Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)

2005-04-15 / 86. szám, péntek

ÚJ SZŐ 2005. ÁPRILIS 15. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ LA REPUBBLICA Lába kelt jelentős mennyi­ségű ásványvíznek, ámelyet az olasz polgári védelem a II. Já­nos Pál pápa ravatalához igyekvőknek szánt. A napon szenvedő zarándokoknak in­gyen kínált ásványvizet alapo­san megdézsmálták, igaz, szin­te számolatlanul fogyott a sok­szor tucatnyi órán keresztül is sorban álló polgárok megsegí­tésére. Kétmillió palack - ilyen az ásványvízfogyasztás-mér- leg, s csak találgatni lehet, ebből mennyit loptak el. A ró­mai tolvajok eddig is előszere­tettel tevékenykedtek az egy­házi turizmus kegyhelyeinek környékén, legújabb „hőstette­ikről” az olasz tv-csatornák számoltak be több riportban is. ■ Úgy látom, haver, mégis megérte tiltakozni az új érettségik bevezetése ellen. (Szalay Zoltán rajza) Bobby Fischer, az egykori sakkvilágbajnok: „Már éppen ideje volt, hogy valaki végre fenékbe rúgja Amerikát.” Támadásban a hidegháborús hős Napok óta Reykjavíkban leledzik, abban a város­ban, amely 1972-ben tanú­ja volt világraszóló győzel­mének. Japán börtönből utazott oda, miután az iz­landi parlament útlevelet és állampolgárságot adott neki. Ha nem így történik, a távol-keleti ország való­színűleg kiadja az Egyesült Államoknak, ahol börtön- büntetés várt volna rá. Iz- landon azonban a sakk apostolának tartják. TOMI VINCE A legrégibb demokratikus ha­gyományokkal rendelkező ország (a parlament a 9. században ülé­sezett először), azért hálás Bobby Fischernek (62), mert 33 évvel ezelőtt reflektorfénybe állította Izlandot. A szigeten ugyanis még él annak a világszenzációnak az emléke, amikor 1972-ben - a hi­degháború kellős közepén - a Füstölgő Öbölben (ez Reykjavík jelentése) az évszázad sakk­mérkőzésén elvette a világbajnoki címet Borisz Szpasszkijtól, és kép­letesen szólva vereséget mért a Szovjetunióra, amely hosszú ideje uralta a sakk világát. Sok izlandi szerint Fisqhernek olyan státusa lesz, mint egy sztár­focistának: „Ő a mi David Beckha- münk”.- mondják. Csak meg ne bánják. Bobby Fischer ugyanis ki­számíthatatlan. Időnként megszál­lottként viselkedik, botrányos kije­lentéseket tesz (1972-ben „szelle­mi eltévelyedőknek” nevezte a szi­getlakokat, de ez már elfeledve), pedig egykor azt mondta: „Én so­hasem akarok mást, csak sakkoz­ni.” 1972-ben még játszott a vb-cí- mért, de milyen előjáték után? Emlékszünk a cirkuszra. Kevesellte az akkoriban horribilis összegnek számító 125 ezer dolláros díjala­pot, így hiába volt kitűzve az első meccs időpontja, Bobby nem jelent meg. Amikor egy angol bankár megduplázta a tételt, június 4-ére halasztották az ünnepélyes meg­nyitót. De az amerikai sehol. Más­nap az első játszma hajnalán érke­zett a szigetre, belopódzkodott a szállodába, és ellenfele szobájának ajtaja alatt bedugott egy levelet: „Bocs, Borisz.” Az első meccsen rosszul kalku­lált, majd rögtön az akkor elég hangosan működő tévékamerákra fogta a vereséget. A második parti­ra már ki sem állt. Azt üzente, ürít­sék ki az első 20 sort a nézőtéren, és távolítsák el a tévékamerákat. Már összecsomagolt, amikor távi­ratot kapott Henry Kissin­ger külügyminisztertől: „A mi emberünk vagy a kom­munizmus elleni harcban, folytasd a csatát.” Folytat­ta. Átvirrasztott éjszaka után l:2-re szépített, az­tán lejátszotta a színről a címvédőt. „Jobb