Új Szó, 2005. július (58. évfolyam, 152-175. szám)
2005-07-09 / 158. szám, szombat
Vélemény és háttér 7 ÚJ SZÓ 2005. JÚLIUS 9. Oszama visszatért. Kenya fővárosában, Nairobiban tudják mit jelent ez, hiszen az al-Kaida korábban felrobbantotta az ottani amerikai nagykövetséget. (SITA/AP-felvétel) HÉTVÉG(R)E A megbuktathatatlan VISSZHANG A nagy komáromi komédia... Ezzel a címmel közölt az Új Szó július 6-i számában írást a Szlovák Testvériség tüntetéséről Komáromban. A szerző szerint a város egy tüntetés lebonyolítására adott engedélyt. A valóságban a közterületen sorra kerülő rendezvények menetét a gyülekezési jogról szóló, 84/1990 sz. törvény szabályozza, mely a rendezvény szervezőinek bejelentési kötelezettséget határoz meg. Ugyanakkor a várost csak akkor jogosítja fel a rendezvénybetiltására, ha a szervezők írásbeli bejelentése olyan célokat tartalmaz, melyek sértik az egyetemes emberi jogokat. A Szlovák Testvériség szervezet a Szlovák Köztársaság állami ünnepe alkalmából a törvény által meghatározott határidőben a rendezvényt írásban bejelentette az alkalomhoz kapcsolódó helyszínen - Cirill és Metód szobra előtt. A város a törvény értelmében tudomásul vette a bejelentést. Ismerve a kérvényező szervezet nevével fémjelzett rendezvények jellegét, az esemény biztosításában az állami rendőrség mellett a törvényes lehetőségek keretén belül a városi rendőrség is szerepet vállalt. A magyarországi „ellentüntetők” érkezéséről a városnak nem volt tudomása, az incidens kialakulását nem volt lehetőség megelőzni. Egyébként a cikk tartalmával teljes mértékben egyetértek. Sajnálatos, hogy városunkban békésen együtt élő nemzetek mindennapjait a nemzetiségi ellentétek szítására törekvő mozgalmak és szervezetek (úgy szlovák, mint magyar) hasonló rendezvényekkel megzavarják. Azt sem tartom szerencsésnek, hogy az eseményeket egyes médiák jelentései túldramatizálták. Weszelovszky Gábor, a városi hivatal oktatási és kulturális főosztályának vezetője A magyar honvédelmi minisztérium tegnap két országos napilapban adott fel egész oldalas hirdetést. NAGY ANDRÁS Gripen repülőgépekhez venne levegő-föld osztályú irányított rakéták és kis hatótávolságú levegőlevegő rakétákat. Az előirányzott ár cirka 3,2 milliárd forint. A minisztérium tudja, mikor kell az ilyen dolgokat elsütni. De inkább maradjunk a jó kis otthoni témáknál. A Hankook-ügyön Rusko úgy megsértődött, hogy bejelentette, elgondolkodik a koalícióból való kilépésen. - Jaj nekünk - mondhatták halkan, de azért enyhe mosollyal a szájuk szélén a koalíciós partnerek, miután a nagy kő, mely a szívükről leesett, a földre koppant. Arról a tényről, hogy a jelenlegi kormánykoalíciót egyszerűen lehetetlen megbuktatni, hiába van már csak hatvanegyné- hány képviselője, a héten sikerült újra meggyőződnünk. A Fico által összekapart 60 szavazat sem más, csak vicc. Meg persze az egész parádé, ami körülötte volt. Az arany szobrocskát a legjobb szerepért nálam egyértelműen Mečiar kapta. A háromszoros exkormányfő olyan vehemenciával támadt Ficó- ra, úgy bömbölt a mikrofonba, hogy eszembe jutottak a régi szép idők... A kilencvenes évek, az éneklős kormányülések, a vasárnapi tévés beszédek, a szelíd megjelenés, az újságírókkal fenntartott problémamentes kapcsolat... De ez a múlt, Mečiarnak már csak kétperces monológokra futja. Ami persze szerencse, s egy pillanatra ilyenkor eszébe jut a választónak, hogy ez az ember irányíthatta az országot vagy hat évig. Robert Fi- cónak meg továbbra is mindenki azt vágja a fejéhez, hogy éretlen még a miniszterelnökségre, ezért ne ugráljon, hiába ő a legnépszerűbb politikus. A komáromi akcióról dióhéjban meg csak annyit, amit egy ismerősöm megjegyzett: Szélsőségesek akadnak itt is, ott is, de kiderült, hogy még együtt is csak ötvenen tudnak összejönni. Még szerencse. Fiatalabb koromban nem tudtam elképzelni, hogy a nemzeti, esetleg szélsőséges pártoknak hogy lehet nemzetközi szervezetük. Aztán egyszer láttam egy hírt arról, hogy Le Pen szárnyai alatt, valamilyen nemzetközi találkozón komolyan összefutottak Európa nacionalista pártjainak vezetői. Ott volt Csurka István, Ján Slota meg sokan mások. A lényeg az, hogy ezek ketten mégsem estek egymásnak, sőt nagyon sok mindenben egyetértettek. Na. Ezt kellett volna Komáromban is. Inkább sörre mehettek volna együtt a fiúk. Szerintem. Ezek szerint hiába az afganisztáni és az iraki hadviselés, a világméretű titkosszolgálati együttműködés? A londoni szín FÜZES OSZKÁR Ha valóban az al-Kaida műve a londoni akció, akkor több reménynek és ülúziónak vége. Némelyikért kár, más részüktől éppen ideje volt búcsút venni. Nem az volt váratlan, hogy a magát iszlamistának nevező globális terroristahálózat lesújtott a brit fővárosra - London évek óta tudta, hogy célpont. Hiszen Tony Blair az amerikai elnök leghűbb és legtevékenyebb szövetségese azokban a háborúkban, amelyek különféle nyílt és titkos harctereken zajlanak az al-Kaida és a Nyugat között. És Blair egy nappal korábban még fényes nemzetközi diadalt ünnepelhetett, London elnyerte a 2012-es olimpia megrendezésének dicsőségét. Másnap reggel az ellenség London tudtára adta, egy éjszakát sem aludhat nyugodtan az addig hátralévő hét bő esztendőben. De Madrid után újból tudtunkra adták azt is, hogy a terrorizmus elleni globális háború messze áll a győzelemtől. Az al-Ka- ida változatlanul kész és képes nagy kaliberű, hatásosan tömeggyilkos akciókra ott is - netán főleg ott? -, ahol minden emberileg elképzelhető elhárító intézkedést betartanak, és több évtizedes gyakorlatuk is van a terrorral szembeni harcmódokban. Hiszen London ilyen. Na most: ezek szerint szinte csak az al-Kaida kénye-kedvén múlik, hogy hol és mikor kell rettegni? Ezek szerint hiába az afganisztáni és az iraki hadviselés, hiába a tényleg világméretű titkosszolgálati és kommandós együttműködés, Oszama és csapata nem gyengül? Innen két logikai elágazás van, mindkettő elég ijesztő. Az egyik az, hogy az eddig megtett terrorellenes lépések nem elég hatékonyak, nem elég átfogóak és nem elég jók, tehát szigorítani kell őket. Közvetve erre utalt az Európai Unió belügyi biztosa, meg a NATO-tanács is tegnap este, amikor végre érdemi kémkedési adatcserét ígértek egymásnak, és gyors reagálású antiter- rorista egyeztető csoportokat terveznek. (Közbevetés: mire vártak eddig?) Ám ha most tényleg „hatékonyabbak” lesznek, akkor vajon nem kell-e majd az eddiginél is jobban féltenünk egyes szabadságjogainkat? És tényleg kénytelenek leszünk egyre többet áldozni a biztonság (a félelem) oltárán, pénzben és emberi erőben nyilván, de talán jogban és mozgási szabadságban is? S hol ennek az „önkéntes” áldozatnak a határa? 