Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-31 / 125 szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 31. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ AUSZTRIA A franciák nem azért vetették el az európai alkotmányt, amit tartalmaz, hanem azért, amit nem, vagyis azért, mert a szerződés nem képes védelmet nyújtani „a brutális és gyakran igazságtalan globalizálódott piac ellen” - írta a Die Presse. A Kurier szerint minden európai uniós vezetőnek le kell vonnia a tanulságokat a francia népszavazás negatív eredményéből. A Der Standard úgy véli, az elutasítás súlyos csapást mér az európai építkezésre. BELGIUM Európa megroggyant, Chirac szőnyegre került - ezzel a címmel jellemzi a népszavazás után kialakult helyzetet a Le Soir. Ha az Európai Unió többi tagországában sikeresen zajlik le az EU alkotmányos szerződésének ratifikálása, 60 miihó francia nem akadályozhat meg 400 millió más európait, hogy több demokráciában részesüljön - olvasható a La Libre Belgique című lapban. A hevesen EU-párti újság szerint a francia lakosság nem az alkotmányra mondott nemet, hanem , Jacques Chirac elnökre, 3 lengyel vízvezeték-szerelőkre, a globalizációra, a munkanélküliségre, Brüsszelre”. HOLLANDIA A De Telegraaf azt írja: a franciák elutasító állásfoglalása nem jelenti az európai együttműködés végét, de annyi bizonyos, hogy elveszett egy lehetőség az EU megjavítására, s ennek még jelentős történelmi következményei lesznek. A franciák után a hollandok olyasmiről szavaznak holnap, ami „gyakorlatilag már nincs”. Az Algemeen Dagblad szerint az európai politikai vezetőktől függ, hogy a franciák nemleges döntése válságba dönti-e Európát. A De Völkskrant szerint Chirac francia elnök hibás taktikázása okozta a fiaskót. NAGY-BRITANNIA Az Európára félelemből kimondott francia „nem” olyan, mintha a britek a marhaszeletre, az oroszok a vodkára mondanának nemet, vagy a szív utasítaná el a testet - írta a The Guardian. A napilapban Timothy Garton Ash brit történész, publicista úgy vélekedik: a francia választók nemcsak „erre az esetlen alkotmányra” mondtak nemet, hanem mindarra is, amivé az EU a berlini fal leomlása óta vált. OLASZORSZÁG Franciaország pofont adott Európának - úja a La Repubb- lica. A lap úgy véli, a népszavazás valóságos guillotine, nyaktiló a francia elnöki palota ' szempontjából. La Stampa szerint is súlyos következményekkel jár a „nagy nem”. SVÁJC A Neue Zürcher Zeitung úgy fogalmaz, hogy „a francia nép fellázadt, nem engedelmeskedett vezetőinek”. A Bemer Zeitung aláhúzza: a francia szavazók voltaképpen saját kormányukat akarták meginteni hibáiért, mulasztásaiért. Szellemi otthonuk volt a cseh főváros, és most is onnan üzennek az utókornak Két prágai: Kosík, Rákos Rákos Péter egy évvel idősebb volt: egy évvel korábban is távozott, mint Karel Kosík. Rákos Péter ebben az évben lett volna nyolcvanéves, és nem nagyon emlékeztünk rá, Kosíkra - remélhetőleg - jövőre méltóbban emlékezik a cseh értelmiség. Életútjuk sok hasonlóságot mutat. E. FEHÉR PÁL Rákos Pétert Kassáról hurcolták német koncentrációs táborba; Karéi Kosíknak mint diáknak kellett megismerkednie a Gestapo börtöneivel. Mindketten a prágai Károly Egyetem neveltjei lettek. Viszonylag fiatalon élhették meg a hatvanas évek Prágájának szellemi pezsgését, például az 1963-as liblicei Kafka-konferenciát, amely a vaskalapos NDK-vezér, Walter Ulbricht szerint a Prágai Tavasz kiindulópontja volt, s ebben kivételesen egyet is lehet vele