Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)

2005-04-15 / 86. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 15. „A balatonszárszói sírdomb körül forr össze az egész magyarság, határokon túl és innen” - Vass László írása a Szép Szóban 12 Gondolat ______________________________________________________ Jó zsef Attila Szlovákiában Egy dokumentumot ajánlok az olvasók figyelmébe. A Szép Szó 1938 elején meg­jelent József Attila-emlék- számában - többek között - Bóka László, Déry Tibor, Fejtő Ferenc, Móricz Zsig- mond búcsúztatták a folyó­irat egyik alapítóját és szer­kesztőjét. Közölték Thomas Mann levelét és mellette V. L. beszámolóját József Atti- la-emlékestek Szlovensz- kón címmel: ezek voltak az első külföldi visszhangok a nagy költő tragédiájáról. BROGYÁNYI JUDIT Ez a dokumentum a szakembe­rek előtt ismert, ám az évfordulón talán érdemes arra, hogy a széle­sebb közönség is megismerhesse, hiszen szép tanúsága József Attila kultuszának a mi tájainkon. A köz­lemény iniciálék mögé rejtőzködő szerzője nyilván az a Vass László, aki a közleményben is szerepel. Vass Rozsnyón született 1905- ben és Budapesten halt meg 1950- ben. Ifjúkorában a sarlósok közé tartozott, aztán a Magyar Nap munkatársa és a kulturális rovat ki­váló képességű vezetője. Éppen ezeken a hasábokon köszöntötte a Szép Szó Csehszlovákiába érkező szerkesztőit, akik között a betegsé­gével küzdő József Attila már nem lehetett jelen. Természetesen nem ez a közle­mény az egyetlen, amely azt bizo­nyítja, hogy József Attila korszakos tehetségére korán felfigyeltek Szlo­vákiában. Emlékeztetőül legyen elég megemlíteni, hogy a moszkvai kommunista emigráció szélsősége­sei által súlyosan megrágalmazott költő éppen egy Fábry Zoltánhoz intézett levélben védekezett a ha­mis vádak ellen. Forbáth Imre pe­dig 1938-ban Párizsban, a nemzet­közi antifasiszta írótalálkozón - a csehszlovákiai delegáció tagjaként Vitézlav Nezval és Ján Poničan mellett - elsőként hívta fel a figyel­met a már halott József Attila világ- irodalmi jelentőségére. Talán érde­mes megjegyezni, hogy Forbáth szavait Louis Aragon tolmácsolta franciára. Forbáth fölszólalása pe­dig csehül is megjelent a brünni Rovnostban. És a szlovák olvasót József Attila tragédiájáról Laco Novomeský tudósította nekrológjá­ban, amelyben szintén a kortárs vi­lágirodalom élvonalában jelölte ki a költő helyét. Az alábbiakban szó- és betűhí­ven közöljük a Szép Szóban megje­lent írást. József Attíla-emlékesten Szlovenszkón József Attila szörnyű halála mély gyászba borította a csehszlovákiai magyarságot is. A lesújtó hír vétele után a kisebbségi magyarság na­gyobb napilapjai (Prágai Magyar Hírlap, Magyar Újság, Magyar Nap), tekintet nélkül a világnézeti különbségekre, egyöntetűen őszin­te részvéttel emlékeztek meg külön irodalmi cikkekben is a nagy költő művészetéről és egyetemes magyar jelentőségéről. A pozsonyi rádió magyar műso­rában december 13-án emlékestet rendezett, amelyen Peéry Rezső ta­nár .József Attila útja a halálba és a halhatatlanságba” címmel előadást tartott, és Pásztor Sári művésznő a költő műveiből mutatott be több költeményt. „A »Nagyon fáj« pa­naszdalait - mondotta többek közt Peéry Rezső - az anyaölből elsza­kadt és azóta boldogtalan gyermek sírását, a meztelen emberi fájások elemi erejű szólamait a kései Vö- rösmarty-versek mellett fogják em­legetni.” - Másnap, december Id­én, a Magyar Demokrata írókör tartott emlékestét a pozsonyi Gré­mium termében nagyszámú kö­A kisiskolás József Attila zönség előtt. Győry Dezső megnyi­tó szavai után a jelenlévők egy percnyi felállással hódoltak a halott költő emlékének. Utána Vass Lász­ló bevezető beszédében a budapes­ti évek emlékein át idézte a hallga­tóság elé József Attila emberi alak­ját: - „Esténkint, amikor a város pe­rifériáin csatangoltunk, néha-néha tört hangon mesélt gyermekkorá­ról. Mindig csak foszlányokban. Nem csinált életéből kirakatot, mert szerénységgel tudta viselni szegénységét. Csak borongós per­ceiben nyílt meg, és ilyenkor egy mondatot apjáról, másikat az any­járól, aztán a kósza évekről szólott ritkán, de utána csöndesen elsírta magát, mint egy férfivé ért gyer­mek, akit emlékei ütöttek szíven. Olyan volt az élete, műit egy sötét­ló népi ballada.”