Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-17 / 140. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 17. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ LE FIGARO A bevándorlás a nyitott gazdaság fokmérője - úja a francia lap a párizsi kormány foglalkozási kvótával szabályozott bevándorlásra vonatkozó javaslata kapcsán. Az ENSZ 2000-ben készült jelentése kimutatta, hogy a fejlett országok egyetlen válasza társadalmaik elöregedésére a bevándorlás. A Nemzetközi Valutaalap gazdasági szakértője szerint a külföldi munkavállalók 2002-ben 100 milliárd dollárt küldtek haza családjaiknak. Az összeg a fejlődő országokba beáramló külföldi tőke 50 százalékát jelenti, és meghaladja ezen országok exportbevételeit. Súlyos dilemmák az Európai Unió luxemburgi csúcstalálkozója előtt Európa (gordiuszi) csomója Vasárnap dél volt. Kint a konyhában szóltak a Kossuth rádió étvágygerjesztő nótái, bent a szobában a szlovák tévé déli vitaműsora. Helyi idill a húsleves-rántott csirke kombináció előtt. Éppen Törökország EU-csatlakozásáról vitatkoztak politikusaink, mire jóapám azt mondta: mire nekünk ez a vita, foglalkozzunk a magunk dolgával. JARÁBIK BALÁZS Nem tudom hány embert érintett itthon kellemetlenül a francia és a holland „nem” az európai alkotmányról rendezett népszavazásokon. Talán nem sokat, mert immár nálunk is divat minden rosszért az EU-t okolni, míg a pozitívumokat észre se vesszük. Hasonló hozzáállással utasította el a francia és a holland választó - persze, több más okkal egyetemben - az alkotmányt, és taszította az EU-t létezése legnagyobb válságába. Nem elsősorban az alkotmány miatt, hiszen a rosszul, bonyolultan megfogalmazott és rosszul eladott dokumentum nem ért meg egy misét sem. Ám az alkotmány ürügyén nem egészen egy év leforgása alatt Európa a mennyből (bővítés) a pokolba jutott, hiszen az euroszkepti- kusok már-már temetik az uniót. Ez a nemtörődöm néphangulat az egyik fontos tényezője a mostani válságnak. Nyugat-Európa szemmel láthatóan olyan gazdasági és politikai recenzióba került, amely évekre visszavetheti Európa integrációját, és visszatérhet a nemzeti alapú politizálás az európai politika fősodrába. Ennek nyitányát éppen a Törökországgal kapcsolatos vita jelentette, már ott pontosan megfogalmazódtak azok az érvek, amelyek mentén mind a franciák, mind a hollandok nemet mondtak az alkotmányra. Azóta pedig alaposan elszabadultak a politikai indulatok, és megindult az EU temetése: az új francia kormány az angol- szászpiaci liberalizmus ellen kívánja mozgósítani a franciákat a szociális vívmányok érdekében. A régi holland kormány a bővítésre mond teljesen nemet, mert a hollandok legnagyobb nettó EU-befi- zetőként szeretnék megóvni szabadságukat, lefékezni Európa keletre rohanását, és megőrizni Hollandiát hollandnak. Jellemzően skizofrén, hogy mindez akkor történik, amikor a francia kormány már privatizálta az állami vagyon közel kétharmadát, míg Nagy-Bri- tannia az utóbbi időben a szociális kiadásokra egyre többet fordít. El- lenség(kép) azonban Nyugaton is kell. Még az az érv, hogy mind a franciák, mind a hollandok a saját kormányuk ellen szavaztak, sem szól az EU mellett. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a választók többségét nem érdekelik az európai érvek, csupán saját (nemzeti) érdekük. De miért ne lehetne ez így? Az európai politika „renacionalizálá- sa” korántsem baj. Hasonló irányvonal már évekkel ezelőtt kezdett körvonalazódni Európában (sőt Közép-Európában még markánsabban). A nyugati elit azonban „kölcsönadta” Brüsszelnek politikusai és szakértői javát, ezzel együtt a kommunikáció hiánya okozza Brüsszel és a .tagállamok konfliktusainak jó részét. Mi más magyarázata lehet annak a jelenségnek, amelyet Berényi József külügyi államtitkár fogalmazott meg a minap: az EU mindig előjön valami bombasztikus céllal, amitől aztán szégyenlősen eloldalog. Természetes a visszatérési vágy a nemzetállamok pozíciójának megerősítéséhez, hiszen az EU-ban is ebből fakad a politikai legitimáció. Elgondolkodtató azonban az európai vezetés hiánya, hiszen Európát eddig mindig egy erős vezető húzta ki a kátyúból, amely túl tudott lépni a nemzeti horizonton, és új dimenziót tudott adni annak a projektumnak, amelyet ma Európai Uniónak hívunk. Széles e horizonton nincs ilyen politikus a luxemburgi csúcs előtt, aki - a jelenlegi nemzeti hangulatok és választói tendenciák ellenére - képes lenne felhívni a figyelmet arra, hogy az EU a második világháború utáni korszak szülötte és működőképes. Azé a korszaké, amikor mindenki fel tudta mérni, hova fajulhat a nemzeti érdekek (vagy sérelmek) - túlzott - védelme. Nem utolsósorban Európa ezzel a projektummal segítette ledönteni a vén kontinenst kettészakító ideológiai falat, a bővítéssel lett igazi globális játékos. Csak éppen az EU szerkezete recseg-ropog a 25 tagállam súlya alatt, mert sokkal kevesebbre tervezték. Nyugat-Európa azonban nem hajlandó észrevenni a világ változásait, politikájában a félelem dominál. Szeretne megmaradni annak a békés, gazdag szigetnek, amely a világháború befejezése után lehetett - főleg az amerikai hadigépezet védelme alatt. Miközben Nyugat-Európa saját szociális és gazdasági vívmányainak roncsait őrizgeti, a volt szovjet tagországokban forradalmi, Amerikában háborús hangulat uralkodik. A feladat Európában teljesen világos: tessék felnőni, rendet teremteni a Balkánon és a volt szovjet tagköztársaságokban. Mindez azonban nem sikerülhet egy működőképes EU nélkül, amelynek az alapja Nyugat-Európa mentális és gazdasági-politikai reformja. A francia és a holland „nem” után azonban a pozíciók megerősítése folyik az EU- n belül, márpedig a luxemburgi csúcsnak megoldást kellene találnia a két legnagyobb problémára: a következő hétéves költségvetésre (2007-2013), illetve az alkotmány ratifikálására. Nem nehéz megjósolni, hogy ezen a hétvégén ez nem fog összejönni. Még mielőtt Közép-Európa hátradőlne a karosszékben a vasárnapi ebéd után, mondván, ez Nyugat- Európa ügye, ácsi. A régió és egyes országai politikailag éretté válása azt is jelenti, hogy Közép-Európa kiveszi a részét a megoldásból. Ezi- dáig ugyanis alaposan hozzájárultunk annak az imidzsnek a kialakításához, amely a lengyel villany- szerelőben öltött testet, aki a francia népszavazás kampányában (és egyébként a való világban is) jól alávág a francia szakemberek árainak. Ha nem tudjuk elmagyarázni nyugati szövetségeseinknek, hogy nyertek velünk, akkor együtt szedjük szét mindazt, amelyet a nyugatiak - nélkülünk - idestova negyven éve építgettek. Ehhez azonban olyan globális témákhoz, mint a török csatlakozás is hozzá kell szólni, valamint nemcsak kérni, hanem adni is illendő lenne megtanulni. Csomó tehát van, minimum gordiuszi nagyságú. Nagy Sándor híján idő kell, hogy közösen bogozzuk szét. Csak nehogy daganat legyen belőle. Rosszindulatú... A boncolás eredménye ellenére a szülők úgy vélik, lányukat meg lehetett volna gyógyítani Terri Schiavo állapota sose javult volna MTI-HÁTTÉR Schiavo, a mesterséges táplálás leállításával márciusban halálba segített kómás beteg soha nem kerülhetett volna jobb állapotba. Emellett senki nem adott neki sem kábítószert, sem mérget - ezt állapította meg a boncolás, amelynek jegyzőkönyvét tegnap tették közzé. Terrinek 1990-ben - feltételezés szerint egy fogyókúra nyomán előállt káliumhiány miatt - megállt a szíve, s az agy kimaradó oxigénellátása úgynevezett éber kómába taszította. Férje, Michael a beteg szüleivel folytatott, sokéves elkeseredett jogi harc után márciusban elérte, hogy leállítsák Terri mesterséges táplálását. A boncolást Michael Schiavo követelte ki, mert Terri szülei egyebek között azzal gyanúsították, hogy kábítószert vagy mérget adott lányuknak. A boncolás kiderítette: senki és semmi nem javíthatott volna Terri állapotán, mert agya már az átlagos emberi agy méretének felére zsugorodott össze! Emiatt nem is hallott, s noha a kómában sokszor kinyitotta a szemét, teljesen vak volt. Szülei éppen arra alapozták reményeiket, hogy gyermekük látogatásaikkor feléjük nézett. Nyelni sem volt képes, de ha a gyomorszondán keresztüli mesterséges táplálást fenntartják, még jó tíz évig is élhetett volna a 41 éves beteg. Terri Schiavo ügye nem csupán az Egyesült Államokban, hanem az egész világon nagy feltűnést keltett, és újra heves viták középpontjába helyezte az eutanázia és a halálhoz való jog kérdéskörét. Mesterséges életben tartása mellé állt a keresztény jobboldal és a Vatikán is. George Bush amerikai elnök is szót emelt életének meghosszabbítása mellett. Az amerikai bíróságok azonban a több éves jogi huzavona során meglehetősen következetesen elfogadták a szakértők véleményét, amely szerint Terri vegetatív állapotban van. Michael Schiavo, a férj megelégedéssel vette tudomásul a boncolás eredményét, amely egyfelől tisztázta őt minden vád alól. A beteg nő szülei viszont kitartanak álláspontjuk mellett, hogy a kómában fekvő lányukkal tudtak kommunikálni, s hogy meg lehetett volna gyógyítani. KOMMENTÁR Huszonkétmillió GRENDEL GÁBOR A káromkodás állítólag segít levezetni a feszültséget, ami jó hatással van az egészségre. Ez jó hír. Nem kell annyit orvoshoz járni, elég nyomon követni a hazai politikai eseményeket. Mostanában különösen kormányfőnknek köszönhetően'jó egészségnek örvendek. Azt mondja a minap, hogy aki az ő pártjával együttműködik, nem élvez átlagon felüli előnyöket. Nagyon lényegre törő. Kezdetnek az átlagon felüli szókapcsolatot jegyezzük meg, a többi feledhető (meg amúgy is kétséges). Állítja mindezt egy rejtélyes szponzor kapcsán, akit hónapok óta nem hajlandó megnevezni. A törvény nem tiltja - érvel a miniszterelnök. Elég szomorú, de hát tudjuk, hol születnek a törvények... Azért mégis érdekelne, hány párt mondhatja el magáról, hogy felhalmoz 22 millió korona adósságot (na jó, ezt még el lehet képzelni), amelyet idővel sikerül úgy átruháznia egy cégre, hogy az nem kér cserébe semmit. Vagy legalábbis semmit, ami átlagon felüli előnynek számítana a politikában. Csak a névtelenséget, az meg igazán megér 22 milliót. De mire megy valaki azzal, hogy „megveszi” egy kormánypárt adósságát? Ráadásul miért leplezi magát, ha ellenszolgáltatás nélkül volt ilyen nagylelkű? Azt mondja erre a kormányfő, hogy a párt támogatói nem csípik a népszerűséget, magánélet is van, nem lehet minden villa köré ötméteres kőkerítést építeni. Megértem, azt a 22 milliót nem lehetett könnyű összekaparni, talán még a nagyi is beszállt, kerítésre már nyilván nem futotta. Azt is mondja még, hogy néhány újságíró már úgyis jó ideje tudja, ki volt az adakozó. Csak éppen tisztában vannak az üzlet tisztaságával, ezért hallgatnak. Nincs miből botrányt csinálni. Talán igaz. Akkor viszont végképp nem értem, mi az oka a titkolózásnak. Nem mintha le akarnám járatni, csak egy kérdést szeretnék feltenni ennek a nagylelkű embernek: ha egyszer eladósodóm, számíthatok a segítségére? Esküszöm, nem adok cserébe semmit! JEGYZET A száz legnagyobb HOLOPZSOLT Olvasói játékot hirdetett egy hetilap annak kiderítésére, ki a legnagyobb szlovák. Hogy az olvasónak ne kelljen annyit törnie a fejét, a lap száz személyt is felsorol, van köztük boldog-boldogtalan, nem akarom különösebben elemezni a névsort. De az a nagy veszély azért fennáll, hogy az olvasók véletlenül Jedlik Ányost vagy Thurzó Györgyöt stb. választják meg a legnagyobb szlováknak. Mit szólnak majd ehhez más lapok olvasói? Esetleg a német Kempelen Farkast vagy a lőcsei Pál mestert, akiről csak egyvalamit tudunk biztosan: hogy nem szlovák volt. A listán természetesen ott van Jánošík, aki a hatóságok előtt nem tudott elszámolni a bevételeivel, viszont amnesztiában nem tudta részesíteni magát, tehát kivégezték. Ott van Vladimír Meéiar is, persze. És Tiso. És persze szerepel a listán soksok kiváló ember. De mondom, nem a névsor érdekel, másik százas lista jutott eszembe. A Nagy Könyv, s hogy a játéknak még csak véletlenül sem az volt a célja, hogy kiderüljön, melyik a száz legjobb. Hogyan lehetne ezt eldönteni, összehasonlítani egyik könyvet a másikkal. Nekem ezek, neked meg amazok... Vagy még magam se tudom, nekem melyek. A cél az volt, hogy az emberek olvassanak, könyvekről vitázzanak, hogy a tévés „tárgyalások” láttán rádöbbenjenek, valami magával ragadó, varázslatos dologból maradtak ki, mert ezt a könyvet éppen nem olvasták. És elhatározták, hogy el fogják. Ha megnézzük a „verseny” eredményét, láthatjuk, teljesítette egyetlen lehetséges feladatát. A tizenkét „legjobb” könyvet javarészt a gyerekek, a kamaszok és fiatalok emelték a lista élére, tehát olvasnak, van remény. Arról reménytelen vitázni, melyik a legjobb könyv, viszont olyan nagyon jó. Arról is reménytelen lenne vitázni, ki a legnagyobb magyar. Azt se tudom, olyan nagyon jó lenne-e. Mindig, akinek évfordulója van, vagy díjunkat, alapítványunkat, tervünket, asztaltársaságunkat neveztük el róla? A legnagyobb ipagyarok ma névtelenek, alighanem a határon túl kell keresni őket, ismertetőjelük talán az, hogy magától értetődően és egyszerűen magyarnak nevelik gyerekeiket, ha adott nekik, hogy úgymondjam, a magyarok istene. FIGYELŐ Komoly következményei lehetnek annak, hogy a szerb törvényhozás elszalasztottá a lehetőséget és a parlamenti pártok nem voltak képesek elítélő nyilatkozatot elfogadni a háborús bűntényekről, közöttük a srebrenicai mészárlásról - írta a Politika című belgrádi lap. Az ország történelmébe ez úgy fog bevonulni, hogy a szerb népnek nem volt ereje hangosan kimondania azt, amit a háborús bűntényekről gondol. „A politika felülkerekedett a józan észen, már nem is beszélve az érzelmekről. Nehéz elhinni, de sajnos igaz, hogy a szerencsétlen nyilatkozatot a mi politikusaink politikai haszonszerzésre való lehetőségként értelmezték” - írta a lap.