érteni, csakhogy ő betiltani akart, a liblicei konferencia pedig a gondolat felszabadítását célozta meg. Gyanútlan volt az „emberarcú szocializmusban” gondolkodó cseh értelmiség, még az sem tűnt fel nekik, hogy - a reális szocializmusban példátlan módon - a tömbhöz tartozó országok egyikében rendezett nemzetközi tanácskozásról a szovjetek távolmaradtak - és ez, mint 1968-ban kiderült, egyáltalán nem volt véletlen. Rákos a konferencia egyik fontos referátumát tartotta az életmű többféle értelmezési lehetőségéiről, Kosík ugyan nem adott elő, de korábban megjelent alapvető tanulmányát, a Kafka és Hašek életműve közötti párhuzam elemzését sokszor idézték. Kosík a Prágai Tavaszhoz vezető gondolati út egyik alapvető filozófiai művét írta meg, A konkrét dialektikáját, amely a dogmatizmus tudományos kritikáját adta, Rákos Péter pedig Lukács György életművét ismertette a cseh olvasókkal. Kosík akkoriban hangsúlyozta: „A filozófia, ugyanúgy, mint a kultúra, az a terület, amelyen semmisem érhető el sem erőszakkal, sem csalással. A filozófiára az érvényes, hogy a gondolatok dialógusában fejlődik, vagy - ha ez túlságosan idealista lenne bárki számára - a gondolat és a valóság ütköztetésében. Az úgynevezett nem marxista irányzatok betiltása és egy abszolút világnézeti monopólium bevezetése egyszersmind elmarasztaló ítéletet jelentett a marxista filozófia számára is. Megszűnt filozófia lenni. Ideológia lett.” Ezt a tételt minden bizonnyal Rákos Péter is el tudta fogadni, noha aggályos és alapos kritikával szemlélt minden általános érvényűnek szánt és főleg a politikával összefüggő megállapítást. Rákos Péterről mindenki tudhatta, még azok is, akik soha nem olvasták, csak véletlenül találkoztak vele, hogy a tisztesség és a demokratikus magatartás sugárzott belőle. Igen, Rákos Péter a magyar irodalmat oktatta az egyetemen, a magyar kultúrát terjesztette cseh közegben, igen nagy, máig sem teljesen felmért eredménnyel, de tevékenységének igazi célja az volt, hogy tanítványai és olvasói teljes és igaz emberi létet éljenek. Nem véletlen, hogy egyik utolsó munkája annak elemzése lett, miként torzítják életünket az „öncsalások és az előítéletek, mint történelemformáló erők”. Rákos két nyelven, magyarul és csehül is megírta, valamint a Kalligram gondozásában meg is jelentette pompás esszéjét a „nemzeti jellegről”. Esszé volt ez a szó eredeti, már régen elfelejtett értelmében, azaz kísérlet annak az igazságnak a megfogalmazására, amelyet még. nem is látunk teljesen világosan, de amely igazságra létfontosságú szükségünk van. Az esszé mondandóját maga Rákos ekként összegezte könyvének fülszövegében. A prágai egyetemen vendégeskedett egy belgiumi flamand professzor, aki élénken érdeklődött a nemzetiségi kérdések, jelesül a szlovák-magyar kapcsolatok iránt. Rákos - egyebek között - úgy felelt neki, hogy kérdésére kérdéssel válaszolt, valahogyan így: az olimpiai játékokon aranyérmet szerez egy vallon sportoló, majd ezután felhúzzák tiszteletére a belga zászlót és felhangzik a belga himnusz. Ilyenkor, nemde, minden belga büszkeséget érez? A vendégtanár villámgyorsan felelt: ugyan kérem, hogy juthatott eszébe, hogy valami vallon aranyérmet szerezhet? Rákos arra a veszélyre figyelmeztetett élete alkonyán, amely az egyesülő Európa egyik legnagyobb betegségének gondolt és nem tévedett: a nacionalista előítéletek agresszivitására. Európa jövője és ezzel szoros összefüggésben a cseh jövő nyugtalanította Kosíkot is utolsó éveiben. Az a tény, hogy a diktatúra után a demokrácia győzelme és a szociálisan is igazságos társadalom megteremtése mennyire nehéz feladat lesz. Azt írta: „Az emberek elűzik házuktól az igazságot, és nem akarják tudni, valójában mi történik odakint. Nincs bátorságuk ahhoz, hogy lássanak és halljanak, óvatos megfélemlített- ségbe vonulnak vissza, és tudatukat éppúgy, mint lelkiismeretüket, a legkülönbözőbb ideológiákkal, azaz hamis nézetekkel altatják el. A száműzöttség nem a kisebbség előjoga. Mi mindannyian önkéntes száműzöttek és üldözők vagyunk ezen a Földön, és azok is maradunk mindaddig, amíg megengedjük, hogy az igazság száműzöttként és üldözöttként bolyongjon a Földön. Világ száműzöttjei, egyesüljetek, és közös erővel szabadítsuk ki az igazságot száműzetéséből! Csak így szabadíthatjuk fel magunkat!” Akadt egy sajátos érintkezési pont Kosík és Rákos szellemi otthonai között. Rákos Péter, természetesen, publikált az Irodalmi Szemlében, de az már szokatlan volt, hogy Tőzsér Árpád főszerkesztősége idején Kosík-esszé kéziratból fordítva látott napvilágot ugyanott. És egy személyes emlék... A kilencvenes évek derekán Prágában véletlenül találkoztunk lakása közelében, a vár felé vezető Neruda utca meredek kapta- tóin. Leültünk egy kis kávéházba, ő vörösbort ivott, én sört. És - egyebek között - arról érdeklődött, olvassák-e és kik az Irodalmi Szemlét? Ez a visszahoz- hatatlan múlt. Emlékeimet pedig az idézte meg, hogy Prágában kiadták Karel Kosík utolsó esszéit. A Kalligramban pedig nemrég Rákos Péterre emlékeztek. Két prágai értelmiségi... Mind- kettejük szellemi otthona volt ez a város, és most is onnan üzennek nekünk, az utókornak. Halljuk őket? Magyarul és csehül is megírta pompás esszéjét a „nemzeti jellegről”. KOMMENTÁR Párizsi (bal) fékek MOLNÁR NORBERT Megbukott Franciaországban az Európai Unió alkotmányáról szóló népszavazás. Ez volt az első próbálkozás, amelyből nem jött ki jól a Konventben megszületett szöveg, ám az alapszöveg végleges bukásához ennyi éppen elég lehet, főleg egy holland nem jól látható közelsége miatt is. De ne temessünk előre valamit, ami még csak tetszhalott! Láttunk mi már karón varjút, megismételt ír vagy dán népszavazást. Hallottunk mi már nizzai szerződésről is, ami - bár rendkívül tökéletlen és még bonyolultabb súlyozási rendszerrel bír, mint az alkotmánytervezet - helyettesítheti, sőt helyettesíti is a franciák által rühellt dokumentumot. Valahogy ki kell jönni a zsákutcából. De vizsgáljuk meg azt, hogyan jutott Európa oda, ahol éppen rostokol. Az alkotmányos szerződést néhány ország a parlamentben ratifikálta, vagy éppen készül ratifikálni, míg mások népszavazást írtak, vagy éppen írnak ki a dokumentumról. A parlamentekben általában problémamentesen megy át a szöveg, néhány szélsőséges pártöcska ellenkezésével (Szlovákiában a kommunisták és a kereszténydemokraták játszották ezt a szerepet). És nem azért ment ilyen simán, mert a szöveg egetverően jó és pontos, s mindenki érdekeinek megfelel, hanem mert tudják, hogy nincs olyan, ami mindenkinek jó. így kompromisszumot kell keresni. S aki keres, az talál, s főleg az a bölcsebb. Szóval, néhány országban úgy határoztak, döntsön a nép. Nem akarom áldemokráciának névezni ezt, de minimum alibizmus és hárítás. Miért bízzon a választó választott képviselője egy döntést valamely kérdésben a választóra, ha tudja, hogy az nem kompetens? És ezzel nem az egyszerű embert nézem le, hanem az alibista politikust, mert hiperdemokratára játszik. Nyakam rá, hogy az alkotmányt elutasító franciák 99 százaléka azt sem tudja, mi ellen szavaztak, mert soha nem láttak fél méter közelségből európai alkotmányt. Ezért volt veszélyes Jacques Chirac játéka. Maximálisan őt terheli a felelősség azért, hogy Párizson bukni látszik az első európai alapdokumentum, amelyet - a sors fintora - éppen egy volt francia elnök, Giscard d’Estaigne vezérletével dolgozott ki a Konvent. Nem kellett volna ugyanis népszavazásra bocsátania, főleg annak tudatában, hogy a francia kormány népszerűsége a horizont alatt van. Pontosan tudnia kellett, hogy a nép büntet, méghozzá nem tudatosan, hanem találomra. Chirac azonban nem érzi magát bűnösnek, nincs miért lemondania, véli. Raffarin kormányfő pozícióját azonban az elnök már meglebegtette. Magyarul: a saját kis érdekei miatt tette taccsra az alkotmányt, s szorította sarokba Európát. Gusztustalan dolog egy - úgymond - nagy kaliberű politikustól. De van egy jó hír is: a franciák ezáltal elveszíthetik pökhendi, diktáló szerepüket Európában. Legalább megtudják, mi az kullogni. JEGYZET tokzatosan mosolyogva annyit mond, nem ez a jókedv oka, hanem végre sikerült munkát kapnia jóval tisztességesebb fizetésért. El kell mondani róla, egyetemi végzettsége van, szakmájában azonban országunk fura szabályai miatt igen nehezen tud elhelyezkedni, vállalkozni pedig csak szakmai gyakorlat után engednék, de azt meg nem tudja megszerezni, mert a szakmai gyakorlat megszerzéséhez nem veszik fel munkaviszonyba. Lódoktornak tanult a lelkem, érti a dolgát, tudja, mit kellene csinálni, de hát ha egyszer ilyen lükék ezek az előírások?! Ördögi kör ez! Ez a vasárnap azonban az utolsó munkanap itthon. Szerdától irány a Balaton, hivatalos munkavállalási engedéllyel, igaz, megint csak felszolgálni, megint talpalni, no de már nem ennyiért, mint itt. Aztán meg ki tudja? Hátha ráakad valamilyen kapcsolatra, hátha továbbmegy, neki a vüágnak. Bámulok a teraszon, igazi mediterrán a hangulat, de a kedvemre már árnyék borult a hírektől. Változik a kép, két szutykos cigánygyerek kérin- csél cigarettát, s mivel nem kapnak, a csikket szedik fel. Majd megfürödnek sikongva a szökőkútban, aztán futnak valahová. Dolce vita - édes élet! Mintha moziban lennék, csak nem az isteni Marcello és a dús keblű Anita a főszereplő. Meleg van, langyul a sör, bámulok a teraszon. Bambulok a téren SZÁSZI ZOLTÁN Mondhatnám József Attila szavaival: ámulok, hogy elmúlok. Menet közben azonban mennyi a látnivaló! Különösen így egy kora nyári késő délutánon, mikor kiül az ember a város főterére és bámészkodik. Telve a tér teraszokkal, afféle mediterrán hangulat, mintha már európaiak lennénk ebben is, még a zene is olaszos. Ful- lasztó vasárnapi hőség, de nem ettől kap fejfájást az ember. Akarva-akaratlan mindenhol kibukik a hétköznap, a megélhetés vagy a meg nem élhetés gondjából fakadó panaszáradat. Ám egy ellenpélda is van. Egy fiatalka pincérkislány ismerős fülig érő mosollyal hordja szaporán a habos sört. Máskor hétvégére már éppen hogy mozdulni bír, annyira ki van hajtva a napi tizenkét órás műszak, az olykor érteden és értheteden vendégsereglet, a meleg meg az ugyancsak kevéske napibér miatt. Legutóbbiért, mondjuk, egy tőlünk nyugatabbra lévő országban fel se kelne reggel az ottani illetőségű lakos. Most ragyogó mosollyal repked ki s be a lányka a terasz és benti felszolgálói tér között. Évődünkvele, tán szerelmes, azért van így feldobódva, de ti(Ľubomír Kotrha rajza) Szöveg nélkül