- Peéry Rezső hosszabb tanul­mányban világította meg a nagy magyar költő ővrejét: „A Nyugat költőit is ideértve, nincs magyar író, aki a formai, intellektuális és lelki elmélyülésnek nehéz munká­ját ilyen pár esztendőbe sűrítve el­végezte volna, mint József Attila. Kicsit későn tudtuk meg, hogy az egykori viharos siheder szegénysé­gének és kiszakítottságának villoni álarcában géniusz volt, az európai magas költészet kiválasztottja.”- Szalatnai Rezső tanár az első József Attila verskötet (Nincsen apám, se anyám) olvasása közben szerzett élményeiről számolt be, ki­hangsúlyozva a költő rendkívül fej­lett poétikai tudását és mélységes művészi ösztönét. Az egyes előadá­sok közt Pásztor Sári és Balázs And­rás adtak elő több költeményt Jó­zsef Attila műveiből. Végezetül a közönség és a csehszlovákiai ma­gyar írók részvétüket fejezték ki le­vélben a „SZÉP SZÓ” szerkesztősé­gének és munkatársainak. - De nemcsak Pozsonyban, hanem szer­te egész Szlovenszkón és Kárpátal­ján az egyszerű munkás- és paraszt­nép körében is mélységes gyászt váltott ki József Attila halála. A lévai és garamvölgyi magyar dolgozó ifjúság egyesülete, a „Szik­ra”, december 12-én áldozott a sze­gények költője emlékezetének. Egyszerű garamvölgyi magyar munkásifjak szavalták el a „Duná­nál”, a „Mama” című költeménye­ket, Sass János parasztíró pedig a költő életéről és verseiről beszélt. A magyar főiskolások Eötvös József Köre január 11-én rendezett emlék­estét Pozsonyban.- Az Országos Munkásakadémi­ák pozsonyi és kassai csoportjai a közeli napokban készülnek hason­ló gyászünnepélyre. Február elején a losonci közművelődési, munkás-, főiskolás- és polgári egyesületek rendeznek József Attila-emlékest- ét. - A balatonszárszói sírdomb kö­rül így forr össze az egész magyar­ság, határokon túl és innen, szét- szakíthatatlan szálakkal. V.L. József Attila a műalkotást a „világhiány” feloldási lehetőségének látta, a művet teremtett világként szemlélte, amelyben megmutatkoznak a nagyobb világ törvényei Világ és FŰZI LÁSZLÓ József Attilát a nagy végső kér­dések, az abszolútumok foglalkoz­tatták - különösen szembetűnő ez teoretikus írásaiban, bár életének és életművének bármelyik pontján ráakadhatunk a végletességre. Ilyen vonásnak kell tartanunk a bi­zonyosság keresésének eltökéltsé­gét. Az Eszméletben a következő­ket olvashatjuk: „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha, e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka.” A bizonyosság kereséséig vezető föl- fokozottsággal nála végső soron a Semmiben való elmerülés állt szemben. A végletek, az egymással szemben álló pólusok keresése, az adott szituációban pedig a végletek között megmutatkozó feszültségek megélése mögött műiden bizony­nyal ott húzódtak gyermekkorából eredő aránytalansági képzetei. Fontosnak tűnik itt az „ott hú­zódtak” kifejezés használata, hi­szen a gyermekkori tapasztalatok­ra a felnőtt ember aránytalansági képzetei épültek, azok emezeknek jelentették az alapzatát, ahogyan azt Szigeti Lajos Sándor bizonyítot­ta a Szabad-ötletek jegyzéke kap­csán. „A hiábavalóság érzete [...] egyúttal a harmonikus, természe­tesnek tartott világlátás hiányát, az arányosság hiányát is jelenti - ol­vassuk. -[...] amikor a felnőtt férfi mű - József Attila írásaiban megidézi a gyerekkort, verésélmé­nyeit, a gyermeknek oly nélkülöz­hetetlen játék hiányától, műit a gyermekhez arányos világ szimbó­lumának hiányától szükségszerűen jut el a felnőttkori aránytalansági képzetek megfogalmazásához. [...] Nem egyszerűen a gyerekkort idéző sorok utólagos arányterem­tési igényéről van itt csupán szó; a felnőtt szól itt önmagáról: magát vetítve vissza a gyermeki énbe.” Mindebből következően József Attila világlátása és az általa terem­tett világ szükségszerűen két pólu­sú, ahogyan ismét csak Szigeti Lajos Sándor írta: ,József Attila költészeté­nek értelmezői gyakran kerülnek kapcsolatba egy sajátos jelenséggel, a köl­tő érzeteinek hirtelen arányváltozásaival: a költő önma­gát a létezés különböző szintjeire helyezi, s e szintek szemben állnak egy aránytalanul nagy vagy kicsiny világgal, azaz a költő maga is aránytalanul nagy vagy kicsi az így értelmezett világban.” Az arányta­lansági képzet jeleként növesztette fel önmaga alakját az Ars poetica című versben: „Rám tekint, pártfo­gón, e század: / rám gondol, szánt­ván a paraszt: / engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között; / rám vár a mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött”, míg - csak példát idézve -, Jós” rikkancs­nak nevezte magát az Ad sidera... című versben. Szinte a teljes József Attila-i vi­lág felfűzhető lenne az így