kezemmel többet tettem Amerikáért, mint bárki más előttem. Legyőztem a kom­munizmust.” Fischer Amerika jelképe lett. Hidegháborús hős. Reykjavík ugyanis áttörést jelentett a sakk világában, ahol a második világ­háború után csak „szovjetek” vol­tai; a világbajnokok. Moszkva ke­zében a sakk propagandaeszköz is volt. Sakkozott Lenin, sakkozott Trockij, még Marx is sakkozott... Fischert csodálattal halmozták el, csakhogy ő mindenkit gyanú- sítgatni kezdett maga körül, összeomlani látszott a világa. Már ekkor megmutatkoztak paranoid hajlamai. 1975-ben a potenciális vereség súlya elől menekülve uta­sította vissza a kihívó Anatolij Karpov elleni címmérkőzést. Ö, az antikommunista visszaadta a „kommunistáknak” a sakktrónt (1958-ban Hruscsov pártvezér személyesen hívta meg Moszkvá­ba, de befürdött vele: Bobby nem volt hajlandó megtekinteni a Vö­rös teret és a Lenin-mauzóleumot, ekkor kezdte gyűlölni a Szovjet­uniót). Mi több, hátat fordított a királyi játéknak. Elvesztette reali­tásérzékét, belevetette magát az excentrikus szektás életbe, elha­talmasodott rajta az üldözési má­nia. Meggyőződése volt, hogy a KGB meg akarja mérgezni. Nevet változtatott, szakállt növesztett, s csaknem 20 évig kóborolt a nagy­világban (a Polgár család vendé­geként hosszabb ideig élt Magyar- országon is). Amikor a világ már kezdte elfeledni, előbukkant. 1992-ben ötmillió dollárért páros mérkőzést játszott Szpasszkijjal Jugoszláviában. Az ENSZ-embar- gó ellenére. Darabokra tépte az amerikai külügyminisztérium fi­gyelmeztető levelét, és köpött egyet. Megerőltetés nélkül le­győzte Szpasszkijt, de rangon alu­li játékot produkált. „Tönkretette a legendáját, szánalmas figura” - mondta róla Kaszparov. És Bobby folytatta vándorlását... Sokak szerint megbolondult. Egész életét a sakkfigurák között élte le, és egyszerűen lehetetlen­né vált. Politikai koncepciót épí­tett üldözöttségére. Ennek lénye­ge, hogy őt üldözi a világ zsidósá­ga (maga is zsidó, édesanyja, Re­gina Fischer és tulajdonképpeni apja, a magyar származású mate­matikus, Paul Namenyi is zsidó volt), egyben irányítja a brutális és gonosz amerikai diktatúrát, s az is őt üldözi és száműzetésbe kényszeríti. Kétségbe vonja a ho- lokausztot, tapsolt az al-Kaida ön­gyilkos terroristáinak, akik a föld­del tették egyenlővé a Világkeres­kedelmi Központ ikertornyait. „Már éppen itt volt az ideje, hogy valaki fenékbe rúgja Amerikát” - telefonálta az egyik Fülöp-szige- teki rádiónak. Idejutott hát Bobby Fischer, aki­nek az agya állítólag nagyobb tel­jesítményű a Pentagonénál. 180 az IQ-ja. Szakállával, lompos alak­jával azonban Fidel Castro kom­munista „ősatyát” juttatta eszünk­be a reykjavíki sajtóértekezleten, és amit ott mondott, azzal maga­san tromfolta az élő kubai múmi­át: „Amerika a világ ellensége...” „Bush egy bűnöző...” „A basztard zsidók holokausztféle kitalációk- kal igyekeznek uralni a világot...” „Kaszparov egy csaló, meccseinek nagy részét megvásárolta...” Hát így. Amúgy szomorú-hős lett BobbybóL A világnak már semmi érdemlegest nem tud kí­nálni. A sakkról is csak azt mond­ja, hogy nem más, mint „mentális maszturbáció”. A sakkról is csak azt mondja, hogy „mentális maszturbáció”. FIGYELŐ ROMÁNIAI SAJTÓ A neheze még csak ezután kö­vetkezik - ezt a fő gondolatot fej­tették ki a románia napüapok, kommentálva az Európai Parla­ment szerdai döntését, amellyel jóváhagyta, hogy Románia és Bulgária