2001. szeptember 11. után Európa egy ideig azzal áltatta magát, hogy az ő (a mi) barátságosabb, átfogóbb, puhább politikája 1. elkerülhetővé teszi az iszla- misták haragját, 2. tartósabb, megalapozottabb eredményeket hoz a terror visszaszorításában, mert a katonainál jóval szélesebb eszközöket használ, és megpróbálja elejét venni a terrorizmust okozó (ürü- gyöző) áldatlan állapotoknak az iszlám világban. Egyelőre egyik várakozás sem teljesült, sőt. Akkor jöhet a másik logikai elágazás: lehet, hogy majdnem minden, amit eddig a terror megfékezésére tettek, eleve téves és kudarcra ítélt? Kínálkozik válasznak az igen, de ebben az ügyben a kudarcnak is legalább két arca van. Az már biztosnak látszik, hogy az Irak elleni háború (legyen bármilyen indokolt több más szempontból), a terrorizmus elleni harcnak sokkal többet ártott, mint használt. Az al-Kaida remek ellenállási terephez és utánpótlási medencéhez jutott Irakban, ahol azelőtt nem volt kimutatható szerepe. Az is biztosnak látszik, hogy Afganisztánban nem sikerült fölszámolni, talán megtörni sem Oszama bin Laden szervezetét. A mostani események - az egyiptomi nagykövet megölése, az üzbegisztáni terroristaper - is igazolják, hogy valami nem stimmel ebben a legújabb vüág(védő)háborúban. A kudarc másik arca: romlott az iszlám és a Nyugat általános viszonya. Nemcsak az államközi, nemzetközi síkon, hanem azokban a hétköznapokban is, ahol nyugatiak és muzulmánok élnek egymás közelében. A kölcsönös félelem mélyül, és minden egyes terrortámadás egyik célja pontosan ez. A londoni különösen alkalmas szín: itt világvárosnyi muzulmán is él, eleddig szinte példás békében, sőt otthonosságban a többiekkel. Néhány órával a merényletek után már sok londoni muzulmán szervezet jelezte: félnek. Azt pedig jelezni sem kellett, hogy a többiek is félnek a muzulmánoktól. Ha Madáchot idéztük a címben, akkor kell-e mondani: ami történt, az megint az Ember tragédiája. Nem látni még, a bízva bízzált. KOMMENTÁR Egy fez alatt vagyunk SIDÓ H. ZOLTÁN Egy hatalmas, nagy múltú, ám csapdahelyzetben vergődő és a kiutat nem találó civilizáció szélsőségei újra célba vették a Nyugatot. Úgy vélik, a keresztény-zsidó gyökerű euroatlanti civilizációban találták meg a bűnbakot keserveikre, kudarcukra, a modernizáció kihívásaival megbirkózni nem tudó tehetetlenségükre. Pedig a probléma gyökere abban rejlik, hogy mára világosan csődöt mondott az iszlám-arab társadalmi berendezkedés. E témakört számos oldalról lehet megközelíteni, most csak a gazdasági oldalon mutatkozó hiányosságokat villantjuk fel. Az Arab Ligába tömörült 21 országban és a Palesztin Hatóság területén jelenleg közel 285 millió ember él, ám a népszaporulat jelenlegi üteme alapján 2020-ra 410-460 millió között lesz az arabok száma. A világon az arab társadalmakban a legmagasabb a fiatalok aránya, jelentős részük garantáltan munkanélküliként éh le az életét. Márpedig a túl sok dologtalan és sokszor analfabéta fiatal minden forradalmak, lázongások, merényletek ideális gyúelegye. A vizsgált térségben az elmúlt két évtizedben az egy főre jutó hazai össztermék évente átlagosan csupán fél százalékkal nőtt, ami a Fekete-Afrika után a második legalacsonyabb mutató a világon. A 2001. szeptember 11-i amerikai merényletek után készült ENSZ-jelentés az arab térség elmaradottságáról egyebek mellett megállapítja: az arab országok együttes gazdasági összteljesítménye kisebb, mint az Európai Unióban még a dobogós helyekről is leszoruló Spanyolországé. El lehet képzelni, micsoda elmaradottságban élnének, ha történetesen a sivatag homokja alatt még kőolaj és földgáz sem szunnyadna. Az arab világ gazdasági elmaradottsága kulturális téren is civilizációs szakadékot eredményez. A középkorban matematikában, csillagászatban élenjáró arabok napjainkra a tudományos haladás sereghajtóivá váltak, ami nem csoda, hiszen a világátlag egyhetedét költik kutatásra és fejlesztésre. Az ENSZ-felmé- rés talán legmegdöbbentőbb megállapítása mégis a következő: Manapság az egész arab világban évente mindössze 330 külföldi könyvet fordítanak le, az egyötödét annak, amennyit például az e téren nem jeleskedő Görögországban. Az egész második évezredben, azaz 1001-től 2000 végéig összesen annyi művet ültettek át arab nyelvre, amennyit Spanyolországban egyetlen évbén. A londonihoz hasonló véres merényletek hallatán a magukat mérsékeltnek vallók azt mondják, nem minden arab terrorista. Ez igaz, mint ahogy igaz Bemard Lewisnek, a Princeton Egyetem rangos Közel-Kelet kutatójának megállapítása is, aki Az iszlám válsága című könyvében a következőket írta: „A legtöbb muszlim nem fundamentalista, és a legtöbb fundamentalista nem terrorista, ám napjaink terroristáinak többsége muszlim.” Ezért éberen, biztonsági intézkedéseket foganatosítva kell követnünk az iszlám-arab világ válságát, főleg, hogy mára bebizonyosodott, kudarcot vallott a multikulturális társadalmi modell. Különösen Európában kell résen lennünk, mivel hajlamosak vagyunk az önámításra, kulturális, történelmi gyökereink relativizálására, emellett tisztánlátásunkat tompítja gyerekes Amerika-ellenességünk is. Madrid és London óta az oktondik is rájöhettek: nincs harcos Amerika és jámbor, békés, kezeit tördelő Európa, mivel a szélsőségesek egy kalap, jobban mondva egy fez alá vesznek bennünket. JEGYZET Enni vagy nem enni? KOZSÁR ZSUZSANNA Képzeld már, olyan naiv vagyok, hogy azt hittem, ha tömegesen (azaz egy népes énekkar tagjaként) elszállásolnak engem egy termálfürdőbe, annak az ottani személyzet örül. Mert hogy bevételi forrás a hirtelen támadt, váratlan kánikulában, ha negyven fizetővendégnek kell koszt és kvártély egész hétvégére. Reggeli, ebéd, vacsora, jó ezeknek a vidékieknek bármi, ezek mindent megesznek. Persze, hogy mindent megeszünk. Igaz, fintorogva. De ha egy kimerítő délelőtti énekverseny után beesünk végre a szálláshelyre, potom két óra késéssel a szervezés pontatlansága és a be nem tartott versenykezdés miatt, már olyan éhesek vagyunk, hogy jó nekünk a kirántott mosogatórongy is. Hiszen fél három, reggel hét óta egy falatot se láttunk. Fél egyre volt ebéd rendelve, közli mogorván a termálfürdő alkalmazottja. Nekünk mondja? Éppen olyan jól tudjuk. Jöttünk volna mi, ha időben színpadra kerülünk délelőtt, nem a mi hibánk a csúszás, mi örültünk volna, ha másfél órával hamarabb tudjuk le a fellépést. Kopog a szemünk az éhségtől, ha tálalnák végre a megrendelt ebédet... úgyis elkészült két órája, hát melegítsék meg már. Ha nem jöttek időben, akkor jöjjenek vissza egy óra múlva, közli a kiszolgáló, egy italokkal zsúfolt tálca fedezékéből. Egy csomó alkalmi vendég van itt, aki sört kér, azok fontosabbak. A maguk ebédje már úgyis ki van fizetve. Majd ha lesz időnk, megmelegítjük. A kirántott mosogatórongyra bizony várni kell egy órát. Kor- gó gyomorral. Bambán meredünk egymásra, a meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudunk. Ez igen, ez vendég- szeretet! Nesze neked, idegen- forgalom. Ide se teszem be többé a lábam. Pedig épp reggel gondoltam, hogy valamikor a nyáron majd a családdal is... Tényleg naiv vagyok. Azt hittem, ez itt már Európa.