megte­remtődő kettősségre, aminek csu­pán az egyik összetevőjét jelentené az én és a világ szembenállása, sőt maga a szembenállás is, hiszen az én és a világ ellentéte mellé a világ és a mű, a gyermek és a felnőtt, a játék és a valóság, az élet tényeinek és a műben megteremtett vüág té- nyeinek az ellentmondása került. Csupán ez utóbbi kapcsán idézem a következő vallomást: „Én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinál­ni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat. Engem csak ez érdekel. Az életem.” Máskor azonban a versírást tar­totta legfontosabb tevékenységé­nek, Ádyhoz hasonlóan vallotta magát költőnek, s így teremtette meg a versírás terét, időnként a le­gendáját is, ami az általunk felve­tett kettősségek további bővülésére utal. Ennél azonban fontosabbnak tartom annak a kiemelését, hogy nem csupán a különböző pólusok között vibrált József Attila költé­szete, hanem különböző szintek között is, és költészetének hihetet­len összetettségét, gazdagságát ép­pen a különböző szinteknek és pó­lusoknak egy zárt világ törvényei szerinti elrendeződése biztosítja. Lássunk minderre egy példát. Korai szonettkoszorújában, A kozmosz énekében így írt: „Külön vüágot alkotok magam. / Kerengő bolygó friss humusszá lelkem, / s szépségfák állnak illatokkal telten, / dübörgő gépváros zúgó agyam.” Állítsuk ezzel szembe a „Költőnk és Kora” című verset. A versről Tver- dota György elemzéséből tudjuk, hogy „1937 augusztusának legvé- gén-szeptemberének legelején író­dott, tragikus összeomlása ritkuló vüágos pillanatainak egyikében, barátai, főképpen Ignotus Pál biz­tatására, megrendelésére”. A vers formateremtő elvként rögzíti is megszületésének körülményeit: „íme, itt a költeményem. / Ez a má­sodik sora. / K betűkkel szól kemé­nyen / címe: ’Költőnk és Kora”’. Láthatjuk, a vers szintén felidézi az önálló világ teremtésének mozza­natát, de nem csupán valódi vüág- tól elzárkózó, abban csak részt kép­viselő teremtett világ létét, keletke­zését hangsúlyozza, visszautalva az én és a világ eredendő szemben állására, hanem az aránytalansági képzetek más-más szintjét is a fel­színre hozza. „Kerengő bolygó friss humusszá lelkem” - áll A kozmosz énekében, a „Költőnk és Kora” c. versben ismét kozmikus képpel ta­lálkozunk, az aránytalansági kép­zetek korábbival ellentétes pólu­sán, a felnövesztéssel szemben a ki­üresedés kozmikussá növesztésé­vel: „Űr a lelkem”. Visszatérve az abszolútumok ke­reséséhez és József Attila teoreti­kus írásaihoz: ezekben a főképpen a húszas évek második felében ke­letkezett írásokban József Attila többek között a világ és a mű, eh­hez kapcsolódóan pedig az ihlet és az intuíció meghatározására tett kí­sérletet. Ezeknek a fogalmaknak a tisztázási kísérletei során ugyan­úgy a bizonyosság keresése irányí­totta, mint személyes életében vagy költészetében. (...) Ez a világ- egyetem egészére irányuló megér­tési törekvés magyarázhatja a Jó­zsef Attila költészetében szinte fo­lyamatosan jelenlévő kozmikus ké­peket. (...) A világhiány létét - mint önmaga legszemélyesebb problémáját is - a valóságelemek eltűnésével magyarázta, feloldását pedig az ún. abszolútumokkal, há­rom síkon, a logika, a mítosz és a művészet síkján tartotta lehetsé­gesnek. (...) József Attila - kötődve metafizi­kai kiindulópontjához - a művet az ihlettel, a valóságot pedig Istennel hozta kapcsolatba („a műforma magának az emberi ihletnek a tár­gyiasult ereje, a valóság-alak pedig „...amikor verset írok, (...) meg akarok szabadulni attól, ami szorongat.” az isteni ihleté. [...] A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a mű­nél az ihlethez”), a műalkotást pe­dig „határolt végtelenségnek” látta (...), olyan jelenségnek, amelyik „a szemlélhetetlen vüágegész helyébe szemlélhető műegészet alkot”. Ez­zel óriási mértékben megemelte a műalkotás jelentőségét, hiszen a „világhiány” feloldási lehetőségé­nek látta, ugyanakkor a mű létezési módját, belső mozgásait, struktu­ráltságát is 'szemlélete középpont­jába állította, ha lehet ezt mondani, a művet teremtett világként szem­lélte, olyan teremtett világként, amelyben megmutatkoznak a na­gyobb vüág törvényei. Nemcsak a teremtés, az önálló világ teremté­sének vágya, hanem a bizonyos­ságból fakadó törvények keresése iránti igény tó innét ered József At­tila költészetében. (Részlet az Új Forrásban meg­jelent tanulmányból.) (Fotók: Képarchívum)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom