Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-13 / 110 szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 13. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ EVENIMENTULZILEI A bánsági árvíz és a Magyarország által ingyen felajánlott szivattyúk ürügyén a román sajtó által mesterségesen gerjesztett magyarellenes hisztéria piszkos érdekeket hozott felszínre Romániában - írta a román olvasók körében nagy népszerűségnek örvendő lap. A Miként űztünk csúfot szivattyúk ürügyén rendes szomszédainkból című vezércikkében a lap ezt írta: „Az árvíz alá került bánsági falvakban lecsapoló szivattyúikat felszerelő magyar munkásokat súlyos sérelem érte. A véget érni nem akaró özönvíz által tönkretett románok segítségére siető magyarokra ujjal mutogattak. Szép kis román vendégszeretet!” Gašparovič és a dekrétumok: az elnök gondos szeretettel vigyáz ránk, s óva int a múlt boncolgatásától Piszkos pelenka és kollektív bűn Nevetve teszik elém az Új Szó május 5-i számát, olvassam, miket nyilatkozott az államfő a Beneš-dekré- tumokról. AICH PÉTER Tényleg jókat mondott, igaz, egy államfőtől higgadtabb megnyilvánulást vár el az ember, nem ilyen izgága-hisztérikusat, na de nem meglepő ez, tudjuk, honnan fúj a szél. Nevetek és legyintek: várható-e más? A dekrétumok (minket közvetlenül érintő része) vörös posztó. Ebben az országban automatikusan begurulnak, amint erről szó esik. Olyan ez, mint amikor megszólal a rossz lelkiismeret, s tűzzel-vassal támadunk neki, hogy elhallgattassuk, nehogy még kiderüljön, rossz fát tettünk a tűzre. És hát a támadás a legjobb védelem, mert azért már kiderült, a rossz fa tűzre rakása, csak akit érint, nem vallja be. Vagyis nem meglepő ez. Aki pedig megnyitja ezt a kérdést, tudhatná, be nem gyógyult sebben vájkál. Kellemetlen. Inkább ne birizgáljuk, végül Csehszlovákia megnyerte a II. világháborút. Csakúgy, mint az osztrákok. Ők is sokáig a lerohant, megszállott, üldözött nemzet pozíciójában tetszelegtek; nem emlékeztek, milyen lelkesen üdvözölték a barna diktátort, s milyen tevőlegesen vettek részt halált hozó kalandozásában. Persze voltak ott is ellenállók, Szlovákiában is akadtak ilyenek, mi több, de ez nem azt jelenti, hogy mindenki ellenálló volt. Azt nyilatkozta tehát az államfő, az inkriminált dekrétumok a múltat jelentik. Értsd: söpörjük a szőnyeg alá. A kérdés csupán az, hogyan lehet így a múltat földolgozni. A dekrétumok a németek és a magyarok ellen irányultak. Szlovákia mai német és magyar lakosságának zöme akkor még nem élt. Következésképp nem is kell tőlük bocsánatot kérni, hiszen nem érintettek az ügyben - mármint az államfő logikája szerint, aki nyilván nem veszi észre, mennyire élő múlt ez, minden következményével máig hat, elsősorban a közfelfogásban, arról nem is beszélve, mennyire éltetik ezt a szemléletet a szocialista internacionalizmuson' nevelkedett, ma pedig az európaiságot hangoztató politikusok. Azt is megtudtam az államfő nyilatkozatából, hogy a II. világháború kimenetele világossá tette, mit kell tenni a fasizmus csatlósaival. S mivel a dekrétumokról van szó, ebből az is világos, igazságos volt a németeket és magyarokat kollektív bűnnel sújtani, ezt a holokauszthoz hasonlítani - micsoda túlzás, hiszen nem gázosítottak el senkit, „csak” megalázták, kikergették, marhavagonokban áttelepítették, mindenüktől megfosztották, iskoláikat és templomaikat bezárták. Az igazságtételért tehát miért volna szükséges bocsánatot kérni? Dehogy Tiso és társai, hanem a németek és - főleg - a magyarok, mivel németek Szlovákiában már alig vannak, és Magyarország nincs abban a gazdasági helyzetben, mint Németország. Mondom: nem meglepő mindez. Annak idején volt egy vicc a modern kor csodájáról, hogy az NSZK-ban él az összes fasiszta, az NDK-ban pedig az összes antifasiszta. Nálunk is így osztották el (utólagosan) a szerepeket: kizárólag a németek és magyarok voltak a fasiszták, a szlovákok a felkelésben harcoltak. Én ugyan nem hiszem, hogy az embertelenségnek nemzetisége volna, ám úgy látszik, rosszul hiszem. Mert mire jó a történelem, ha nem arra, hogy saját racionális szájunk íze szerint deformáljuk? Ki tehet akkor róla, hogy a történelmi ismeretek némileg hiányosak és szelektáltak? Bár a szlovák államfő tudhatná, hogy a bécsi döntést a Szlovák Állam kérte, s hogy az egész lényegében Hitler cselszövése volt. Ha valamin meglepődni lehetne, úgy azon, hogy ennek még ma is bedőlnek, de ha jól meggondoljuk, ez sem meglepő. Mint ahogy az sem, hogyan lehet annyira azonosulni Be- nešsel, aki - cseh létére - a szlovákok csehszlovákiabeli (vélt vagy valós - de ez egy más téma) elnyomásának nem lényegtelen részese volt. Ha előnyös a szőnyeg alá söprés ügyében, miért ne. Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, amiért az államfő, miután fölismerte, hogy a dekrétumok megnyitása ma rosszabb a magyarok, mint a szlovákok számára, annyi gondos szeretettel vigyáz rám, s óva int a múlt boncolgatásától. Még kiderülne, hogy a Be- neš-dekrétumok értelmében háborús bűnös létemre annak idején nem büntettek meg eléggé, s utólag kéne tenni valamit ez ügyben. Igaz, hogy esetemben a pelenka bepiszkítását kéne fasiszta tettnek minősíteni, na de miért csodálkoznék én ezen egy országban, ahol kollektív bűn ugyan van, kollektív jog viszont (állítólag) nem. Természetes dolgokon ne csodálkozzon az ember. Nem is kell tőlük bocsánatot kérni, hiszen nem közvetlenül érintettek. Borítékolni lehetett, hogy Fico előjön populista szólamaival, de a szakma tutyimutyi hozzáállása is érthetetlen Négy évet utaztunk vissza a politikai időskálán KESZEGH BÉLA A koalíciós huzavona láttán az az érzésem, mintha már láttam volna ilyet: elég, ha négy évet utazunk vissza a politikai időskálán. Akkor a közigazgatási törvényen szerettek volna változtatni az akkori kormánypártok (és alpárijaik), de az eredményességi mutató hasonló volt, mint most a felsőoktatási reform esetében. Akkor is nyilvánvaló volt, az 1996-ban át- passzírozott mečiari területi felosztás nem megfelelő, ennek ellenére nem sikerült megváltoztatni a korábban elfogadott elfuserált felosztást, amelyet azóta mindenki tabuként kezel. Persze mondhatjuk, az MKP területi elképzeléseit tömbben elutasító szlovákság magatartása nem volt meglepő, ám nem szabad elfelejtenünk, a reformkommunisták is blokkolták a dolgot. Ezzel a kalamajkával valószínűleg néhány derűs percet szereztek Mečiar- nak, aki jól mulathatott a tehetetlen kormánypártokon. Azok pedig akkor is feláldozták a szakmaiságot a belviszályok oltárán. Valódi reformok helyett a pártok közötti kakaskodásokat követhettük figyelemmel: az újságírók, szakértők a közigazgatási reform le- csontozása helyett heteken keresztül azt tárgyalták, ki fog (vagy nem fog) kilépni a kormányból. Szóval, négy évvel később talán csak a törvény és a szereplők nevét kell megváltoztatnunk, s hasonló fordulatokkal tarkított sztorinak lehetünk a tanúi. Van egy nem jól működő felsőoktatásunk, de végre merte valaki vállalni az átfogó reformot. Előre borítékolni lehetett, hogy Fico előjön populista szólamaival, de a szakma tutyimutyi hozzáállása is érthetetlen. A Fico és társai által bedobott „tandíj-csonton” mindenki jó elrágódik (persze ki szeret fizetni?), ugyanakkor aki részleteiben is ismeri a törvényt, az tudja, indokolt lépésről van szó. A vita nem a törvény részleteiről szól, hanem egy teljesen más mederben zajlik. A pártok persze igyekeztek a diákokat is megszervezni és tüntetésre biztatni, hogy kikaparják nekik a gesztenyét, és megfelelő cirkuszt csináljanak a reform köré. Ezért olvastam nagy örömmel az Új Szó hasábjain a magyar diákság képviseletében Tokár Géza írását („Megérett” a miniszter? 2005. május 10.), aki a hatásvadász elemeket mellőzve józanul próbálta megközelíteni a törvény lényegét és fontosságát. Ez a bravúr, sajnos, a kormányon belül nem sikerült, és a vita már mindenről szól, csak nem a felsőoktatásról. Persze a két vitázó párt már régóta cibálja egymás haját, ezért nevetséges, amikor egy érettségi körüli szerencsétlen bakit az egekig duzzasztunk. A két párt vitája nem a törvényről szól, ezt mi sem bizonyíthatja jobban, mint az, hogy a liberális politikai elképzelésbe nagyon is beleillik ez a törvénycsomag. Persze Rusko és a liberalizmus viszonyát is elég nehéz lenne feltérképezni, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nincs olyan ország a világon, ahol elégedetten dőlhet hátra az oktatási miniszter. tr r * A szerző a Selye Janos Egyetemi Központ tanára KOMMENTÁR Ha Frone, legyen harc KOCUR LÁSZLÓ Sem Európában, sem azon kívül nincsenek pontosan lefektetett szabályai annak, hogy egy miniszternek mikor kell felállnia bársonyszékéből. Durva szakmai hibák miatt egyértelműen, ám számos példa igazolja, hogy olykor egy-egy faux pas is elég ahhoz, hogy egy tárcavezető lemondjon. Hervé Gaymard francia gazdasági miniszternek azért kellett távoznia, mert drágán bérelt lakást. Míg csomagolt, fel sem merült a kérdés, hogy úgy egyébként jó gazdasági miniszter-e. Svend Aage Jensby dán védelmi miniszter azért távozott posztjáról, mert a koppenhágai katonai hírszerzés értesülései az iraki tömegpusztító fegyverekről hibásnak bizonyultak. Pedig ő maga egyetlen iraki fegyverraktárba sem hatolt be az éj leple alatt, hogy meglesse, mi is van ott. Tavaly az iskolaév kezdetén mondott le Ljiljana Csolics szerb oktatási miniszter, miután egy lapinterjúban megkérdőjelezte az evolúció oktatásának szükségességét. Mi a saját aktuális „mondjon le - ne mondjon le” kötélhúzásunkon már túl vagyunk. Tisztességesebb lett volna, ha Martin Frone oktatási miniszter az érettségibotrány miatt önként távozik. Ugyan nem ő csomagolta a hibás tételsorokat, de hát Vlagyimir Skidcsenko egykori ukrán védelmi miniszter sem ült ott annak a SZU-27-es vadászgépnek a pilótafülkéjében, amely egy légi bemutatón a nézők közé csapódva megölt 83 embert, mégis lemondott, morális felelősségére hivatkozva. A Fronc-történet már réges-rég nem az érettségiről vagy a felsőoktatás reformjáról szól, még csak nem is az - egyébként természetes és történelmileg kibékíthetetlen - esetünkben csak ideológiainak álcázott ellentétről a liberálisok és a kereszténydemokraták, kormány és ellenzék között. Úgy tűnik, az ellenzékiek és a kormány leggyengébb láncszemének számító liberálisok is már a következő parlamenti választásokra készülve nyúltak a témához. A parlamenti ülést megelőző nyilatkozatháború, valamint a törvényhozásban elhangzott érvek jó része legalábbis efelé mutatott. A miniszter pártján kívül egyedül az MKP jelentette ki kategorikusan, hogy az oktatási reformot be kell fejezni, a többiek sumákoltak. Az elhangzott hozzászólásokból nem éppen az őszinte jobbító szándék és a probléma megoldására való törekvés volt kivehető. Mintha a közelgő kampány bűvöletében a honatyák megfeledkeznének a lényegről. Vagy csak az a lényeg, hogy legközelebb is a parlamentben legyenek? JEGYZET Életünk védelme PÉTERFI SZONYA Az európai államokban a népesség elöregedése miatt félreverik a harangokat: 2000- ben a lakosság 20 százaléka volt hatvan éven felüli, 2050- ben ez az arány 30 százalékra növekszik. Szakértők arra következtetnek, hogy az időskorúak ellátására fordított összeg megnégyszereződik, ugyanis sok súlyos kór korfüggő. Nem csupán a szív-, hanem a daganatos betegségek is. „Fel kell készülni arra - hangsúlyozta a közép-európai újságíróknak tartott prágai konferencián Walter van Kui- jen, a Philips Medical Systems vezérigazgató-helyettese -, hogy a korosodás miatt nem lesz elég egészségügyi dolgozó a betegek gondozására, szakszerű ápolására sem. Ezért van szükség olyan technológiák kifejlesztésére, amelyek nemcsak a diagnózis gyors felállítását segítik, hanem otthoni környezetben felügyelik is a beteget. Bár utópiának tűnhet, a Philips cég 33 társszervezettel együtt - a MyHeart tervezet keretében - foglalkozik olyan intelligens elektronikus jelzőrendszer ki- fejlesztésével, amely lehetővé teszi a lakásában tartózkodó beteg egészségi állapotának ellenőrzését, és szükség esetén riasztják az orvost is. A Philips annak tudatában, hogy az infarktusok 80 százaléka otthon következik be, valamint a szív leállását követően a beteg túlélési esélye percenként tíz százalékkal csökken, a szívbetegek életének megmentésére házi defibrillátort fejlesztett ki. Az okos műszer nemcsak pontos utasítást ad a segítséget nyújtónak, hanem figyelmezteti a mentők riasztásának szükségére is.” Szinte tátott szájjal hallgattuk a beszámolókat, s óhatatlanul összevetettük a jóléti államokban és a Szlovákiában élő betegek esélyeit. Tájainkon ugyanis még sokáig csak álmodhatunk az ilyen életmentésről. Hiába ígéri az illetékes tárca, hogy a rászorulóhoz 15 percen belül megérkezik a rohamkocsi, ha jelenleg nemcsak mentőautóból van kevés, hanem szakképzett mentőorvosból is. Nem arra gondolunk, hogy a minisztérium jóvoltából a veszélyeztetett szívbetegek rendelkezésére állna a jelenleg 1-2 ezer euróba kerülő defibrillátor, de segítene, ha egy-egy eldugott orvosi rendelő felszereléséhez tartozna. A ruházatba épített szenzoros betegfelügyelet kísérlet csupán, de életképesnek kell lennie, ha az Európai Bizottság 33 millió euróval támogatja. Vannak országok, ahol tudatosítják, az élet érték, tehát védeni kell. Akár műszerekkel is. Kiszámították ugyanis: a gyógyszerek az egészségügyi összkiadások 13 százalékát, a korszerű műszerek viszont csupán hét százalékát teszik ki. Nem ártana, ha az illetékesek figyelembe vennék ezeket a mutatókat. Vagy Szlovákiában nem érték az élet?! (Szalay Zoltán rajza)- Beteg a koalíció. Véletlenül nem hozzád tartozik az egészségügy?
