Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-02 / 75. szám, szombat
9 ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 2. _______________________________________________________ __________________________________________________________________________________________________Szombati vendég Tú lzott pátosszal ábrázolta Mészáros Márta Nagy Imrét? Egyebek közt erre a kérdésre is válaszol Rainer M. János történész, az 1956-os Intézet igazgatója Nem pátosz, nem romantika, egyszerű helytállás Megrázó, szép, igaz alkotás - mondják egyesek Mészáros Márta nálunk is bemutatott, Nagy Imréről szóló, A temetetlen halott című filmjéről. Vontatott és elviselhetetlenül pateti- kus - állítják mások. VOJTEK KATALIN Valóban túlzott pátosszal ábrázolta. Mészáros Márta Nagy Imrét? Erre a kérdésre és több másra Rainer M. János történész, a budapesti 1956-os Intézet igazgatója, az eddigi legrészletesebb Nagy Imre-mo- nográfia szerzője válaszol, aki tanácsadóként segítette Mészáros Mártát filmjének megalkotásában. A szlovák kritikák eléggé fanyalogva fogadták A temetetlen halottat, főleg azt kifogásolták, hogy túlzottan patetikus. Ez a fogadtatás nem lep meg, a kritikák egy része Magyarországon is ezt emelte ki. Azt hiszem, a film alkotója valóban egy hőst akart ábrázolni, ehhez a fajta ábrázoláshoz pedig hozzátartozik bizonyos idealizálás. A történészi megközelítés - mondjuk az e- nyém, amely egy könyvben öltött testet - persze más, de a művészi alkotás elég gyakran él még manapság is ilyesfajta eszközökkel. Egyébként többen arról értekeztek, hogy ha valaki, akkor egyes életszakaszaiban Nagy Imre valóban alkalmas az ilyenre. Ez a film épp ezt a szakaszt, a fogság és a halálhoz vezető út történetét nagyítja ki az életrajzból, és ebben valóban vannak ilyen elemek. Né- hányan azt is mondták, hogy mintha ez egyfajta romantikus ábrázolás volna, én nem így érzem. Láttam egy korabeli, az ítélet- hirdetés pillanatában készült fotót, amelyen a többi fogollyal ellentétben Nagy Imre keményen kihúzza magát, arckifejezése ünnepélyesen komoly. Ez egybecseng azzal, ahogyan Mészáros Márta láttatja őt: egy ember, aki nem tört meg, és tudatosan vállalja a mártírsorsot. Én is azt hiszem, hogy sok vádlott-társával ellentétben Nagy Imre egyáltalán nem tört meg. Tehát sem a vádak súlya, sem a rá váró sors nem törte meg, épp ellenkezőleg, még inkább megkeményítette. Honnan, miből merített erőt? Hisz a fogság testi-lelki megpróbáltatásain túl beteg is volt, már 1956 októberében átvészelt egy gyengébb infarktust. Szívbetegsége visszanyúlik a negyvenes évek végére, arra az időszakra, amikor miniszteri, országos pártvezetői pozíciókba került. Ez a betegség egészen a haláláig végigkísérte. Amikor 1955-ben leváltották az első miniszterelnökségről, egy könnyebb és egy súlyosabb infarktust vészelt át, tehát a forradalom napjaiban az a gyengébb szívroham már a sokadik volt. A fogság alatt is végig betegeskedett, orvosi kezelés alatt állt. A betegség azonban itt nem játszott szerepet. Neki elsősorban az számított, hogy milyen magatartást tud tanúsítani szemben a vádakkal, a bírósággal és szemben a sorsával. Ez a keménység lelki tényezőkön múlott, fizikai állapota ezt nem befolyásolta. Önnek volt lehetősége végighallgatni azokat a hangszalagokat, amelyek a bírósági tárgyaláson készültek. Milyen volt Nagy Imre hangja, fellépése? A fellépése rendkívül elszánt volt. Rengeteg olyan részlet van, ahol egymás szavába vágva, egyszerre kiabálnak a bíróval, mert mindenáron el akarta mondani azt, amit elkészített a fejében, és amit a jegyzeteiben is leírt. Ezek sajnos nem maradtak fenn. Igyekezett alaposan felkészülni, ugyanakkor igyekeztek őt elhallgattatni a bírói kihallgatás folyamán, de rendkívül energiküsan lépett fel. Ugyanakkor megdöbbentően nyugodtan, ami a bíróról nem mondható el: Vida Ferenc többször is kijött a sodrából, és igyekezett belé- fojtani a szót. Az első tárgyalási szakasz bírója, Radó egészen más tárgyalásvezetési technikát alkalmazott, az sokkal nyugodtabb körülmények között zajlott: ő hagyta végigmondani nemcsak Nagy Imrét, hanem a többi vádlottat is. Nem véletlen, hogy leváltották. A snagovi feljegyzések, a gyerekkorát is felölelő önéletrajz megmaradt? A snagovi feljegyzések egyik része egy politikai elemzés vázlata, ez csak 56-ról szól. A másik egy félbemaradt önéletrajz, amely ténylegesen a gyerekkorról szól, és 1918-ban szakad félbe, amikor kiszabadul az orosz fogságból, és csatlakozik a Vörös Gárdához. Mindkettő a peranyagban maradt fenn, mert lefoglalták. A román Securitate, amely megfigyelés alatt tartotta a snagovi internált- ság alatt Nagy Imrét, a feljegyzéseket lefotózta, tehát Bukarestben, az ottani titkosszolgálati levéltárban is megmaradt egy példány. Ön egy helyen azt írta, hogy bizonyos önigazolási vágy érhető tetten az 56-os eseményekre vonatkozó feljegyzéseiben. Ezt vállalom. Arról volt szó, hogy Nagy Imre, mint politikailag tapasztalt ember, számított arra, hogy előbb-utóbb vádakkal szembesül. Már Snagovban elkezdte saját védőirata megfogalmazását, de nem tudta befejezni, ahogy az önéletrajzát sem. Ez egy kellően nagyszabású irat uhhoz, hogy látható legyen, mit akart, mivel akart védekezni. A középpontjában természetesen a saját tevékenysége áll, ugyanakkor megpróbálta az eseményeket is elemezni, hogy mi hogyan, miért történt. A kiszámítható, utóbb már a sajtóban is megmegfogalmazódó vádakkal szemben azt próbálta elmondani, hogy egyrészt helyesen tette, amit tett, más esetekben pedig a körülmények hozták olyan helyzetbe, hogy azokat a döntéseket hozta, amelyeket hozott. Eljutott a címzettekhez az a búcsúlevél, amelyet a filmben Nagy Imre a börtönorvosnak ad át, hogy továbbítsa a családjának? Tudtommal nem. Akkor, 1958- ban nem kézbesítették a családnak, és úgy tudom, később sem került elő. Ön olvasta a kéziratait: milyen ember volt a kézírása, a stílusa alapján? Nemcsak az utolsó időben keletkezett írásait volt módomban olvasni, hanem a 20-as 30-as évek fordulójáról fennmaradt kéziratokat is. Nagy Imre alig hagyott hátra személyes iratokat. Ez döbbenetes, hisz nyilván sok levelet kellett írnia, ezek közül alig maradt fenn egy-kettő. Tehát, amit olvashattam, tôbbnýire a tágabb nyilvánosságnak vagy a pártvezetésnek szóló beadványok, ezeknek a nyelvezete rendkívül száraz, áthatja a marxista-leninista terminológia, az érvelése logikus és általában tartózkodik az érzelemnyilvánítástól. A különböző jegyzetek, amelyek 1956 nyaráról, őszéről, a forradalom alatti időkből maradtak fenn, üyen szempontból nemigen értékelhetők, mert többnyire vázlatok, odavetett kulcsszavak politikai döntésekhez, beszédekhez, tárgyalásokhoz stb. A snagovi iratok közül a politikai feljegyzésekben egyrészt ugyanazt a marxista-leninista nyelvet használja, de sokkal egyénibb módon, elszakadva bizonyos fogódzóktól. Ilyen pl. a Szovjetunióhoz való viszony: ő már kívülről nézte a Szovjetuniót, egyszerűen imperialista nagyhatalomnak nevezte, és úgy ítélte meg, hogy a szovjet vezetés eltávolodott a mar- xizmus-leninizmustól, pusztán a Szovjetunió és saját személyes hatalmi érdekei mozgatják. A politikai feljegyzésekben szó van arról, ami a korábbi iratokból teljesen hiányzik, hogy ő hogyan viszonyul egyes vezetőtársaihoz, elsősorban Rákosihoz, Révai Józsefhez és Kádár Jánoshoz. Szinte ellenségesen. Úgy érezte, hogy míg Rákosi a politikájával végveszélybe sodorta az általa végig vallott szocializmus ügyét, addig Kádár ezt egy személyes árulással tetézte, amikor 56- ban a forradalom oldaláról átállt a szovjetek oldalára. Az önéletrajz egészen más: ott egy élete vége felé tartó ember leírását olvashatjuk azokról a régmúlt évekről, amikor ő gyerek, kiskamasz, gimnazista és fiatalember volt. Az egy nagyon szép, nagyon emberi és nagyon egyszerű szöveg. A film után egy néző kijelentette: „Nagyon szép, de Nagy Imre Oroszországban komisszárként ártatlan embereket lövetett agyon.” Igaz ez? A források semmi ilyesmit nem tartalmaznak. Tény, hogy amikor 1918-ban kikerült a