Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-06 / 104 szám, péntek
14 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 6. ÍZ LET A zsíros kenyér tekintélye TÓTH FERENC A zsír szó már önmagában undorítónak hangzik a társadalom egy korántsem jelentéktelen része számára, amely leginkább anorexiás di- vatmodelleket tekint példaképének. A zsír lett a legfőbb rossz, minden baj okozója, melytől egészségügyi problémáink java része bizton eredeztethető. Aztán szépen sorra került a vaj, a tojás, a sajt, sőt a tej is, mint lehetséges bűntársak. Próbálják csak meg elárulni bárkinek, hogy kedvenc eledelük némely estéken a zsíros kenyér lilahagymával, pirospaprikával. Hamar rájönnek, hogy e bűnös hajlamot titkolni kell a társadalom éberen figyelő tekintete elől, mint a daganatos betegséget, mint a kábítószeres családtagot, mint a homoszexuális hajlamot. Halová- nyan érvelhetnénk azzal, mi, a zsíros kenyér kevésszemű, ámde kitartó tisztelői, hogy ugye, mégis, ott vannak például a zsírban oldódó vitaminok... meg, hogy a zsír amúgy eléggé értékes tápanyag az emberi szervezet számára, melyből szükség esetén tartalék energiát meríthet... Nem, ilyesmivel felesleges is próbálkoznunk. Ám ne feledjék: a korai keresztények is csak kicsiny hajtás voltak a hatalmas Római Birodalom kertjében, s lám csak, milyen szép nagyvilágvallássá terebélyesedtek. Tehát: nem a mennyiség számít! Fontos, hogy maroknyi csoportunk átadja a nemes hagyományt: hogyan kell jó vastag karéjokat szelni, s azt megkenni... nem túl vékonyan, nem is igen vastagon... higgyék el, komoly szakértelemre van mindehhez szükség. Persze, zárt közösségünkben vannak ellentétek, de ezek tisztán elméleti jellegűek. Néhányan a hófehér, disznózsírra esküsznek, mint minden gyönyörök biztos forrására. Mások azt a gyönyörűen halványsárga, ikrás libazsírt javallják. Ismét mások sivárnak éreznék életüket az élénkpiros kolbászzsír nélkül. Olykor-olykor ideológiai ellentétek merülnek fel a lilahagyma-, a zöldhagyma- meg a vereshagymadrukkerek között. De a szívük egy közös célért dobog! Eljön az az idő, midőn nem alultáplált angóranyúlhoz hasonlatos modellek páváskodnak majd a képernyőn, hanem igazi, húsvér, faros-mejjes vászoncselédek. S a zsíros kenyér végre elfoglalja az őt megillető helyet a társadalomban. Zsíroskenyér-szobrokat állítanak majd országszerte a lelkes polgárok, zsíroskenyér-szimfó- niát szerzenek a zeneköltők, s a kisfiú, midőn édesatyja fölteszi neki a sorsdöntő kérdést - Mi akarsz lenni, ha felnősz, gyermekem? -, habozás nélkül, csillogó szemmel válaszol: - Hát zsíroskenyér- készítő! Jöjj, ó, jöjj boldog korszak, melyben gyerkőceink undorodva köpik ki a csipszet, s falják egészséges jó étvággyal a hagymásított zsíros kenyeret! Jöjj el, korszak, melyben zsíroskenyér-büfék tömkelegé szorítja vissza a Mc-izéket, a nyamvadt gyorsételeikkel egyetemben! De míg e boldog kor eljövend, húzzuk be az ablakredőnyöket, hogy a gonosz világ ellenünk ne törjön. Künn csak hadd tomboljanak a fogyókúrázás rettentő hullámai. Mi, itt benn, barátságos lámpavilágnál bizakodással a szívünkben hersegtessük a lilahagymát! RÓZSI NÉNI LEVELE Jó tanácsok háziasszonyoknak CZAFIK ROZÁLIA ♦ A kelt tésztát, ha kivesszük a sütőből, rögtön kenjük meg vékonyan meleg olajjal vagy zsírral. Sokkal finomabb lesz, és sokáig omlós marad. ♦ A kifőtt tésztát, miután hideg vízzel leöblítettük, öntsük egy tepsire vagy Tálba, keverjük meg, hogy távozzon el belőle a gőz, és zsírozzuk meg. De még így is keverjük fel párszor, akkor biztos, hogy minden szál külön marad, nem fog összeragadni. ♦ A paprikás csirkét nagyon sokan szeretik, de sokan fájdítják is tőle a gyomrukat. Hogy ezt elkerüljük, amikor kész a pörkölt, szórjunk rá egy kis lisztet (bestá- boljuk*), utána öntsünk rá egy kis tejet, s amikor forr, tejföl helyett tejszínnel dúsítsuk. ♦ Nem igaz, hogy a tejfölt jól bele kell forralni az ételbe! Hiszen azzal az tönkremegy. Épp ellenkezőleg, csak akkor adjuk az ételhez, amikor már kész, és éppen hogy csak hagyjuk egyet rottyanni. ♦ Nagyon finom vacsorára a sült krumpli. Tíz-húsz'kisebb burgonyát jól megmosunk és szárazra töröljük. Előmelegített sütőben a legnagyobb hőmérsékleten csak úgy szárazon megsütjük. ♦ Ha mézes süteményt sütünk, gondot okozhat a méz kimérése. Csináljuk úgy, hogy először kimérjük a cukrot, és arra csurgassuk a mézet, amennyi kell. Máris nem ragad a mérlegre. *Staubolás = lisztszórás (sűrítési eljárás) Gyermekkorom ízvilága Harc a pipilevessel kosbálna-répára, hátha a harc közepette kicsöppen némi lé, és eny- nyivel is közelebb kerülünk rózsás tányérom legfelső virágszirmához, ami az előzetes tárgyalások értelmében az apályzónát jelentette, és innen már lehetett egyezkedni. Szirmonként, persze. Őszintén szólva rajtam csak egy szökőár segített volna, eseúeg tornádó vagy megelőző atomcsapás (ne feledjük, a hidegháborús korszak kellős közepén vagyunk!), vagy pedig ha a nyugati nagyhatalmak - a Nemzetközi Vegetáriánus Liga s az emberjogi harcosok közös nyomásának engedve - hivatalos jegyzékben tiltakoznak a családon belüli erőszak eme példátlan megnyilvánulása ellen. Én ugyanis jó gyerek voltam. Azaz megvolt minden feltétele annak, hogy jó lehessek, sőt, ha jól emlékszem, ambicionáltam is a dolgot. Csak hát a pipileves... (Úristen, ha legalább tyúkot mondtak volna, könnyebb lett volna tányért borítani, de ki az az aljas csirkefogó, aki ártani mer egy pipinek!?) Természeti katasztrófa, atomháború, demokratikus érdekvédelem hiányában - amelyek kívülről tudták volna megtámogatni gasztronómiai irányultságomat, és ezzel mint- egy jógyerek-státusomban is megerősítettek volna - nem maradt más hátra, mint az alakoskodás. Cseppenként kellett felszámolnom a tengert! S lehetőleg úgy, hogy egyik csepp se az én számban végezze. Mondjuk, ha kelleténél gyorsabban emeltem a számhoz a kanalat, vagy erőteljesebben fújtam az úgymond forró levest, értékes cseppeket veszítettem. Később jött az ötlet, hogy a zsírkarikák le- halásztatásával még ennél komolyabb veszteség is produkálható, de a legnagyobb sikert az úgymond hideg leves (naná, volt ideje bőven kihűlni) újramelegítésével lehetett elérni. Egzakt méréseim szerint, sokszor egy egész sziromnyit apadt A zsíros kenyér. Az jöhetett. A nagymamánál mindig volt a tálalón egy tál ikrás kacsazsír, közepében aranyló tócsával. Ebből kanyarintott a nagymama egy alumíniumkanállal („A tócsából is, mama, lécei!”), bearanyozta vele a kenyeret, rákarajolta a hagymát, és szent volt a béke. De ez csak a nagyiknál volt járható út, a szüléinknek már elveik voltak. Ők HIZSNYAI TÓTH ILDIKÓ Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban enni kértem volna. Egyszerűen nem volt rá módom. Folyton tukmáltak valamivel. Két tukmálás között pedig sohasem telt el annyi idő, hogy megéheztem volna. Arról már nem is beszélve, hogy a tukmálással együtt járó lelki ráhatás mindig kihozta belőlem a truccpolitikust, ezért étkezéseim leginkább egy megátalkodott szabotőr ülősztrájkjára emlékeztettek, és nem mindennapi varázslatra volt szükség ahhoz, hogy elfeledkezve a szívós aknamunkáról átadjam magam a kulináris élvezeteknek. Egyszer az egyik utcabeli játszótársunknál a Négy páncélos és a kutya egyik epizódját „forgattuk újra” helyi felfogásban, és a háziak nemcsak hogy megtűrték, hogy széjjelbukfencezzük a szénaboglyát, hadizsákmánynak nyilvánítsuk a farakást, de még uzsonnára is meginvitáltak bennünket. A tornácra kirakott hokedli volt az alkalmi svédasztal, rajta zsíros, sajtos, vajas kenyerek, ötliteres üvegben szüvakompót (vagy kovászos uborka?), a háttérben diszkréten párálló langyos tehénlepényhalom adta a • kuliszszát, csámcsogásunk pedig a zenei aláfestést. Ez tetszett. A körítés. Hogy sokan vagyunk, hogy könyé- kig lubickolunk a befőttesüvegben (talán mégis szilva volt), hogy rosz- szalkodunk, és az erre való jogunkat a felnőtt, tehát a hivatalos világ is elismeri. No nem ilyen veretesen fogalmaztam meg magamnak, ezt csak a mai szememmel olvasom le akkori arcunkról. Talán még a lopkodásnak volt némi étvágygerjesztő hatása, főként, ha nem emberi fogyasztásra készült a hogyishívják..., kiskacsaeledelt mégsem írhatok. Pedig az volt. Egy nagy malomkő asztalon készítette nagyanyám szépen, komótosan. Előbb a friss csalánlevél („ezt most szépen fölvágjuk”), majd a túró („eztet meg széjjelnyomkodjuk”), no meg a főtt tojás („lereszeljük, így ni!”). Közben pedig beszélgettünk erről-arról, én is vághattam a nagykéssel egy kicsit, vagy belenyomkodtam a disznók moslékjába a héjában főtt potyadékkrumplit. Ez tetszett. Ez az együttlevés, ez a komótosság, és hogy egyáltalán nem dilizett, ha be-bekaptam ezt-azt-amazt a ka- csiknak, pipiknek, kuciknak szánt hogyishívjákból. Elvégre nem történt más, minthogy kiiktattam a táplálékláncból néhány közbülső szemet. (Bicsérdi Béla, a nyers koszt apostola is volt kezdő, nemde bár!) Azt nem állítom, hogy finom volt, de kétségkívül jólesett. Volt azért egy jó barátom az ételek közt, akire mindig számíthattam, ha szorult a hurok. („Hát akkor mégis mit ennél?”) ugyanis háborús gyerekek lévén („Istenem, hogy mi babot megettünk!”) a jóléti szocializmus alatt váltak szülőkké, amikor az orvosi tanácsadásnak és az ismeretterjesztő cikkeknek köszönhetően sokat lehetett tudni a vitaminokról és a nyomelemekről, valamint megbízható statisztikai mutatókkal rendelkeztek arra nézvést, mekkora dózistól lesz boldog és jól fejlett egy gyerek. Az én szüleim pedig nagyon példás szülők voltak. Az én gyerekkorom pedig - noha felhőtlen volt - egy fikarcnyival boldogabb lehetett volna, ha nem kellett volna folyton ebédelni, és ha nem lett volna folyton vasárnap, vasárnap pedig folyton - a korszerű táplálkozás csimborasszója pipileves! A megátalkodott és legyőzhetetlen pipileves. A világnagy pipileves. A világóceán, amely gyerekkorom földrészének partjait mosta, nyaldosta, erodálta. Amely Robinsont csinált belőlem minden közös étkezés idejére, távol sodortatva a szülői kontinensektől, miközben a szeretett anyu és apu szirénhangjukon értekeztek velem: „Csupa vitaMinden kisétkű mellé ád a Teremtő egy sáskabélűt is... min!” (Apám táplálkozástani előadásainak köszönhetően súlyos és elhamarkodott véleményt alkottam a modern orvostudományról.) „Bezzeg, a testvérkéd megette!” (Minden kisétkű mellé ád a Teremtő egy sáskabélűt is, hogy még nagyobb legyen a kontraszt.) „Na még egy kanállal a megboldogult dédiért!” - próbálkozott anyám, remélve, hogy a kegyeleti érzés megindítja kanalam, és hogy igaza legyen, le is sújtottam vele egy gyila tengerem egy-egy ilyen lötyögte- téses manőver (tányérból fazékba, fazékból tányérba) után. Szó se róla, fárasztó voltam, merő kín volt a szent és sérthetetlen vasárnapi ebéd minden pillanata, egy csepp- jét sem tudták kiélvezni a hőn szeretett pipilevesnek. Ebben legalább kvittek voltunk. Úgy is mondhatnám, hogy összehoztam a családot. S mivel engem különösebb vonzalom nem fűzött az ominózus étekhez, tehát éberségemet sem kötötte le holmi gasztronómiai élvezetek hajhászása, a pszichológiai háttérmunkára is futotta erőmből a látszatétkezés mellett. (Mert ha harc, akkor legyen harc!) Amint észrevettem az idegi fáradtság első, legapróbb jeleit - kis rángások a szájzugban, rezignált össze-összenézé- sek, indokolatlanul mély sóhajok a másik fogásra várva, a plafon repedéseinek réveteg pásztázása (túl messzi nem volt ajánlatos menni, mert egy esetleges konfliktus mindig szankciókat vont maga után) -, amint megneszeltem, hogy hamarosan betelik a pohár, rákapcsoltam a fináléra, és úgy intéztem, hogy az ominózus utolsó csepp már az én szememből csorduljon ki. Látványosan hagytam végiggördülni az arcomon, és jó magasról pottyantottam a levesbe: platty! „Talán már eleget evett”, szólt a verdikt, amely inkább a részidőmet volt hivatott konstatálni, mint az elfogyasztott mennyiséget,, jöhet a következő fogás”. Részemről pedig a következő felvonás. Szó, ami szó, ekkor indultam meg a lejtőn. Csirkefogót csinált belőlem a pipileves. Egy anyaszomorító sunyipalit. Egy szalámitaktikás vegetáriánust. Az a kéz pedig, amelyik oly szorgosan főzte nekem a pipilevest, idestova két éve örökre letette a kanalat. „Nem nyafognék, de most már...” És nincs az a tofusaláta, amiről le ne mondanék, hogyha abból a pipilevestengerből ismét csöppenne nekem. (Platty.) IZVILAG Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: ízvilág, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
