Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-01 / 126. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 1. ________________________________________________________________________________________________________Kultúra Jancsó Miklós a régi időkről azt mondja, nem igaz a mondás, hogy súly alatt nő a pálma: a szabadságnál nincs jobb dolog a földön, de kell tudni élni vele 9 Elmejátékok üzenettel Drahomíra Vihanovával, A kígyók vára prágai bemutatója után (Miloš Fikejz felvétele) Jancsó Miklóssal, aki a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének volt a vendége, a Pozsonyi Casi- nóban találkozhatott a közönség. Előbb levetítették A zsarnok szíve - Boccaccio Magyarországon című filmjét, majd Szabó G. László újságíró faggatta A magyar mozgókép mestere címmel kitüntetett rendezőt. TALLÓSI BÉLA A bemutatott film keletkezésének körülményeit kutatva, Jancsó Miklós a pénznél kötött ki s elárulta, ahogy a háborúhoz, a filmhez is három dolog kell: pénz, pénz és pénz. A zsarnok szíve - Boccaccio Magyarországon című opus is azért készülhetett el, mert volt rá pénz. Ezzel az 1981-ben forgatott történelmi vagy történelmieskedő filmmel Jancsó egy nem valóságos történetet, egy mesét, egy „elmejá-- tékot” mondott el, amelyben mindenki szerepet játszik, s nem lehet megállapítani, ki kicsoda, s hogy valójában mi is történik a szereplőkkel és a vüágban. Ezzel a „mesével” azonban burkoltan „üzenni” lehetett az akkori társadalmi viszonyokról. Abban a korban ugyanis a rendező a filmmel még üzenetet akart közölni. Jancsó szerint a kilencvenes évek elejétől nem kellett az üzenet, csak a forma volt az érdekes. Ma már az se kell, mert csak a cirkuszra vevők az emberek. Aztán egy kérdéssel ugrottunk egy nagyot Rómába, ahol tíz évet töltött Jancsó Miklós. Abban a korban, amikor még „kisváros” volt, s nem olyan „turistaváros rengeteg amerikai beütéssel”, mint ma. De Róma említésekor is a pénznél kötöttünk ki, mert eljutottunk a Cinecittába, ahol a filmgyártás fő jellemzője a magyar rendező szemével, hogy sokkal több pénzből forgattak-forgatnak mozgóképeket, mint Magyarországon. Az olasz producereknek ugyanis megérte filmbe invesztálni, mert a Cinecitta mozgóképeinek a mai napig sokkal nagyobb a felvevőpiaca. A magyar nyelvterület kicsi, ezért a magyar film nem tudja behozni a belefektetett összeget. Ha nem támogatná az állam az adófizetők pénzéből, akkor nem készülne film, hiszen aki Magyarországon mozgóképbe invesztál, az „Dunába dobja a pénzt”, mert a magyar film nem üzlet. Ezzel szemben „Amerikában privilegizált helyzet producernek lenni. Ha valaki tízmillió dollárt betesz egy amerikai filmbe, az két év múlva a kétszeresét kapja vissza.” Jancsó szerint a magyar film veszteségessége azzal is ösz- szefügg, hogy: „A magyarok nem szeretik a saját dolgaikat. Soha nem szerették a magyar filmet. A régebbi időkben nagyobb volt ugyan a nézőszáma egy-egy magyar filmnek, de elsősorban azért, mert nem igazán volt más nemzetiségű mozgókép. A szovjet filmeket utálták, pedig egy csomó jó orosz film is készült. Az NDK-s filmeket nem nézték. Maradt a csehszlovák, jugoszláv és lengyel film, nagy ritkán egy-egy francia vagy olasz. S még ritkábban, négy-öt éves késéssel, behoztak egy-egy amerikai sikermozit.” A filmművészetről kiderült, hogy: „Ez egy olyan szakma, amelyben az ember mindig lop a másiktól.” Az így jöttem című Jancsó-filmbe így került be egy „lopott motívum” Antonionitól. Az Utolsó tangó Párizsban című világsikerű filmjébe viszont Bertolucci „emelt át egy gesztust” Jancsótól. Tehette, mivelhogy „szabad a pálya, nincs copyright, s mi jól ismerjük egymás szótárát” - mondta Jancsó. „De a nyilvánvaló lopást be kell vallani - tette hozzá. - Bernardo is szólt, hogy »gyere ki, mert a Novecentóban lesz egy snitt, amit tőled vettem«. Ma nehezebb lopni, mert a szótár már olyan bő, hogy nem lehet tudni, mi honnan van.” Aztán a beszélgetés visszakanyarodott a pénzhez, s a kérdésre, hogy visszasíija-e azokat az időket, amikor volt pénz a filmgyártásra, Jancsó Miklós kimért nemmel válaszolt, mondván, nem igaz a mondás, hogy súly alatt nő a pálma.,,A szabadságnál nincs jobb dolog a földön, de kell tudni élni vele.” A pénz után a fiatalokra terelődött a szó. A fiatalokra, akik szeretik Jancsót, s a fiatalokra, akiket Jancsó szeret. „Azt szokták mondani, hogy egy lehetetlen fráter vagyok, mert provokálok. A filmek, amelyeket rendeztem, mind provokációk valamilyen módon. A provokáció valószínűleg fiatalos dolog.” Talán ebből fakad a fiatalok Jancsó iránti szeretete. Szó esett a 2002-ben készült Jött egy busz című filmről, amely öt, lazán kapcsolódó szkeccsfilmből áll, mind másmás fiatal rendező munkája. Az alkotás Jancsó Miklós szakmai és baráti támogatásával jött létre, s tőle származik a film alapötlete is. „A fiatalok jelentik az újat, ők hozzák az újdonságot. Ezért kell megnézni és támogatni ezt vagy azt az ifjú kollégát.” A főiskolán azonban nem tanít Jancsó Miklós. Egyszer tanított Amerikában, négy félévet. Harmincnégy hallgatója volt, de csak ketten lettek filmesek. „A szó szoros értelmében azonban őket sem tanítottam. Filmeket csináltak, aztán közösen megbeszéltük azokat. Idegenkedtem attól, hogy jegyet kellett adni. Mi az, hogy jegy!... Én mindenkinek a legjobbat adtam. Filmesek akartak lenni, ezért én úgy tekintettem rájuk, mint ifjú kollégákra. Különben is, hogyan döntsem el valakiről, hogy jó vagy rossz rendező lesz-e. Nem tudom eldönteni. Itt van például Enyedi Ildikó, aki elvégzett négy évet az egyetemen, de nem kapott diplomát. Az egyik legnagyobb magyar filmrendező ugyanis azt mondta rá, hogy tehetségtelen. Aztán Enyedi Ildikó megrendezte diploma nélkül Az Én XX. századom című filmjét, és világsiker lett. Hogy jövök én ahhoz, hogy eldöntsem valakiről, tehetséges-e vagy sem.” Jancsó Miklós szerint a szakmát meg lehet tanítani, de a zsenialitás nem tanulható. A szakma különösen ma tanulható jól, amikor a millió csatornából áradó mozgókép nem más, mint szalagon készülő tömegproduktum. S csak azt váiják el tőle, hogy elkápráztasson. S csupán arra jók, hogy a néző ne gondoljon arra, milyen a világ.” A beszélgetés végén megint a pénzhez tértünk vissza. Jancsó Miklós nemcsak hogy nem tanít, de nem is rendez. Mert nincs pénz. A harmincadik játékfilmjére készül, de előbb „össze kell kalapozni” rá a forgatási költségeket. Állandó színészével, Cserhalmi Györggyel (Oláh Csaba felvétele) Széthullott barátságokról, szerelemről, tisztaságról és árulásról, illúziók elvesztéséről mesél gyengéd humorral és gyönyörű melódiákkal Webber új musicalje Csak az álmok makulátlanok Amikor még együtt a csapat (Kiss Gábor felvételei) GÖNCZI IVOR Andrew Llyod Webber kedvenc városa Budapest. Az Evita, a Macskák, A József és a szélesvásznú álomkabát, A szerelem arcai, Az operaház fantomja című musicaljei után a hétvégén immár a hatodik zenedrámáját mutatták be a magyar fővárosban. Míg azonban az eddigiek szigorúan rekonstruálták az eredeti darabot s az eredeti rendezést, a Volt egyszer egy csapat már a címével is változást sejtet. Magyarország a huszadik század elején lett az akkori könnyűzenei színpadi műfaj, a népszínmű, majd az operett egyik fellegvára, s az első musicalekre sem kellett sokáig várni. Már a hatvanas évek legelején megszületik az első magyar musical, a Petőfi Színházban Szinetár Miklós viszi színre Ránki György-Vas István-Hubay Miklós Egy szerelem három éjszakája című művét, s itt kerül színre a Mélyvíz is, amelyet Mándy Iván írt. A külföldi sikermusicaleket sem sokáig tartóztatja fel a vasfüggöny, elég, ha csak a vüághírű Hegedűs a háztetőnre, a My Fair Ladyre vagy a West Side Storyra gondolunk, amelyeket évekig nem lehetett levenni műsorról. A hetvenes évek végén aztán Várkonyi Mátyás vezetésével megalakul a Rockszínház, bemutatják az első Webber-opust, az Evitát, s folyamatosan jönnek a nyugati slágerdarabok, és születnek újabbnál újabb magyar sikerdarabok. Elég ha csak Presser Gábort megemlítjük, aki 1973-ban írt zenés darabot a Képzelt riport egy amerikai pop- fesztiválról című Déry-kisregény- ből, ezt követte a Fejes librettójából megálmodott Jó estét nyár, jó estét szerelem és a nemzedéki vallomásnak szánt Harmincéves vagyok. Az 1989 karácsonyán bemutatott Padlást pedig a mai napig műsoron tartják. Az 1983-as év a sok jelentős állomás között is kiemelkedő szereppel bír ebben a folyamatban, hiszen a Madách Színház - amely akkor még kizárólagosan prózai társulat - bemutatja Webber akkor még vadonatúj musicaljét, a Macskákat, amely T. S. Eliot versei alapján készült. Webber, bár nem szokása, átengedi a rendezői szerepet Szirtes Tamásnak, de ragaszkodik ahhoz, hogy a budapesti változat hűen kövesse az eredeti verziót. A siker fenomenális, kilométeres sorok állnak a színház jegypénztára előtt, s az előadás a sokadik szerep- osztásban máig repertoáron van. Két éve Az operaház fantomjánál már szabad kezet kapott Szirtes, s először történt meg az, hogy Webber nem ragaszkodott az eredeti verzióhoz. Látván a hatalmas sikert, megszületik a közös munka gondolata is. 2000-ben Londonban a West Enden viszik színre a zeneszerző eddigi legkomorabb darabját, amely a politika mélyvizébe veti magát. A Beautiful Game cselekménye a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején játszódik a menthetetlenül kettéosztott ír földön, katolikusok és protestánsok véres csatározásainak helyszínén. Hogy mi is jelentette eredetileg a konfliktust, azt a szereplők közül már senki sem tudja. Egy kisváros focicsapatában katolikus és protestáns gyerekek eleinte békésen rúgják együtt a bőrt, de hiába a csak smasszernak titulált O’Donnel atya, aki megpróbálja a csapatot összetartani, a kamaszkorba került fiatalokat megkömyékezi a szerelem és a politika. A szerelem nem válogat, így Christine, a nem éppen makulátlan múltú katolikus lány a sok futó kaland után a protestáns Frankbe lesz szerelmes, s aztán ez robbantja ki az ellentéteket a csapaton belül. Van, aki elkötelezett és vérmes híve lesz a katolikus eszméknek, s beáll az IRA-ba (Thomas), s lesznek olyanok is, akik csak élni és szeretni szeretnének, de a lelketlen hatalmi játék (bizonyára sokan emlékeznek még Neil Jordan Síró játék című kitűnő filmjére) mindenkit magával ránt a mélybe. John, aki eljut a befejezetlen nászéjszakáig Maryvel, a börtönben végzi, s onnan kiszabadulván maga is az IRA karjaiban végzi, pusztulása sorsszerű. Webber kitűnő munkatársakat talál a forgatókönyvíró Ben Elton és a magyar változatot jegyző Bródy János személyében. Az eredeti változat sok új dallal bővül, s míg John eredetileg eltűnik a darab végén, itt meghal. Az előadást hosszas szereplőválogatás előzte meg, s végül maga Webber döntötte el, hogy kik kapnak lehetőséget. Sok új fiatal névvel találkozhatunk a hármas szereposztásban, s Miller Zoltán és Mahó Andrea mellett, akik már bizonyítottak más musicalekben is, olyan végzős egyetemista fiatalok és eddig kevésbé ismert színészek kapnak lehetőséget, mint Nagy Sándor, Nyári Szilvia, Nádasi Veronika, Arany Tamás, Serbán Attila vagy Nagy Lóránt. Az előadás sokat köszönhet a dramaturg Fodor Gézának, aki remekül fogja össze a szálakat, így a Volt egyszer egy csapat nem válik egysíkú politikai történetté. Széthullott barátságokról, szerelemről, emberi tisztaságról, árulásról, illúziók elvesztéséről, felnőtté válásról mesél meghitt hangon, szellemesen, gyengéd humorral és gyönyörű melódiákkal. Nem kell nagyon merésznek lenni ahhoz, hogy megjósoljuk, nemsokára országszerte dúdolni fogják az előadás nem egy dalát. Kentaur a Madách színpadára pazar díszletet teremtett, amely egyik pillanatról a másikra változik át focipályáról éjjeli klubra, templomról temetőre. Ezáltal filmszerűen peregnek előttünk a jelenetek, s néha csodálkozik az ember, miként képesek a szereplők a másodperc töredéke alatt átöltözni. Budapest folyamatosan musicallázban ég. Rómeó és Júlia, Szépség és szörnyeteg, s most a Volt egyszer egy csapat... A kritikusok fanyalgá- sa és mellőzése ellenére megannyi kasszasiker. A Volt egyszer egy csapatnak amerikai változata is készül happy enddel. De ez már egy másik történet. Az idill véget ért (Nagy Sándor és Nádasi Veronika)