hadifogolytáborból, Irkutszk környékén beállt a Vörös Gárda egyik helyi egységébe. Szibériában épp javában dúlt a polgárháború, a legkülönbözőbb nemzetiségű és politikai meggyőződésű fegyveres osztagok garázdálkodtak jobbra-balra, és a legnagyobb esélye a túlélésre egy idegennek az volt, ha csatlakozik valamilyen fegyveres osztaghoz. Nagy Imre ezt tette, de nem volt komisszár. Hogy lelőtt embereket, bízvást mondható, hisz háború volt. Az viszont, hogy részt vett a cári család legyilkolásában, egyszerűen szamárság, hisz abban az időben Kelet-Szibériában volt, több ezer kilométerre Jekatyerinburg- tól, ahol a cári családot megölték. Amikor a húszas évek elején a bolsevikok győztek Szibériában is, egy ideig még ott dolgozott, mégpedig a CSEKA, a szovjet titkosrendőrség elődje kötelékében, de nem mint csekista, hanem mint irodista. A CSEKA intézte ugyanis a még ott maradt hadifoglyok hazatransz- portálását, és őt összekötőként alkalmazták, mivel nyelveket beszélt. Tehát ott dolgozott, erről papírok vannak, egészen addig, amíg 1921-ben haza nem jött Magyarországra. A vád, hogy részt vett a cári család legyilkolásában, már 1958- ban felbukkant az akkor még eléggé virulens orosz emigráns sajtóban, aztán 1989-ben újra felmelegítették. A szándék teljesen nyil„Ha nem is beszéltek róla, 56 egy hatalmas felkiáltójel maradt, tanulságai nagy szerepet játszottak abban, hogy a szovjet rendszer Kádár-féle változata lényegesen enyhébb és élhetőbb volt, mint egy sor más országban, ahol ilyesfajta robbanásra nem került sor. ” (Topits Judit felvétele) vánvaló: Nagy Imre mind a kétszer a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került, mint a szovjet rendszer prominens mártírja, és minden eszközt megragadtak a diszk- reditálására. Lukács György azt állította Nagy Imréről, hogy nem volt programja. Ez azt jelenti, hogy nem volt koncepciózus politikus? Lukács ezt nem sokkal a halála előtt mondta, egy önéletrajzi interjújában. Ez egy utólagos értékelés volt, és azt hiszem, Lukács nem egészen azt értette programon, amit ma gondolunk. Olyan politikai programja Nagynak volt, nagyon is, 1956-ban több helyen is kifejtette. Tulajdonképpen azt mondta, hogy vissza kell térni az 1953-as ún. új szakasz programjához, azt ki kell egészíteni bizonyos elemekkel - ilyen pl. a Hazafias Népfront szerepe -, annak érdekében, hogy ne csak a pártban artikulálódhassanak politikai szándékok és érdekek. Továbbá ki kell egészíteni a nemzeti függetlenségre vonatkozóan, ahol éppenséggel elég radikális programja volt, csak nem volt kidolgozva a megvalósítás módja, mert ez a tömbönkívüli- ség és a semlegesség volt. Lukács valószínűleg arra gondolt, hogy Nagy ezt nem fejtette ki olyan Lukács-módra, filozófiai értelemben, továbbá - és ebben volt valami - nem koncentrált eléggé a pártra, holott reform ide vagy oda, Lukács szerint azért a kommunista párt a jövő letéteményese, erről kellene gondolkozni, és főleg ideológiáról. Nos, tény, hogy Nagy ideológiai felkészültsége össze sem hasonlítható Lukácséval, de azt nem lehet mondani, hogy nem volt politikai programja. Lukácsnak ezt a sommás ítéletét ezért ajánlatos óvatosan kezelni. Annál is inkább, mert egyik megjegyzése még egy személyes dologra is rávilágított, amikor azt mondta, nincs forradalom ideológia nélkül, és ő hajlandó lett volna ezt az ideológiát megadni, de Nagy nem kereste meg. Szóval Lukács kissé meg volt sértődve, hogy őt, a marxista filozófia élő klasszikusát Nagy nem kereste meg személyesen. Ez tényleg furcsa, mert régóta ismerték egymást, 1928-ban pl. Lukács volt Nagy felső kapcsolata Budapesten az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjában, és nagyon jól együtt tudtak működni. Nem véletlen, hogy amikor a forradalom alatt kormányalakításra került sor, Nagy Imre ajánlotta, hogy legyen Lukács a népművelési miniszter. Mészáros Márta titokzatos embernek nevezte Nagy Imrét. A történészek szerint a fennmaradt dokumentumok arról tanúskodnak, benne csak október 26-án tudatosult, hogy vagy