Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-16 / 87. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 HÉTVÉG(R)E A megoldások showja TALLÓZÓ DIE WELT Nebojsza Pavkovics, a volt jugoszláv hadsereg háborús bűncselekmények elkövetésével gyanúsított vezérkari főnöke két héten belül Hágában lesz - jelentette ki Borisz Tadics szerb elnök. A német lapban megjelent interjúban Vojiszlav Kostunica kormányfőre hivatkozott, s arra a kérdésre, hogy eddig miért ütközött akadályba Pavkovics kiadatása a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló Nemzetközi Törvényszék elé, azt válaszolta: problémák voltak a belügyminisztérium struktúráin belül. „Pavkovics két héten belül önként vagy fogolyként, de Hágában lesz” - közölte a szerb államfő. Pavkovics bíróság elé állítása az Európai Unió és Szerbia közeledésének egyik előfeltétele. Tadics arra kérdésre, hogy miért nem képesek elfogni például Ratko Mladicsot, a boszniai szerbek egykori katonai vezetőjét, azt a választ adta, hogy öt éve szakadatlanul keresik, s „talán jobb hálózata van, nagyon tapasztalt, ismeri a vidéket, különösen a határokat”. A déli tartomány, Koszovó státusának kérdését boncolgatva a szerb államfő ismét azt hangoztatta, hogy a papíron Szerbiához tartozó, ENSZ-közigaz- gatás alatt álló, zömmel albánok lakta területnek az autonómiánál többet, de a függetlenségnél kevesebbet kell kapnia. „Koszovónak olyan autonómiát kell kapnia, amely párját ritkítja a világon. A függetlenség megadása azonban precedenst teremtene, következményekkel járna más európai országok stabilitására nézve. Ha Koszovó az önrendelkezés jogára hivatkozva független lesz, miként érvelünk a spanyolországi baszkokkal, a romániai magyarokkal, vagy a boszniai horvátokkal és szer- bekkel szemben?” - tette fel a kérdést Borisz Tadics szerb államfő. Mindennek legalább két oldala van, azt is mondhatjuk, idén nagyon nehéz volt az érettségi - a minisztérium számára, meg azt is, a minisztérium ezúttal tökéletesen megoldotta feladatait. HOLOP ZSOLT A diákok ma már annyira hálátlanok, annak se tudnak őszintén örülni, ha a példához odaírják nekik a megoldást. Teli szájjal követelik, hogy vonjanak gyököt a felelősökből. Frone miniszter érthetően dühös. Éppen csak elindult egy fontos mexikói szakmai konferenciára, latin-amerikai tapasztalatok a hittantanításban, illetve hogyan kössük le a gyereket (vagy a figyelmét) szieszta idején, ez, ez érdekelte volna, továbbá tanulmányozni kívánta az április eleji kellemes mexikói éghajlatot. A helyzet azonban forró lett, Frone hazatért és bejelentette, folytatja a kilátástalan harcot, mígnem mind egy szálig sikerül leérettségiztetni a végzősöket. A nép, a nép az örül, mert szentségelhet, nem tudnak ezek semmit megcsinálni rendesen, ezek a..., ilyen is csak nálunk történhet meg - ami természetesen nem igaz. Mivel a típuspéldákat már megoldották, a megismételt írásbelin életszagú, engesztelő feladatokat kellene adni a diákoknak. Számítsátok ki, mekkora a valószínűsége (valószínűségszámítás!, azé a jövő), hogy másodszor is ideírjuk nektek a megoldásokat! Tételezzük fel, hogy elszúrunk valamit, és egy osztályban csak egy diák kap előre kitöltött tesztlapot. Mekkora a helyes megoldások terjedési sebessége, ha a tanár éberségi állandója 0,5? Lineárisan vagy négyzetesen emelkedik-e a megoldásokat ismerők száma? Modellezzétek a helyzetet, ha kettő, három stb. tanuló kapja meg a