Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-06 / 104 szám, péntek
ÚJ SZŐ 2005. MÁJUS 6. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ A ríjdikalizálódásról és az incidensekről lesz emlékezetes a tavalyi év Újvidéken. Pavel Domonji, a Helsinki Emberi Jogi Bizottság újvidéki irodájának vezetője a lapnak abból az alkalomból beszélt erről, hogy a szerbiai helsinki bizottság kiadta tavalyi évkönyvét. Szerinte olyan erők izmosodtak meg, amelyek a Vajdaságot exkluzív, kiváltságos szerb tartományként szeretnék birtokolni, és úgy vélik, nincs szüksége semmilyen autonómiára. Az incidensek horizontálisan terjedtek, és mind több kisebbséget érintettek a Vajdaságban. A kormány elismerte ugyan az incidensek tényét, de azt állította, hogy elszigetelt és egyedi esetekről van szó, ami irritálta a kisebbségeket, mindenekelőtt a magyar közösség képviselőit, akik intézkedéseket követeltek az állami szervektől. „Megelégelve az állam viszonyulását, végül anyaországuk közvetítésével felhívták az európai politikai fórumok figyelmét a Vajdaságban történtekre” - mondta. Szerinte a kérdés nemzetköziesítése nyugtalanságot váltott ki a politikai közvéleményben, de mégis fontos volt, mert napvilágra hozott néhány dolgot. Kiderült a szerb politikai elit korlátozottsága, hogy-nem érti a kisebbségi kérdés lényegét, fejlődési és a modernizációs igényeit. Kiderült az is, hogy Szerbiában nincs aktív kisebbségi politika, és hogy a kormány nem hajlandó szembesülni a megromlott interetni- kus viszonyok gondjaival, nem működnek az intézmények, a Vajdaság pedig nem rendelkezik javaival, amelyeket felhasználhatna problémáinak megoldására. BILD Vlagyimir Putyin orosz elnök és Gerhard Schröder német kancellár „a felszabadulás napjának” nevezte egy interjúban 1945. május 8-át, a II. világháború európai befejezésének a napját. A nagy példány- számú lapban ma megjelenő interjúból tegnap közzétett részlet szerint Putyin visszautasította azt a felfogást, hogy a Szovjetunió lett volna egyedül felelős Németország háború utáni megosztottságáért. Elismerte, hogy a német lakosság is szenvedett a második világháborúban, „de ez nem a Szovjetunió vagy a Vörös Hadsereg vétke”. Németországban az európai háború végének újabb kerek évfordulójáról minden eddiginél oldottabban emlékeznek meg. Schröder Moszkvában részt vesz a Győzelem napi ünnepségeken, s emiatt alig hallhatók bíráló hangok. Helmut Kohl volt kancellárt tíz éve meghívták Moszkvába, a náci Németország fölött aratott győzelem 50. évfordulójának ünnepségeire, de Kohl távol tartotta magát a katonai parádétól és a szovjet veteránok felvonulásától. Schröder a német parlament két házának együttes ülése után utazik Moszkvába. A kancellár egy korábbi alkalommal azt hangsúlyozta, hogy az antifasiszta koalícióba tömörült szövetségesek nem Németország felett, hanem Németországért arattak győzelmet 1945-ben. Szöveg nélkül (Szalay Zoltán rajzaj Várat magára az ukrán nacionalisták és a szovjet katonák közti megbékélés Békíthetetlen veteránok Hatvan évvel a második világháború vége után sem készek a megbékélésre az Ukrajna függetlenségéért küzdő Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egykori harcosai és a Szovjetuniót védelmező Vörös Hadsereg veteránjai. MTI-HÁTTÉR Viktor Juscsenko elnök felszólította a két tábort, hogy az évtizedek óta tartó kölcsönös harag eloszlatása érdekében május 9-én, a győzelem napján írjanak alá egyetértési nyilatkozatot. „Könyörögve kérem Önöket, találják meg a megértés útját” - jelentette ki az elnök, akinek édesapja a Vörös Hadsereg katonája és az auschwitzi láger foglya volt. Felhívása azonban süket fülekre talált. „Ez a kezdeményezés nem helyénvaló” - véli a 76 éves Kuzma Hobzej, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) egykori tagja, amelynek tagjai 1942-ben az Ukrán Felkelő Hadsereget létrehozták. Timofij Mahanyok, a lembergi szovjet veteránok regionális szervezetének helyettes vezetője szerint „az elnök politikai tévedéséről” van szó. A XX. század 20-as és 30-as éveiben Nyugat-Ukrajna Lengyelországhoz tartozott, amely keményen elnyomta az ukrán nacionalistákat. 1939-ben a szovjet csapatok vették át a lengyelek helyét, véres megtorló akciókat hajtva végre a helyi lakosság ellen, míg a nácik két évvel később visszavonulásra nem kényszerítették őket. Az UPA az első időkben üdvözölte a németeket, abban bízva, hogy támogatják Ukrajna függetlenségét, majd háborút hirdetett ellenük. A felkelő hadsereg, amely az ötvenes évek elejéig fennmaradt, és fénykorában 40 ezer katonája volt, harcolt a szovjetek és a lengyel ellenálló Honi Hadsereg ellen is. Az ádáz harcoknak több ezer polgári áldozata volt. Napjainkban főként az ország nyugati, nacionalista és helyenként oroszellenes felében a régi ellenségeskedést még tovább szítja, hogy a két csoportnak különböző jogállása van Ukrajnában. A volt szovjet katonákat „háborús veteránokként” kezelik egy 1993- ban elfogadott törvény alapján, így bizonyos szociális kedvezményekben részesülnek, például 75 százalékkal kevesebb lakbért és kommunális díjat fizetnek. Az OUN és az UPA tagjai közül viszont, akik közül számosán megjárták a szovjet börtönöket, ez a jogállás és a vele járó kedvezmények csak azokat illetik meg, akiket hivatalosan rehabilitáltak. „De jure továbbra is banditák maradunk” - szögezte le keserűen Jurij Csuhevics, akinek Roman nevű édesapja az UPA parancsnoka volt 1943-tól 1950-ben bekövetkezett haláláig. „Nem szociális kedvezményekre van szükségünk, hanem annak elismerésére, hogy Ukrajna függetlenségéért harcoltunk” - fogalmaz a hetvenes éveiben járó férfi, aki szovjetellenes tevékenysége miatt börtönben töltött harminc év alatt a látását is elvesztette. Az ukrán elnöki hivatal áprilisban új törvény elfogadását szorgalmazta, amelynek értelmében egységes jogállása lenne azoknak, „akik Ukrajna szabadságáért és függetlenségéért harcoltak”, azaz a Vörös Hadsereg, az OUN és az UPA veteránjainak. Az elgondolás azonban számos volt szovjet katona számára elfogadhatadan. Az UPA és az OUN „véres foltot hagyott Ukrajna történelmében, sem igazolni, sem rehabilitálni nem lehet őket! - fogalmaz a 85 éves Mahanyok kora ellenére érces hangon. A nacionalisták ugyanilyen hajthatatlanok. „Semmi bajom az egyszerű katonákkal, sokukat kényszerítették arra, hogy a szovjet hadseregben szolgáljanak. Soha nem nyújtok azonban kezet az NKVD embereinek, akik népünk ellenségét csinálták belőlünk” - mondta Kuzma Hobzej. Teljesen mindegy, mi volt, vagy mi lesz, a lényeg a meleg sör és a hideg virsli Májulás és Lenin elvtárs könnyei PETHEŐ ATTILA Mai világunkban, a XXI. században már semmi sem meglepő. Némelyek az orgona virágzásával kötik össze a tavasz beköszöntét, mások a majális hangulatával. Érdekes haloványan visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még kötelező volt május elsején felvonulni, vattacukrot enni és Lenin- Marx-Engels képeit hordozni. 2005-ben mindez új fényben tűnhet fel a plázaifjaknak ugyanúgy, mint a vidám fiatalságukról elmélkedő, deresedő hajú generációnak. A modern kor bevásárlóközpont-lakója nem is tudja épp ésszel felfogni, mit is jelenthet igazán a hír: egy Szentpétervár melletti falucskában könnyezni kezdett a Lenin-szobor. A gyengébb idegzetű, jóérzésű olvasóinkat reményeink szerint nem rettentjük meg azzal, hogy ki is rügyezett Vlagyimir Iljics. A „nép szívében élő hős” másának ugyanis fából van a teste. A test, amelyet az orosz paraszt anno még egy szemétdombon guberált, azt gondolván, egykoron hasznát veheti majd. Az ő reményének beteljesülése egyszersmind a mi bánatunk lenne. Ámbátor van, aki örömkönnyekben törne ki, hiszen akadnak közöttünk olyanok, akik szolgálni tudnak minden rendszert. Az átkos időkben még a kommunista titkosszolgálat simogató keze, az internacionálé dallamára vezette őket karrierjük hajnalán. Mára belőlük főprivatizátorok, feszület alatt magyar rigmusokat harsogok lettek. A legnagyobb manipulátorok ők, akiknek semmi sem drága. Befészkelték magukat közénk, és már nemcsak magukat, hanem magyarságunkat is áruba bocsátják a végső győzelem érdekében. Nem értük tört ki köny- nyekben Lenin... Velük együtt léptünk be egy esztendővel ezelőtt az Európai Unióba. A magas bérek, a rózsaszín álmok, a tejjel-mézzel folyó Kánaán hazájába, a való világba. Ahol a műszálat felváltotta a pamut, amelyből még mindig a kínai munkások készítik a tavaszi melegben ránk ázó „tyeplákit”. Ezt manapság már joggingnak nevezi az egyszerű nép agyonolvasott, anyaszomorító sarja. A csillagos zászló is ott lobogott minden magára valamit adó nebuló kezében, csak egy kicsit több rajta az ötágú. Lehet, ezért sír Lenin elvtárs, a szemétdomb könnyező tuskója... Végkövetkeztetésünk csupán egy lehet: teljesen mindegy, mi volt, mi lesz, van-e jövőnk (vagy a csillagokban van a jövőjük), a lényeg a meleg sör és a hideg virsli, amit a majálison osztogattak. KOMMENTÁR Tűszúrás a gumigyárnak SIDÓ H. ZOLTÁN Újabb beruházó került a tátrai tigris karmai közé. Szlovákia Lengyelország és Magyarország elől szipkázta el a dél-koreai Hanko- ok Tire gumiabroncsgyártó 500 millió eurós beruházását. Az sem mellékes, hogy a honi mércével mérve hatalmasnak számító ügylet gyümölcse, azaz a gyár, végre Dél-Szlovákiába, konkrétan Lévára települ, ahol-1600 főnek ad munkát. A puhói Matador és a zólyomi Continental mellett ez lesz a harmadik abroncsgyártó. »Eddig tehát vitathatatlan sikertörténetről van szó. Ám nem árt hozzátenni, hogy az áttételesen is legfeljebb 2500 munkahelyet teremtő Hankook Tire legalább 4 milliárd koronányi állami támogatásban részesül, azaz minden egyes új állás ára 1 millió 600 ezer korona. Tekintettel arra, hogy az ország még mindig több mint 400 ezer munkanélkülit tart nyilván, jobb, ha bele sem gondolunk, vajon a fent említett áron mibe kerülne mindenkit munkához juttatni. Az sem mellékes, hogy már megint gyorsforgalmi utak, autópályák pánikszerű megépítését ígértük az ázsiai beruházónak, ami a Zsolna mellett megvalósuló Hyundai/KIA autógyárnak tett kötelezettség be nem tartásának fényében meglehetősen bátor dolog. A nagyberuházó többek között azért választott minket, mert a kedvező adózási feltételek mellett jól képzett, ám alacsony bérszínvonalú munkaerőt talált. Bár tavaly végre újra emelkedtek a reálbérek, ám e téren a környező országokhoz képest olyan mértékű a lemaradásunk, hogy azt hosszú évek múltán sem hozzuk be. Az Európai Unió legfrissebb adatai szerint a 25 tagú szervezetben már 14 millióra tehető az állásban lévő, mégis a szegénységi szint alatt élő polgár. Igen, kitalálták, az unión belül e téren Szlovákia helyzete a legsiralmasabb, ahol a munkából élő szegény polgárok aránya eléri a 14 százalékot. Ha megvizsgáljuk az utóbbi években hozzánk érkezett komoly beruházások hozadékát, akkor kiderül, a müliárdos ráfordítások és a szintén sokszor milliárdokra rúgó állami támogatások ellenére is meglehetősen kevés munkahely született. Pedig most egyfajta mintagyerek vagyunk a külföldi beruházók körében. Vagyis ha később beleszürkülünk a mezőnybe és rákerülnek a világgazdaság térképére a még csábítóbb és még olcsóbb munkaerőpiacok, akkor a mostani csigatempóban sem javul nálunk a foglalkoztatottság. Ez az összetett téma túl messzire vezetne, hiszen szót kellene ejteni a globalizáció támasztotta kegyetlen versenyről, a határokat (és adózást) nem ismerő nagyvállalatokról, a beruházók ízlését egyre inkább kiszolgáló, csapdahelyzetben vergődő kormányokról, a jóléti rendszerek leépüléséről, és még sorolhatnánk. Egy a lényeg: belátható időn belül nincs esély Szlovákiában az elfogadhatónak mondott 5 százalék alá szorítani a munkanélküliséget, akinek pedig van állása, ne várja azt, hogy akár a kései jövőben is - ahogy az időközben letiltott reklám állítja - svájci nyugdíjból fog élni. JEGYZET Listák a kocsmában POLÁK LÁSZLÓ A szomszédos és valamikor velünk közös államot alkotó Csehországban egy régiséggyűjtő állítólag Cibuľka-fé- le titkosügynök-listákat vásárolt vagy kínált valakinek eladásra egy kocsmában. Az ŠtB- ügynökök ügyeit őrző adathordozó nagy meglepetésre mikrofilm volt, és az 1989 decemberében, állítólag az ŠtB által megsemmisített aktákat tartalmazta. Akkoriban, demokráciánk hajnalán ez nagy botrány volt, emlékszünk még, bár már eltelt másfél évtized. Akkor nem nagyon értette az ember, vagy nem akarta érteni. El voltunk telve a szabadsággal, a Nyugatra nyitással, a kommunisták fejvesztett menekülésével a hatalomból, s nem törődtünk valamiféle megsemmisített listákkal, amelyek le- darálását még a tévé is bemutatta. Azt mondtuk, biztos ez a jó, ez a szükséges. Voltak ugyan még egy darabig lármázok, de senki sem hallgatott rájuk, mentünk a terekre tüntetni. És természetesen azért hangsúlyoztam feljebb, hogy a szomszédos, de egykor velünk közös államot alkotó Csehországban, mert ugye hiába szomszédos ország, hiába van határsorompó, az egykori csehszlovák kommunista titkosszolgálat egy és oszthatatlan. Akkoriban még nem láttuk előre - hogy is láthattuk volna -, hogy a listák egyszer, mondjuk 2005-ben a hatalom megszerzésének, vagy valakik on- nani kiakolbólításának az eszközei lesznek. Emlékszünk még például a Tiso-villában történtekre, itt, Szlovákiában, pontosabban Trencsénben. Ahol ŠtB-levéltár volt. S hogy a betörésből nem lett valakik Watergate-ügye, annak tényleg csak a szabadságból származó és akkor, tizenöt éve, mindent átható eufória volt az oka. Az, hogy most ezek a listák fokozatosan előkerülnek, nem lehet véletlen. Csehországban ugye már egy ideje tart a hatalomért folyó civako- dás. Tájainkon meg lassan befutunk a választási ciklus célegyenesébe, egy éven belül - ha csak nem történik valami - parlamenti választások lesznek a Tátra és a Duna között. Ján Langoš, az illetékes hivatal vezetője, az 1989 utáni első nem kommunista belügyminiszter most azt mondta: az akkor megsemmisített akták léteznek és rekonstruálhatók. Tehát üzent valakiknek: ne örüljetek olyan nagyon. És mint most a csehországi eset is bizonyítja: a listák még a kricsmiben is megvásárolhatók, eladhatók, beszerezhetők, a sör meg a féldeci mellé. Pedig, ha belegondolunk, ezek a listák emberi sorsok, sőt tragédiák hordozói.