szovjet segítséggel vérbe fojtják az ellenállást, vagy azonosul annak követeléseivel, és az élére áll. Eleinte ő is ugyanazt a frazeológiát használta, mint Kádár, söpredékről, reakciós és fasiszta elemekről beszélt. Tudható pontosan, mi volt az, ami őt a forradalom élére állította? Teljes bizonyossággal nem lehet tudni, de én azért nem látom ezt olyan titokzatosnak. Vannak emberek, akiknek az észjárása és a gondolkodási sebessége olyan, hogy az új helyzetben azonnal fel tudják ismerni, mi benne az új, és hogy ebből mi következik. Nagy Imre egy más típushoz tartozott, ő meglehetősen lassan reagált a különböző helyzetekre. Egyszerűen ilyen lelki alkat volt, és az, ami október 23-án és a következő napokban történt, elég váraúan volt. Ez egy rendkívüli helyzet volt, amelyben részben le is blokkolt, ez jól tetten érhető az október 23-i cselekedeteiben, és időre volt szüksége, hogy megértse. Ráadásul nagyon rossz helyzetbe került, mert ezzel az erős, sokkszerű élménnyel bement egy zárt világba, a pártvezetésbe. Nem volt az ÁVO foglya, ahogy a legenda tartja, de ott volt egy csomó tanácstalan, hisztérikus ember között, és ő, aki vérmérséklete folytán nem nagyon hajlott a hisztériára, dezo- rientálódott, idő kellett, amíg felfogja, mi történik, s hogy ebből mi következik. Én ebben nem látok semmi misztikumot. Amikor megkezdték támadásukat Budapesten a szovjet csapatok, és nem volt, aki parancsot adhatott volna az ellenállásra, hisz a hadügyminisztert, Maiéter Pált a szovjetek tőrbe csalták, és a vezető politikusok szétfutottak, Nagy Imre azt állította utolsó rádiónyilatkozatában, hogy „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a vüág közvéleményével.” Ezzel tévhitben tartotta a harcolókat, akik közül 2,5 ezren meghaltak, zömével 25 éven aluli fiatalok. Nem volt ez téves lépés? De, ez abszolút téves lépés volt. Az a mondat azért súlyos és szinte értheteden, mert azok, akik akkor személyesen beszéltek vele, egybehangzóan úgy emlékeznek, hogy Nagy Imre kezdettől fogva mindenfajta ellenállást megtiltott, mint értelmetlent. Az történt, hogy egy végsőkig elcsigázott, halálosan megrémült vezetés azt mondta, amíg lehet, kell egy nyilatkozatot tenni. A nyilatkozat célja elsősorban az volt, hogy ne higgyék az emberek, az van, ami október 23-án, amikor a magyar vezetés azt közölte rádiónyilatkozatok útján, hogy ő hívta be a szovjet csapatokat. Ez az egész szerencsétlen nyilatkozat erről szólt. Azért olyan suta és rémes, mert a kapkodásban egyszerűen nem volt idő, hogy ezt megfogalmazzák. A szöveg elején van egy hosszú mondat, amely közli, hogy a szovjet csapatok megtámadták a fővárost, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Ez hibátlan. Utána nyilván érezték, hogy kell valamit mondani, hogy ebben a helyzetben mi a teendő. De mivel erről fogalmuk sem volt, úgy gondolták, folytatják a tényközlést, elmondják, hogy harcok folynak, és kormány, egyelőre, még van. Az egyik azt implikálta, hogy akkor ellen kell állni. Holott pont nem ez volt a szándékuk. De akkor el kellett volna mondani - persze, ezt a felelősséget ott senki nem vállalta -, hogy ebben a helyzetben nincs értelme a fegyveres ellenállásnak, mindenki menjen haza, a kormány pedig beváija a helyén a sorsát. De ezt nem akarták, mert attól tartottak, hogy agyonlövik őket, és ezt nem akarták bevárni. Azt gondolták, lehet még olyan helyzet, hogy folytathatnak valamiféle politikai ellenállási tevékenységet. Ez persze csapdának bizonyult, de ezt sem tudták még abban a pillanatban. Ez a nyilatkozat ezért ilyen szerencsétlen. Ön is osztja több magyar történész véleményét, hogy 56 nem bukott el, hanem a 48-as szabadságharchoz hasonlóan a kompromisszumkötés feltételeit javította? Igen, osztom ezt a véleményt. Ha nem is beszéltek róla, 56 egy hatalmas felkiáltójel maradt, tanulságai nagy szerepet játszottak abban, hogy a szovjet rendszer Kádár-féle változata lényegesen enyhébb és élhetőbb volt, mint egy sor más országban, ahol ilyesfajta robbanásra nem került sor.