megoldásokat! (Hogy az összes megkapja, azt már nem kell!) Vezessétek le a feszültségeteket! Ha matematikailag bizonyítottnak tekintjük, hogy az ismétlés a tudás anyja, hányszor emlegettétek a miniszterét? És végül: Ha egyáltalán nem érettségiznétek, az A4-es papírlapok helyett hány ugyanilyen típusú Audit tudnánk vásárolni? A héten valóban ügy lett az oktatásból, még a matika írásbeli előtt összeszólalkozott a KDH-s miniszter és az ANO-s államtitkár, aminek következményeként kollégák lesznek a kabinetben. Ha az ANO még sokáig marad kormány- pozícióban, sikerül teljesen lerombolnia azt a nimbuszt, amit a miniszterek és államtitkárok keserves melóval építenek maguk körül. Ha Ruskoék a választások után jelentik be, hogy František Tóth (magán) tanár lesz a kulturális miniszter, mindenki a fejéhez kap, hát ki ez a fŕantišektóth?, itt már akárkiből lehet kulturális miniszter?, ilyen is csak nálunk történhet - ami természetesen nem igaz. Ha most ugyanezt megkérdezné valaki, rögtön letorkollják: hát még ezt se tudod, több mint két évig oktatási államtitkár volt, most kulturális miniszter lesz. Ja, az más, akkor rendben. Az ANO nem is jelöl új államtitkárt Tóth helyébe, mint mondja, annyira kevés a jogköre és a feladata, hogy nem érdemes. Mindennek legalább két oldala van. HETI GAZDA(G)SÁG A kormány már csak a centit vágja TUBA LAJOS Akár komoly állami támogatásra is számíthatna Ľudovít Kaník munkaügyi miniszter. Legalábbis ha végignézzük, milyen súlyos milliárdokat kaptak az ezer munkahelynél többet ígérő külföldi cégek az elmúlt években, akkor a Szél nevű akciója ennél sokkal hatékonyabb volt. Nem azért, mert átlagban minden hatodik ellenőrzés során találtak illegális munkavállalót. Ennél sokkal komolyabb az a mintegy harmincezer alkalmazott, akiket április elejétől villámgyorsan bejelentettek. Egy lépéssel megint közelebb kerültünk ahhoz a helyzethez, amikor a társadalom minden tagja nagyjából teljesíti a kötelezettségeit. Mert nem csak arról kell vitatkozni, hogy mennyire magasak a társadalombiztosítási elvonások, hanem arról is, milyen ország az, amelyben csupán a lakosok egy része tesz eleget kötelességének, sokan pedig csak élvezik az ezekből következő előnyöket. Szép dolog a szolidaritás, fontos európai értékünk, és nem is szabad lemondani róla, de azért még sincs rendben, ha egy ötmilliós országban százezrek merítik úgy a társadalombiztosítás forrásait, hogy közben szinte semmit sem tesznek működéséért. Kaníkról mindenkinek meg lehet a véleménye, annyit azért ismerjünk el, hogy a miniszterek közül valószínűleg ő tett a legtöbbet a közös teherviselés visszaállításáért. Ha már viszont tisztázódik a kép, akkor itt az idő a következő lépés megtételére. Nálunk azért annyira magasak a társadalombiztosítási járulékok, mert az országot éveken keresztül úgy működtették, hogy fejték, akit lehetett, a többiekkel, akik általában azonosak a választásokon egyszerű eszközökkel befolyásolható polgárokkal, pedig nem törődtek. Most, hogy tisztázódik a kép, elvárnánk, hogy újragondolják a járulékbefizetés rendszerét. Azt már lassanként bevallják, hogy egyes területeken hatalmas többletek képződnek, de ezt egyelőre nagy boldogan lenyeletik a rendszerrel. A héten a betegsegélyről hallhattunk új adatokat, ezekből arra következtethettünk, hogy tájainkon is visszaszorulóban az ún. fóliabetegség, azaz az önkényes hosszú hétvége. Arról viszont nem tudunk, hogy ha már alig- alig támaszkodunk a betegsegélyre, akkor ennek megfelelően csökkentenék a kötelező befizetéseket. Talán majd a választások után, amikor az új kormány új lendülettel veti bele magát a munkába. De ez sem biztos. Legalábbis a hatalomba oly nagy hévvel törekedő Robert Fico sem ütötte le a labdát. Ő a társadalombiztosítást úgy kerülgeti, mint macska a forró kását, ezen a területen még nem ígért semmi bombasztikusát. A héten is inkább a nyugdíjreformot támadta, ígérgetett nagy hévvel marketingkampánya célcsoportjainak. Ennek viszont már örülünk, hiszen felszámolni a rendszert azért ő sem akarja, a részletekkel kapcsolatos vita pedig a normális politikai élet része. Ennél sokkal figyelemreméltóbb, hogy az ifjú politikai titán egyetlen szóval sem említette a nyugdíjrendszerbe beépített esztelen- ségek felszámolását. Ennek tipikus példája a Rusko gazdasági miniszter nyomására beépített kötelezettség, hogy a pénzünk egy részét hazai értékpapírba kell fektetni. Ez nyilvánvaló butaság, ami csökkenti megtakarításaink hozamát. A kormánykoalíció egy ideig ígérgetett valamiféle korrekciót, de amióta már csak a centit vágja, erről is mélyen hallgat. Nyilván nem véletlen, hogy e témában Fico is hallgatag, valószínű, hogy akik Ruskót meggyőzték, azok hozzá is megtalálják az utat. Mi ehhez csak annyit teszünk hozzá, hogy amíg Fico nem harcol a megtakarított pénzünk minél nagyobb mértékű kamatoztatásáért, addig a nyugdíjreform reformjával kapcsolatos többi ígéretének sem kell nagyon hinni. VENDÉGKOMMENTÁR A költészet reneszánsza? BODNÁR CÍYULA Hajói emlékszem, talán a rendszerváltás óta nem irányult oly erőteljes és széles körű figyelem a versre Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta tájain, mint az elmúlt napokban, hetekben. Külön örvendetes, hogy mind helyi, regionális, mind országos szinten - a jelekből ítélve bizton állíthatjuk - elsősorban József Attila születésének századik évfordulója alkalmából ébredt ez a figyelem. Vagyis olyan költő centenáriuma gerjesztette, akinek bizonyos szavait, gondolatait, verseit kiragadva az egészből, és az egészben értendő életrajzából is némely mozzanatokat, ilyen-olyan ideológiák igyekeztek a zászlajukra tűzni. Vagy éppen magát a költőt kikezdeni, háttérbe szorítani, miközben - ahogy ezúttal is kiderült - József Attila világirodalmi rangú életműve egységében közös nemzeti értékünk, mely különböző felfogású, pártállású emberek seregeit képes ugyanazokra a pódiumokra felvonultatni, ugyanazokra a nézőterekre vonzani a manapság számos tekintetben szétzilált magyar tájakon. Amelyeken elmentünk már hasonló jelentős évfordulók mellett, legfeljebb egy-két formális rendezvény emlékeztetett a jubileum alanyára. Ezért is jut eszembe, vajon József Attila inspiráló-integráló személyiségén és költészetén kívül nem játszott-e valami más is szerepet ebben a mostanában szokatlanul nagy és felemelő „lírai” sereglésben, ünnepi műsorok, gálaprögramok, versmondó versenyek, alkalmi kiadványok megszületésében. Nem az történik-e, hogy a költészet reneszánszának ideje közeledik, amikor már korántsem csupán négy-öt irodalmár hajol össze, valamint körülbelül ugyanennyi széplélek útitársa a vers, hanem - megérezvén ezt az újjáéledést, újjáéledő érdeklődést, a szervezők is egyre többen fordulnak feléje, mint oázis felé, a morális és szellemi el- sivatagosodás jelenkori változatának valóságában?! Ha megesne eme csoda, akkor talán az a másik is bekövetkezhet: a folyamatosan bővülő befogadói körök kisugárzó hatása révén ellenszere lehet a vers egyebek között annak a butító amerikai és elamerika- nizálódott szórakoztatóipari és kulturális mosléknak, melyet naponta tálalnak elénk a legszélesebb tömegek számára legkönnyebben elérhető médiák, mindenekelőtt a kereskedelmi tévécsatornák. Persze, mindez inkább csak óhaj, mely azonban, lám, kicsi örömre is mozdul, miközben e sorok íróját arra sarkallja, pláne ezekben a pénzhiányos időkben, hogy hódoljon azok előtt, akik - romantikus pátosszal szólva - a költészet tartományaiba vezetik a népet. Egyáltalán a könyv felé. Például A Nagy Könyv, vagy ha úgy tetszik, a legjobb száz könyv felé. És azon túl. JEGYZET Költői kérdés gyerekkorban TALLÓSI BÉLA Nem tudtam, hogy a költők élhetnek is, vagyis hogy élő költők is vannak, mert olyanok nem voltak olvasókönyvünkben. Azt sem tudtam, hogy mi kell ahhoz, hogy olyan versek szülessenek, amilyeneket tanultunk. És azt sem értettem, hogy miért kell a költőknek fiatalon meghalniuk. Mert akiket megismertünk kisiskolás korunkban, Petőfit és József Attilát, korán mentek el. Ők voltak a nagy kedvenceim sokáig, majd később Radnóti társult hozzájuk. Hát hogyne sajnáltam volna Éetőfit, de valahogy belenyugodtam, a hazáért halt, hősi halált halt, ő akarta így, nem ágyban, párnák közt. Hallgattam valamelyik műsorban egy komoly verselemzést, és azon morfondíroztam, felnőtt koromra kész tudomány lett az, ami gyerekkoromban nekem csak érzés volt. A kis lábaska! - még a színét is láttam, a lepattogzott zománcát, a füle formáját, és azt is, hogy a kegyelmesék kegyelmes vacsoráját, amit a dagadt ruhák mosásáért kapott a mama, lefekvés előtt hogyan kanalaz- gatták ki. S a mama hogyan emelte a szájához a lábaska karimáját, mint a bögrét, két kézbe fogva, hogy az utolsó csöppet is „kifacsarja” belőle. Meg azt éreztem, hogy de szeretnék gazdag lenni..., s bár azt pontosan nem tudtam, mi az a kugler, arra, hogy édességet vegyek, csokihegyeket és cukorkahalmokat, tehát a gazdagságra én is vágytam. Meg én is úgy voltam vele sokszor, hogy kavicsot fogtam, jó lapost, s bár én nem a folyóba dobtam, mint J. A. versében a maszatos parasztgyerek, hanem a tó tükrét törtem meg vele, csak úgy szökellt a kavics a felszínen. A Mama és a Perc című költeményekből, amelyeket kisiskolásként tanultunk, csak azt éreztem, hogy rólam is szólnak, és ezért szerettem azt a költőt, aki ezeket írta. És ezért fájt nekem szívszorítón, hogy olyan volt az élete, amilyen, és az történt vele, ami történt. És nem bírtam megérteni, hogy olyan nagy magyar költők, akiknek a verseit mi tankönyvekből tanuljuk, hogyan végezhetik úgy, ahogy végzik. Nem ment abba a kicsi tudatlan kobakomba, hogy miért voltak olyan közömbösek az emberek, miért nem segített valaki a költőn. Miért hagyták éhezni, nélkülözni, miért nem adták neki az egész világot. Állandóan az foglalkoztatott, miért kellett éheznie egy nagy magyar költőnek, akiről annyi év után még mindig tudunk, mi is tanulunk róla. Azokról viszont, akik egész fazékkal ettek, már rég elfeledkeztünk, s nem szól róluk a tankönyv. Milyen igazságtalanság ez, bántott. Ám ennél is jobban fájt az, hogy miért nem állította meg a vonatot valaki még Balatonszárszó előtt, vagy miért nem állította meg valaki az erőltetett menetet még Abda előtt. De hát magyarázza meg ezt valaki egy gyereknek! Felnőtt fejjel is nehéz megérteni.
