyi teret kínál az emeletes busz gyom­rában. A 2. osztályról az egész uta­zás folyamán nem hiányzik az in­gyenes kávé és ásványvíz, egy kis harapnivaló, és a meleg pokróc sem éjszakára, hogy meg ne fáz­zunk. Vonatok már nem járnak, mert nem volt gazdaságos vasúti (A szerző felvételei) pályákba fektetni a pénzt. Nagy közkedveltségnek örvend a légi utazáf, amely igencsak felgyorsítja a távolságok leküzdését. A fiatal lé­gitársaságok modern gépekkel re­pülnek, megbízhatók és nem drá­gák. így jutottunk el például Salva­dor városába, amely Bahía tarto­mányfővárosa, s egészen más fény­be állította Brazíliát, mint ahogyan addig láttuk Rio de Janeiróban. sárlást, minden városi buszon kala­uz szedi a viteldíjat, az éttermek­ben pedig nyüzsögnek a pincérek. A munkások arcáról leolvasható a munkából származó öröm, amely ugyancsak messze áll a világhírű brazil fényképész, Sebastiao Sal­gado egykori fényképein látszó nyomortól és kétségbeesett sínylő- déstől. Brazília ma már mosolygós, kedves, örömteli arcát mutatja minden látogatónak. Ez nem azt je­lenti, hogy megszűnt a bűnözés, hogy senkit sem zsebelnek ki a vá­Az éjszaka csodái Rióban CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469

Next

/
Oldalképek
Tartalom