Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)

2005-05-14 / 111 szám, szombat

14 Családi kör ÜJ SZÓ 2005. MÁJUS 14. MINDENNAPI KENYERÜNK Ne fesd az ördögöt a falra! HAĽKO JÓZSEF Réges-régen, 865-ben Bag­dadban a mozlim Mutavakil ka­lifa népének megparancsolta, hogy fessék tele a keresztények házait különféle ördögképek­kel, így űzve gúnyt belőlük. A legenda szerint pedig, amikor a városon átutazott a mit sem sej­tő Konstantin szerzetes, és meg­kérdezték tőle, szerinte mit je­lenthetnek azok az ábrák, ő kis gondolkodás után ezt felelte: „Nos, a falakon ördögök képét látom, azt gondolom tehát, hogy odabent keresztények lak­nak. Merthogy a démonok nem férnek meg velük egy fedél alatt, kimenekül­tek a házból. Ahol te­hát nem látni ezeket a démonokat a külső fa­lakon, minden valószí­nűség szerint, ott bent laknak...” Konstantin találó vá­lasza sokkal több volt, mintsem egy humoros megjegy­zés a kereszténycsúfolásra. Sok­kal, de sokkal mélyebb igazságot tartalmazott: mégpedig, hogy minden emberi lény a jó és a rossz közti lelki vívódás főszerep­lője. Mert minden egyes személy iránt elemi az érdeklődése nem­csak a Szendéleknek, hogy az embert megszentelje, hanem a sötétség és jogtalanság szelleméé is, a sátáné, hogy megkísértse őt, és eltérítse a helyes útról. Isten szabad akarattal ajándékozta meg az embert, mégpedig hogy válasszon ezek közül a lehetősé­gek közül. Semleges terület, amolyan „harmadik út” nem lé­tezik. Éppen pünkösdöt ünnepeljük. Nemcsak mint szép emléket a Szentlélek küldetésére a keresz­tény világ hajnalán Jeruzsálem­ben, hanem mint azóta is idősze­rű isteni ajánlatot: itt és most fo­gadd el az én Lelkemet, mely ve­zet majd tégedet az életben, megajándékoz az igazság vilá­gosságával, és erővel, hogy kö­vessed. A Lélek már ténykedik. Kere­sed Jézust és az ő igazságát? Akkor tebenned már a Szentlé­lek munkálkodik. Szégyent ér­zel a bűneid fölött, és meg aka­rod vallani őket? Akkor teben­ned már ugyanez a Lélek cse­lekszik. Szükségét érzed annak, hogy előbbre lépj, hogy megvál­tozz, hogy elmélyülj a lelki élet­ben? Semmi kétség: a Szentlé­lek az, aki az újjászüle­tést, az új utat kínálja neked. Mégpedig nehéz utat. Mert az ördög falra fes­tése folytatódik, még ha modernebb formában is. Hiszen hány kép, fel­irat, film és reklám pro­pagálja már manapság gátlástalanul a rosszat, az ön­zést, az agresszivitást? Tulajdon­képpen szüntelenül isméüődik ugyanaz az ajánlat, amellyel a sátán megbabonázta a paradi­csomban ősszüleinket: „olyanok lesztek, mint az Isten”. És ők, az Istennek engedetlenek az isteni ellenségre hallgattak. így kezdő­dött az emberi civilizáció létbeni száműzetése, amikor a paradi­csom kapuját kerubok villámló lángpallosai zárták el. Ezt a kaput csak egy újabb tűz képes kinyitni, mégpedig a Szentlélek lángja. Azok a lángok, amelyek megtisztítanák minket, amelyek új emberré alakítanak át, olyan emberekké, akik képe­sek tovább és továbbadni ezt a szent tüzet. A szerző római katolikus pap A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Idén amiatt a pár nap miatt apák napján hallgatom meg, hogy Szól a kakukk, a rigó: édesanyám szíve jó...! Utazás a bal fülem körül Malátakávé Pörkölt és darált árpakávéból 3- 4 kávéskanálnyit negyed órán át forralunk negyed liter vízben és egyenlő mennyiségű tejjel hígít­juk. Inkább szorulásra hajlamo­sabbaknak adjuk. Híg székletnél inkább makk-kávét adunk. Mandulatörés Mandulatöréskor tegyünk a mozsárba kevés darabos cukrot, és így megakadályozzuk, hogy a mandula darabkái szerteszéjjel hulljanak. Mandula héjalása A mandulát már kimérve forró vízbe dobjuk, hogy ellepje és hagyjuk, míg héja könnyen lejön. Akkor leöntjük róla a vizet és bar­na héját könnyen lehúzhatjuk ró­la, két ujjunk között kicsit meg­nyomva. Ha utána megdaráljuk, előbb szárítsuk meg. Mandulakorpa Régóta ismert bőrápoló szer. Mosakodásra használják szappán helyett. Jól összekeverünk 30 gr finom búzalisztet, 20 gr ibolya- gyökérport, 140 gr szódabikarbó­nát, ugyanannyi bóraxot. Nagyon jól megszárítjuk és egészen finom szitán átszitáljuk. Hozzákeverünk 40 gr szárított és megtört keserű­mandulát, és virágolajjal illatosít­juk. Mandulatej Szobában, hideg vízben 12-14 órán keresztül áztatunk 150 gramm édesmandulát. Azután meghámozzuk és megtörjük. Por­celánmozsárban 1 liter vízzel kb. fél óra hosszat dörzsöljük. Azután szűrőrongyon átszűrjük, és ugyanannyi kalciumsavóval ke­verjük. A kalciumsavót úgy nyer­jük, hogy 1 liter teljes tejhez 4 gr kalcium laktikumot teszünk és felfőzzük. Azután szűrjük. 1 liter mandulatejhez adunk egy liter kalciumsavót, 30 gr rizs- vagy ku­koricalisztet és 100 gr cukrot. Az egészet jól felfőzzük. Mazsola Nagyon szép és kiadós lesz, ha kiválogatás előtt kissé leforráz­zuk, azután nagylyukú szitára tesszük, és hideg vízzel leöblítjük. Egy fél órára beletesszük a meleg kályhába, ahol megduzzad, és sokkal kiadósabbá válik. Ajánlatos a mazsolát kissé belisztezni és kis adagokban a tenyerünkben eldör­zsölni. A szárak lejönnek, a munka is könnyebben megy, mert a lisztes kézhez nem ragad úgy oda a ma­zsola. A liszt azon kívül a piszok nagy részét is leviszi róla. Elég utólag hideg vízzel leöblíteni. A megmosott mazsolát, mielőtt a tésztába tesszük, dörzsöljük meg tiszta törlővel vagy hagyjuk meleg helyen száradni, különben a nyers tészta ragadós lesz. Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 Nem én vettem észre. Én nem is tudtam, hogy nem jól hallok. Úgy kezdődött, hogy ha az egészséges fü­lemre feküdtem, csöröghe­tett a telefon, csengethet­tek, ágyúzhatott a hadse­reg, meg sem moccantam. Férjem persze dúlt-fúlt, hogy ilyenkor kivétel nél­kül mindig neki kell kiug­rania az ágyból. BENKŐ TÍMEA Aztán egyszer éjjel irgalmatlan horkolásra ébredtem (ami egyéb­ként nem jellemző nálunk). Amint álmatlanul forgolódtam, megdöb­bentő felfedezésre jutottam: „Rop­pant érdekes! Ha a másik oldalam­ra fordulok, a Zsolti nem is hor­kol...” Felültem. Tesztelni kezdtem a hallásom. Hol egyik, hol másik fülem fogtam be. „Semmi kétség, meg fogok süketülni! Istenem, hi­szen még harmincéves sem va­gyok...” Később felfigyeltem egyéb jelek­re is. Ha reggel a buszban valaki mellém ült, s ne adj isten az ablak felőli oldalon volt a jobb fülem, képtelen voltam a verbális kommu­nikációra. A suliban feltettem a kérdést, de nem a felelőt figyeltem a táblánál, hanem az osztályt les­tem, nem súg-e valaki. Magyarórán az egyik diák felolvasta a fogalma­zását. Önjellemzés volt a feladat, s a tanuló frappánsan így fejezte be: „Aki lófejnek tart, az barátkozik ve­lem, aki meg nem, hát...”- Béni, lófejnek? Mit akartál ez­zel mondani?- Csak simán jó fejet, tanárnő... Ajjaj! Az utolsó lökést aztán a követke­ző sztori adta: életünkben először részletre szerettünk volna vásárol­ni. A bolt kellős közepén ültettek le egy számítógép mellé, az eladó pe­dig viselt dolgainkról kezdett fag­gatni (személyi jövedelem, háztar­tás stb.). Csüngtem ajkán szótla- nul, mert körülöttünk hatalmas volt a hangzavar, vásárlók, eladók beszélgettek, válogattak. Minden hallóidegszálam aktivizálnom kel­lett, hogy értsem az eladó kérdése­it. Ki történetesen férfiember vala. Egyszercsak megbök a férjem: „Mi van? Tetszik, hogy úgy bámulod?” Másnap reggel már ott is ültem a fülorvos rendelőjében. Azt mond­ta, audiometriával kezdünk. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy beül az ember egy zárt kabinba, kap egy fülhallgatót meg egy jelzőgombot, amit meg kell nyomnia, ahányszor valamüyen hangot észlel a fülhall­gatóban. Mindezt olyan módon, hogy közben az egészséges fülbe folyamatosan zavaró súgást enged­nek, míg a másikba különböző sípogó, magas, meg búgó, mély hangokat bocsátanak. (Megjegy­zem, már csak utólag vagyok eny- nyire képben, akkor valójában dunsztom nem volt, a súgáson kí­vül mit is kéne még hallanom.) Csak vártam-vártam türelmesen az ígért hangokat, már egy örökkéva­lóság óta tartott az egész, és sem­mi. De abszolúte. „Ez nem vicc! Rögtönöznöm kell...” Mentve a menthetőt idegesen nyomogatni kezdtem a jelzőgombot. Találomra. Az eredmény így is pocsék lett., J^- het műteni” - közölte az orvos. Jaj, ne!- Egy vágást sem kell ejteni kí­vülről. Háromnapos sebészet, tud­ja? Egyik nap bejön a kórházba, megtörténnek a szükséges kivizs­gálások, másnap teljes altatásban megoperáljuk. Lefejtjük a dob- háryát, kivesszük, ami elromlott, helyettesítjük egy kis protézissel, visszavarrjuk a dobhártyát, és har­madnap reggel hazamehet. Eljött a nevezetes nap. Korábban mindenki azt kérdezgette: „Félsz?” Annyiszor válaszoltam, hogy nem, hogy végül magam is elhittem. Amikor tanítványaim ajándékkal búcsúztattak, átvillant az agya­mon, hátha azt hiszik, nem is jövök vissza. Elalszom örökre a műtőasz­talon, vagy mit tudom én. Nem si­kerül az egész, sőt romlani fog a hallásom és pályát kell változtat­nom, mert egy nagyothalló tanár, hát, mégis csak snassz... Háromnapos sebészet. Az első nap: totális depresszió. A nővér ezzel fogad: „Evőeszköz, po­hár, lázmérő van?” Lázmérő? Fel­készületlennek érzem magam. (A végén még kiderül, hogy a szikét is nekem kellett volna hoznom...) „Választott orvosa van?” - ér még váratlanabbul a következő kérdés. Elképzelem, hogy felsorakozik itt mindjárt húsz fehér köpenyes, s én rábökhetek majd az egyikre, hogy őt akarom. A nővér kijózanít, nem. Csak van, aki már úgy jön ide, hogy előre lerendezte, de semmi vész és izé meg hogyhíjják. Délelőtt néhány rutinkivizsgá­lás (hiszen már hetekkel koráb­ban vér-, toriét-, vizeletmintákat produkál a páciens, belgyógyá­szaton sorakozik, EKG...), délig aztán a félholt betegeket nézem, akiket a műtőből tolnak fel a fekvőbetegrészlegre, történetesen egyenesen mellém is a szobába. Este sírógörcs, telefon haza. „Én ezt nem is akarom, különben is, mi van a gyerekkel, és gyere ér­tem, mert isten bizony hazame­gyek Pozsonyból akár gyalog...” Másnap műtét. Fél nyolckor legyalogolok az ötödik emeletről a másodikra. Megkapom a fenekembe az öröm­injekciót, Terveztem, szólok, hogy dupla adagot kérek, különben, azt hiszem, meggondolom ma­gam. Aztán mégsem. A nyolcas műtőbe visznek. Az ismert asztal, kéz, láb kikötve, infúzió bekötve, egyenesen a vénába megy az alta­tó is. A mennyezeten közvetlenül fölöttem először kettőre nő a lám­pák száma, majd négyre, hatnál eldöntőm, hogy nem adom meg magam, nem fogom becsukni a szemem... Amikor magamhoz térek, fáj a fülem. De jó! Ezek szerint élek... „Aludjon! Műtétje volt” - közli ve­lem egy fiatal nővérke. Mellettem még további négy sorstársam al­szik. Melegem van. Elkezdem szép komótosan letekerni a gumifáslit a vádlimról, mert az operáció előtt bepólyázták, hogy be ne dagadjon. „Mit csinál, az is­tenért? Aludjon!” - szólít fel újra a nővér. Bejön egy ápoló, hogy randira hívja őt. Sosem fogom megtudni, végül elment-e vele, mert a nő a szeme sarkából végig engem figyelt, látta, hogy rákat­tantam a témára, hát a telefon- után nyúlt: „Én a kettest felvite­tem az Osztályra, szerintem telje­sen magához tért.” Harmadnap: leveszik a külső kötést. Tépik a hajam is, mert egyenesen ahhoz ragasztották. Miért csodálkozom? A kozmetikusomnak ugyanezért a műveletért havonta fizetek. Igaz, nem a fültövem szoktam gyantáz- tatni, de éppen így érzem magam akkor is. Még egy ideig nem fog kiderülni, hallok-e. Friss a seb, belső tampon marad. Nem enged­nek haza. Azt mondják, messze van. Beletörődöm, jó nekem a ne­gyednap is. Legalább szép hétvé­génk lesz. Végre itt a boldog viszontlátás, beülünk az autóba, ki sem érünk a városból, fülemben elkezd zu­hogni a Niagara. Ilyen nincs! Egé­szen addig tünetmentes voltam! Azzal indítottak útnak, zúgás, sí­polás, súgás esetén azonnal jöjjek vissza. Nem, ez csak az autó. Majd otthon lefekszem, és hol­napra elmúlik... Nem múlik. Újra pakolok, irány, vissza a kórházba. Anyák napján. Hároméves lányom a „Fü­lemüle fenn a fán, neked dalol, anyukám” kezdetű éneket gyako­rolja az óvodai műsorra. „Nem baj, majd átadom apukának az ajándékomat” - vigasztal. Ő en­gem. Édes istenem! Fekszem ugyanabban a kórházi ágyban, amit pénte­ken olyan vidáman itt hagytam. Csöpög az infúzió. „Pár nap és el­múlik” - ígéri az orvos. Aha... Konkrét számokban kifejezve? Már követelőzöm. „Három, négy, öt...” - vonogatja a vállát. Tízig megállhatna azért, fohászkodom magamban. Még hogy háromna­pos sebészet... Nem érdekes. Majd fölcseréljük az ünnepet, és idén az apák napját ülöm meg én. Nem lesz hagyomá­nyos orgona, majálisra sem me­gyünk délután, de remélhetőleg tisztán fogom hallani, ahogy Eni­kő teli tüdőből fújja: Szól a ka­kukk, a rigó: édesanyám szíve jó..., s közben azt gondolom majd, hát még a hallása! Egymásra utáltán (A szerző felvételeid „Apukával olvasunk, anyuka kórházban van’

Next

/
Oldalképek
Tartalom