csatlakozzon az Európai Unióhoz, s hogy április 25-én alá­írják a csaüakozási szerződéseket a két országgal. Az eseményről szóló tudósításokban felhívják a figyelmet arra, hogy „rezgett a léc” Strasbourgban. A Ziua című független napilap tudósítója pél­dául emlékeztet arra: néppárti, li­berális és zöld képviselők az utol­só pillanatban költségvetési prob­lémákra hivatkozva megkísérel­ték őszre halasztatni a szavazást. A Moscovici-jelentés azonban a végén 497 igen szavazatot ka­pott. E látványos fordulat hátteré­ben az állt, hogy az Európai Bi­zottság az utolsó pillanatban ga­ranciákat adott az Európai Parla­mentnek a költségvetési vonatko­zásokat illetően (vagyis a képvi­selő-testület jóváhagyása nélkül ez ügyben sem születnek költség- vetési döntések). Ez a megegye­zés határozta meg a szavazás ki­menetelét. Az Adevarul című füg­getlen politikai napilap elsőolda­las kommentárjában azt fejtegeti, hogy a Romániával kapcsolatos vitát az európai honatyák ügye­sen fordították a maguk javára. A cikk szerzője szerint azonban ebből adódik a probléma is, hogy ezúttal sokkal inkább politikai, semmint Románia valódi érde­mein alapuló döntés született. Az erdélyi Krónika vezércikke meg­kérdőjelezi azokat a nyilatkozato­kat, amelyek szerint a gyors csat­lakozás valóban a romániai ma­gyarság érdekében állna. A szerző, Gazda Árpád szerint majdnem annyi érvet lehet meg­fogalmazni a gyors csatlakozás ellen, mint amennyi mellette szól. „Bizonyosnak tűnik ugyanis, hogy a romániai magyar közössé­gi célok elérésében nem annyira az EU-tagság, mint inkább az EU- csatlakožás időszaka lehet a leg­termékenyebb. Előrevetíthető, hogy az erdélyi magyarság hosszú időre azzal marad, amit a csatlakozásig sikerül elérnie” - állapítja meg a kommentátor, aki szerint Szlovákia példája azt bi­zonyítja: a magyar kérdés rende­zése addig fontos a kormányza­toknak, amíg vesztenivalójuk van, ha ezt nem oldják meg. KOMMENTÁR Pozsony Bécs hálójában SIDÓ H. ZOLTÁN Aki Pozsonyból utazott már autóval Bécsbe, az jól tudja, időnként milyen keserves, dugóktól sem mentes produkció megtenni az 1918-ig egy birodalomba tartozó két nagyváros közötti utat. Az 1989-es fordulat ugyan ledöntötte a vasfüg­gönyt, és a vasúti összeköttetés intenzívebbé vált a két fővá­ros között, ám egyébként érdemben nem javult a helyzet. Majd jött Mečiar országlása, ami teljesen elvette az osztrá­kok kedvét attól, hogy szomszédokhoz illően szorosabb inf­rastrukturális hálót szőjenek irányunkba. Csak a viharos ütemben levezényelt és egymást követő szlo­vák gazdasági reformok keltették fel a figyelmet Pozsony iránt. Amikor a Dzurinda-kormány sorra jelentette be az au­tógyártók érkezését az országba, emellett 19 százalékon egységesítette az adókat, Bécs felkapta a fejét. Észrevette, hogy a szlovákiai bankok nagy részének megkaparintása után érdemes beruházni is nálunk. Ez viszont már megköve­teli a jól működő, nagy áteresztő képességű infrastrukturális hálózat kiépítését. Korábban Pozsony már megépítette a szlovák-osztrák államhatárig az autópályát, ám a túloldalon a fent említett eseményekig nem tartották sürgősnek, hogy, úgymond, összeforrjon az, ami összetartozik. Bécs érdemeként könyvelhető el, hogy a kedvező szlovákiai beruházási lehetőségek felismerését gyors tettek követték. Tavaly novemberben a két főváros aláírta a Twin City, azaz Ikerváros elnevezésű projektumot, amely Pozsony és Bécs minden eddiginél szorosabb légi, közúti és vasúti összeköttetését szorgalmazza. Hubert Gorbach osztrák köz­lekedési miniszter pedig szerdai pozsonyi tanácskozásán ki­jelentette: 2007 helyett már 2006 végéig befejezik a Bécsből Pozsonyig tartó A6-os sztráda építését. És ez még nem minden. Az osztrák fél felvetette, közvetlen vasúti összeköttetés is létesülhetne Bécs és Pozsony re­pülőtere között. A vasúti összeköttetés különösen abban az esetben volna in­dokolt, ha a privatizáció előtt álló pozsonyi légikikötő osztrák kézbe kerülne, amire van esély, hiszen mind az Austrian Airlines, mind a schwechati repülőtér meg szeretné venni. A sort folytatva: az osztrákok egy újabb au­tópálya megépítését javasolják a két főváros között, sőt a folyami hajózás izmosabbá tételében is fantáziát látnak. Végezetül az Österreichische Bundesbahn megvenné a 2005 végéig privatizálandó Cargo Slovakia va­súti teherfuvarozót. Ha a felsoroltaknak csak a fele valósul meg, akkor is kije­lenthető, hogy a gazdasági aranyháromszögként hirdetett Bécs-Pozsony-Győr térség már legalább ezüstösen csillog. dozatlan parasztházat az an­golvécé és a központi fűtés kedvéért, hátha akkor gyak­rabban látja a családot. Ez a vágya ugyan nem telje­sült, de Mari néni nem csüg­ged, igyekszik kapcsolatot teremteni az örökké rohanó családtagokkal. Most sem egyedül vág neki a vizsgálat­tal járó tortúráknak, a lánya elkíséri. A nővérke nem kérdi, mi a gond, a húszast kéri, addig ne is panaszkodjon a sze­gény beteg, ő senki sirámait nem fogja feleslegesen hall­gatni. A doktornő máris végez az előzővel, be lehet fáradni. Hideg szemek mérik végig Mari nénit, aztán a firtató kérdés, mi hát a panasz. Szé­dül, gyenge, fájnak az ízüle­tei, kezdi sorolni Mari néni lánya, ám az orvosnő ráför­med, nem őt kérdezte, miért nem a páciens válaszol. Nem ért szlovákul, mondja szem­lesütve az ifjabb Mária. Gonosz fények villannak a doktori szemekben, a gyó­gyítás angyala tessék-lássék megvizsgálja a beteg öreg­asszonyt, majd írógéphez ül, és szélsebesen bepötyögi a látleletbe, az orvosi műsza­vak mellé: „A pácienst a lá­nya kísérte, mivel nem be­széli az államnyelvet!” Az­tán receptet ír, és mikor át­adja, nagyon vigyáz, nehogy ujjai hozzáérjenek Mari néni ráncos kezéhez. Látlelet KOZSÁR ZSUZSANNA Mari néni nem érzi jól magát mostanában. Ha számba ven­né, mi mindene fáj, sosem ér­ne a lista végére, de hát nem csoda, hiszen nyolcvanötödik évébe lépett nemrégiben. Or­vost ritkán látott ezelőtt, de most rá van szorulva, ha nem akarja, hogy minden perc kínlódás legyen. Az összeku- porgatott csekélyke nyugdíj­ból futja még az orvos húsza­sára, csak a gyógyszer ne le­gyen drága, mert akkor va­csorára csak lágy tojás jut egy szelet száraz kenyérrel. De Mari néni nem nagy étkű mostanság, és különben is: a sovány vacsorák árán szokott csokoládét venni a helyre unokáknak. Ha már rászánta magát, el­ballag az orvosi rendelőbe, pedig nem szeret ő a városi utcákon járni, az a sok nagy kockaház mindig riasztotta. A lánya felköltöztette a nagy­városba, mert hát nem tu­dunk mi naponta leugrani anyukához falura, hogy el­lássuk, meg aztán mindig történhet valami váratlan, tessék csak feljönni a garzon­lakásba, legalább nem kell egész életében a tyúkokat etetnie meg a földet túrnia anyukának. Mari néni nem vitatkozós természetű, otthagyta a gon-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom