Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)

2005-05-13 / 110 szám, péntek

GONDOLAT 2005. május 13., péntek______________________________________________________ ____________________'_________________5. évfolyam 9. szám A három ismertetett könyv a szabadságharc utáni időszak három magatartásmodelljét tárja elénk: a pálfordulást, az ellenállást és a diplomáciai háttérmunkát 1848-49 irodalmi emlékezete írásom vezérfonalául Hermann Róbert történész következő megállapításait választottam: „A forrada­lom és szabadságharc a társadalom egészének él­ménye volt. Több százez­ren teljesítettek nemzetőri vagy katonai szolgálatot, vettek részt népgyűléseken és képviselőválasztásokon, viseltek el átvonuló hadse­regek okozta kellemetlen­ségeket, szenvedtek a pol­gárháború borzalmaitól. B. MÁNYA ÁGNES A szereplők, tábornokok és köz­katonák, miniszterek és képvise­lők, papok és polgárok élményeiket az utókor számára is megőrzésre méltónak gondolták. A magyar tör­ténelem egyetlen korszakáról sem született ennyi visszaemlékezés, napló, jellemrajz, politikai vitairat, mint e másfél évről.” Egy nemzet azonban nemcsak ezekben a mű­fajokban emlékezik a maga múltjá­ra, hanem az irodalmán keresztül is. Éppen ezért az alábbiakban olyan irodalmi művekről lesz szó, amelyek cselekménye valamilyen módon megidézi, újrameséli a for­radalmi eseményeket. ‘ Jókai Mór, „a nagy mesemondó” maga is részese volt ezeknek, me- sélnivalója volt hát bőven. Ezúttal nem a témával kapcsolatban legin­kább emlegetett A kőszívű ember fiai című regényéről lesz szó, ha­nem a legjobb Jókai-regények kö­zött számon tartott, 1862-ben író­dott Az új földesúrról. A mű meg­írásának ihletője - mint azt Jókai az Utószóban írja - maga a nyugal­mazott Haynau tábornagy volt, akit egy alkalommal ő magyar ru­hában, széles szalagú, darutollas túri süveggel a fején „a legkizáróla- gosabb magyar urak” társaságában látott. Az nem derül ki, hol és mi­kor, az író csupán ennyit fűz hozzá: a nyugalmazott katona akkor már Szabolcs vármegyei földbirtokos volt. Jókai megjegyzi, hogy többen hallották Haynautól a következő mondást, németül: „Mi, magyarok nem engedjük magunkat jogaink­ból kiforgatni!” A szabadságharcot követő Bach-korszakban miniszteri rendelet tiltotta be a széles szalagú kalapok viselését, de különösen a tollviselést a kalapok mellett. „Mi mindennek kellett történnie ebben az országban, ami ezt a pontiusi alakot a Golgotától a Tábor hegyéig elvezette - a makkabéusok dac-vá­ráig?” - sóhajt fel Jókai. Mint majd látjuk, hasonló, ha nem is ennyire radikális „átváltozáson” esik át a regény új földesura is. A történet nem sokkal a szabad­ságharc után indul. Az egyik főhős, az öreg Garanvölgyi Ádám a Deák Ferenc által meghirdetett passzív ellenállás híve. Megjárta, végighar­colta a szabadságharcot, birtokára hazatérve csak a pusztulás, a hábo­rú nyomai fogadták, meg az új ha­talom rendeletéi, törvényei. Ezek értelmében szűz dohányt nem sza­bad szívni - Ádám úr meg is fogad­ja, hogy akkor bizony nem pipázik többet, a borra is fogyasztási adót vetettek ki, így hát azt sem iszik, és mivel még a játékkártyák is sasos címert kell, hogy kapjanak, kár­tyázni sem fog, de vadászni és aga- rászni sem, sőt, mivel még a szom­széd faluba is csak útlevéllel lehet menni, hát inkább ki sem megy a házból; hasonló okok miatt hatá­rozza el, hogy pörlekedni sem fog. „Hanem hát ki is törődnék ilyen ap­róságokkal, mikor olyan nagy dol­gok elvesztek!” Kampós uram, a kasznárja viszont nyíltan dacol a rendszerrel, a rendéleteket be nem tartja: füstöl, mint a kémény, úde- vél nélkül jön-megy, ha a finánco­kat valahol rászedi, azt nagy dicső­ségnek tartja, nyíltan politizál, pénzzel, egyébbel segíti a szegény- legényeket, sőt magát Petőfi Sán­dort személyesen! Azazhogy még­sem. „Sándorról” kiderül ugyanis, hogy közönséges csaló, az elvete- mültebb fajtából, rögtön tovább is áll az illető, a szomszéd háznál már mint szerencsétlen lengyel mene­kült mutatkozik be, sikerrel. Ankerschmidt lovag - még mint vértes őrnagy - több évig állomá­sozott Magyarországon, és akkor igen jól érezte ott magát. A forradalmi idők végez­tével nyugdíjba vonult, és megvette az öreg Garan- völgyiével szomszédos birtokot. „Magyarország akkor, új Amerika volt, hol... talán ingyen is lehetett föld­höz jutni, de kész fizetésért bizo­nyosan igen szép jószágokat le hete megszerezni.” Az „új földes­úr” cseh szolgákkal, ügyvéddel, al­kalmazottakkal veszi körül magát, akik persze a gazdálkodáshoz ke­veset értenek. Ankerschmidt szá­mára kiderül, hogy a szomszédja unokaöccse, az ifjú Garanvölgyi Aladár Kufsteinben sínylődik, húsz évre ítélték el. A két öregúr jószomszédi viszonyba kerül, s egy alkalommal a jó tett helyébe jót válj elv alapján Ankerschmidt - a fogoly előtt titokban tartva párt­fogója személyét - kegyelmet esz­közöl Aladár számára. Egy osztrák a rebellis magyarnak! (Kiderül, hogy korábban ténylegesen is ta­lálkoztak a harcmezőn.) Az ifjú mérnök kiszabadul, szükség is van rá, mert árad a Tisza, kell az okos szakember. Az árvíznek „hála”, Ádám úr is kimozdul - igaz, csak a vízen - a kuckójából: megmenti a lovag összedőlőfélben lévő kasté­lyából annak kisebbik lányát, az Elizből lett Erzsikét. „Engem na­gyon keserít a múlt, haragszom még a nevekre is, még a tükörre is, ami a tegnapi arcomat mutatja” - mondja Ankerschmidt, amikor ki­derül, hogy az idősebbik lánya megszökött egy kétes hírű és fog­lalkozású egyénnel. A lovag még a névváltoztatást is fontolgatja, de a „Vasmacskakovácsy” helyett még­is marad az eredetinél. Aladár és Erzsiké egymásra találnak, az öregurak, akik a kezdet kezdetén „meg akarták egymást enni”, ro­konságba kerülnek. „A hadastyán (Ankerschmidt - BMÁ) belekós­tolt a politikába, mint minden em­ber, aki tíz esztendőt töltött ezen a mi földünkön.” Ádám úr pedig a kedvező politikai fordulatot ki­használva „kibújt a barlangjából”, megyei képviselő lett. Maga Ankerschmidt korteskedett mel­lette a leghangosabban, 1848-as kokárdával a mellén, amit Erzsiké hímzett. „És ez nagyon furcsa tör­ténet és azt sem lehet rámondani: régen volt, talán nem is igaz...” - zárja a regényt Jókai. Mikszáth Kálmán a Beszterce ostroma című regényében meg­jegyzi, hogy minden valamirevaló forradalmi érzelmű magyar ne­mesi udvartartásban volt egy - le­hetőleg jól kártyázó, az italt bíró - lengyel menekült, így a címsze­replő Pongrácz grófnál is. Mint láttuk, a lovagias Ankerschmidt is befogadott egyet, legalábbis úgy hitte. A jóhiszeműek bizalmával visszaélni már akkoriban is jó üz­letnek számított. A Jókai-hős Kasznár uram is megirigyelhette volna azt az agyafúrt módszert, amellyel Gregorics Pál, a Szent Pé­ter esernyője egyáltalán nem mel­lékes mellékszereplője dolgozott: a szabadságharc idején titkos üze­Krúdy Kálmán a szabad­ságharc után álmok hő­se, nemzeti rablóvezér... Újházi László időskori portréja (Fotók: Képarchívum) neteket csempészett át az ellensé­ges frontvonalakon, az esernyője nyelébe fúratott titkos üregben. Krúdy Gyula - mint azt felje­gyezték - nemcsak a szavak nagy­mestere volt, hanem a tetteké is: többször párbajozott, huszártiszte­ket hajigáit ki a kávéházból stb. Ezt az úri virtust igazán volt kitől örö­kölnie: egyik ősének viselt dolgait Krúdy Kálmán csínytevései címen adta közre. „Ki volt ez a félelmetes Kandúr, akinek hírére a menyecs­kék a pandúrokért, csendbizto­sokért, zsandárokért szaladtak? Kandúr volt az utolsó úri betyár, valódi nevén Krúdy Kálmán, a nagyapám testvéröccse, akinek ka­landjairól volt szerencsém már írni, de nem árt, ha megidézzük cifra szűrös, guerillás, garibaldis alakját a messzi múlt időkből, amikor a ke­serves magyarság a szabadságharc leveretése után mindenféle olyan kalandokon törte fejét, amely ka­landokhoz manapság is - kedvök volna a fiatalembereknek. Krúdy Kálmán a szabadságharc alatt »nyargonc« volt Görgey főve­zér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hő­se, nemzeti rablóvezér, aki körül­belül egy évtizedre »veszélyez­tette« az Ipoly folyó környékének és a mostani cseh felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott, máskor negyven­ötven tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállást az elpecsovi- csosodott vüágban. Nemigen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes úrfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyárbandájában... Krúdy Kálmánt mégiscsak azon a címen keresték évtizedig a cseh zsandárok, hogy szökött katonák­ból kompániát szervezett, és kifosz­totta a rozsnyói püspököt és vendé­geit, amikor azok éppen Tamáskor a »Kossuth« nevű többmázsás disz­nó torát ülték. (Legalábbis így szólt a meghívó.) Kandúr nem kapott meghívót a kedélyes disznótorra, de hívatlanul betoppant a bandájá­val, és minden megmozdítható ér­téket elvitt a püspöklakból, a kol­bászt és a hurkát ajándékba oszto­gatta a rozsnyói utcákon. Hát ezért kellett volna felelni elsősorban a zsandárok előtt.” Bogáti Péter egy történeti mun­kához végzett kutatás közben buk­kant rá az Országos Levéltárban egy vaskos naplö- és levélkötegre, amelyet rendszerezve és kiegészít­ve az 1979-ben, a Móra Könyvki­adó gondozásában megjelent Édes Pólim! című könyvében tett közzé. A könyv Újházi Lászlónak és csa­ládjának története. Újházi a sza­badságharcban Komárom polgári kormánybiztosa volt, s így 1849 végén az országot elhagyni - nőmén est omen -, új hazát, házat keresni kényszerült. Az akkori vi­lág szerinte legdemokratikusabb államába, az alakuló-formálódó Amerikai Egyesült Államokba ván­dorolt ki. Emlékszünk még a fen­tebb említett Jókai-idézetre: Ma­gyarország a szabadságharc után új Amerika volt, persze csak a „megfelelő” oldalon fegyvert fogók számára, a hazájuk ügyéért harco­lóknak egészen a tengeren túlra kellett menniük... Újházit nyolc gyermeke közül öt követte, közöt­Az Újházi család utolsó közös képe tűk két lánya. Ők írták meg levél­ben (és az idősebb, Klári, napló­ban) a Magyarországon maradt „véreiknek”, elsősorban nővérük­nek, Paulinnak/Pólinak a sorsuk alakulását. A gondos, rendszerező, mások (pl. apjuknak testvéreihez írt) leveleit is lemásoló Pólinak és az általa megőrzött példányoknak köszönhetően bontakozik ki előt­tünk a család története. Újházi a Kossuth-emigráció amerikai szárnyának a vezéralakja volt, Kossuth személyes jó barátja. A forradalom idején - Jókaihoz ha­sonlóan - neve végén ő is i-re cse­rélte a nemesi származást jelző y-t. Újházi Farkas (22) és Tivadar (17) végigharcolták apjukkal a szabad­ságharcot, ők és Laci (10), a család­fő, valamint a két lány, Klári (28), Ilka (12) és Ujháziné Szakmáry- Várady Teréz vállalkozott a hosszú útra. 1849 októberében hagyták el Magyarországot, és 31 nap alatt ér­tek New Yorkba, ahol meleg fogad­tatásban részesültek. Újházi talál­kozott az elnökkel is, és megpró­bálta kieszközölni, avatkozzanak be a török kormánynál, hogy az Kossuthot szabadon engedje. Az Iowa állambeli új telepüket Újházi New Budának keresztelte, a Thomson folyó mellett, ötvenmérföldnyire a leg­közelebbi várostól, jófor­mán a vadonban terült el. A közelben írek és néme­tek telepedtek le. Négy saját és egy bérelt szekér­ből álló karavánnal, időközben vá­sárolt állatokkal és bútorokkal ér­keztek ide, kínkeservesen. Amíg a házuk készült, sátorban laktak, amelynek középső rúdján - egyéb, javarészt használati tárgy mellett - Kossuth és Washington arcképe ló­gott. Indulásuk után majd egy év­vel lett kész a faház, az új ottho­nuk. Mezőgazdasággal, állatte­nyésztéssel foglalkoztak (volna), maguk művelték meg a földet, de az időjárás zordabbnak mutatko­zott a vártnál, ráadásul rövidesen meghalt Ujháziné, s a családnak nem volt maradása. A telepre időről időre magyar társak érkeztek. A kongresszus a földjük felől még mindig nem dön­tött, sem ajándékként, sem pén­zért nem volt az övék. „Felelőssé­get többet nem vállalhatok azért, hogy magyar társainkat rendre idehívom, telepedésre bírom qjy földön és körülmények között, amelyek biztonságot a jövőre nem nyújtanak...” - állapítja meg Újházi, aki éppen ezért egy társá­val együtt felderítő körútra indult. Útközben, St. Louisban a szintén országot járó Kossuthtal találko­zott. Újházi nem hitt a harc közeli feltámasztásának lehetőségében, és inkább arra szerette volna rábír­ni Kossuthot, hogy az alakuló New Budán gyűjtse össze a magyar me­nekülteket, s ott váiják ki az alkal­masabb időt. Ez esetben lemon­dott volna költözködési terveiről. Kossuth Lajos elképzelései azon­ban egészen mások voltak. Uj- háziék új otthonuknak Texast vá­lasztották, de ott már szabad álla­mi föld nem létezett, meg kellett venni. Az újabb telepet - mivel Ujháziné koporsóját is magukkal hozták és itt hántolták el újra - Sír­mezőnek nevezték el. Újházi 1857-ben Svájcba uta­zott, hogy az otthon maradt gyer­mekeivel találkozzék. Amerikába visszatérve agarakat vitt magával: „Az ebekkel nagy terveim vannak! Tenyészteni akarom őket, mert a prérin sok a nyúl, de jóformán is­meretlen a gyorsan futó vadászeb.” Európából reményteljes hírek érkeztek: előbb az 1859-es fran­cia-osztrák háború, majd Gari­baldi itáliai fellépése csillantotta meg a reményt, a magyar szabad­ságharc újrakezdésének lehetősé­gét. „Apánk már közel volt ahhoz az elhatározáshoz, hogy Farkassal együtt Szicíliába költözik... Gari­baldi fényes cselekedetei vonzzák igazán! Csudálatos egy ember (Újházi - BMÁ), hogy nincs nyug- sága” - olvashatjuk Klári naplójá­ban. Az amerikai polgárháború kitörése után Újházi Lászlót saját kérésére az Egyesült Államok kor­mánya kinevezte az olaszországi Anconába polgári konzuljának, így közelebb lehetett a hazájához és főképp az Itáliában gyülekező volt harcostársakhoz. 1863-ban itt találkozott utoljára a Magyar- országon maradt gyermekeivel, elbúcsúzott Kossuthtól is. Újházi 1870-ben halt meg Sírmezőn, gyermekeik 1879-ben hozták ha­za a budaméri evangélikus temp­lom családi kriptájába szüleik ko­porsóját. A három ismertetett könyv há­rom lehetséges magatartásmodellt vagy életstratégiát tár elénk a le­vert szabadságharc utáni időszakra vonatkozóan. Ankerschmidt a pál- fordulásba torkolló önkritikát, Krúdy betyárja az új hatalommal szembeni törvénytelen ellenállást, Újházi pedig a diplomáciai háttér­munka lehetőségét képviseli. Újházi a Kossuth-emigrá­ció amerikai szárnyának a vezéralakja volt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom