Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-13 / 84. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 13. 18 Interjú - tárca Roncsol László: Senkire sem haragszom, ha úgy adódik, nyugodtan kezet szorítok velük. Ilyen volt a rendszer, ezt hozta ki az emberekből A nem létező ötödik hadoszlop Az ügynöklisták nyilvános- ságra kerülése óta, bár többen - főleg az érintettek és a kompromittáltak - vitatják, egyre több fény derül a sötét múltra, és egyre több vonatkozásban merül fel a diktatúra módszereinek megismerése iránti igény. Roncsol Lászlót kértem egy kis „visszatekintésre”. KÖVESDI KÁROLY (Folytatás a tegnapi számból) Minek köszönhető a „nacionalista” jelző, amely több szlovákiai magyar értelmiségi (Grendel Lajos, Barak László) neve mellett is szerepel? Gondolom, utólag is felháborít, hiszen - aki ismeri munkásságodat, tisztában lehet vele - tőled a legtávolabb állt a nacionalizmus. Most, az Új Szóból tudtam meg, hogy ilyen címkét ragasztottak rám. Ez viszont nem énrám, hanem a kommunista ideológiában pácolt megfigyelőkre és a rendőrökre jellemző minősítés. Aki magyarként nemzete irodalmáról és az írásbeliséget ihlető valóságról nyíltan, nem a pártzsargon és az éppen érvényes ideológiai vonal szerint beszélt és írt, szerintük nacionalista volt. Ha szlovákként vagy románként beszélt nyíltan nemzetéről, az illetőt jó szlovákként vagy jó románként minősítették. Nem Okáli, Husák, Clementis volt a nacionalista, sőt annál is rosszabb, aki a szlovákiai magyarok likvidálására törekedett, hanem az, aki ezt szóvá tette. Aki templomot látogatott, klerikális volt, aki a marxizmus valamely tételét bírálta, antimarxista, aki a pártot, pártellenes, aki a létező szocializmus hibáit, antiszocialista, s aki mondjuk a szovjetek fegyveres beavatkozásait illette fejcsóválás- sal, szovjetellenes volt. Ilyen primitív rúgókra járt az interkontinentális ballisztikus ideológia kollektív elméje. Az embert nem jellemezhetjük egyetlen jelzővel sem, több annál, a bírálat elfojtása pedig az ilyen ostobán védelmezett, a széltől is óvott ügyek pusztulásához vezet. Nacionalista, aki nemzetét vakon, mindent megbocsátón szereti. Nekem ehhez a vak, kritikátlan érzéshez semmi közöm; a gazfickónak csak azért, mert magyar, nem adok fölmentést. Azt viszont, hogy nemzetem fiait csak azért bántsák, mert magyarok, nem tűrhetem szó nélkül. Még egy érdekes emlék: ha vasárnap délelőtt a pozsonyi református templomba mentem, és késett a villamosom, a kapu előtt két-há- rom ápolt külsejű, sportos fiatalember ácsorgott, s már messziről mutogatott felém. Talán, hogy zavarba hozzon. A Duray körüli nyomozások heteiben a komáromi illetőségű pozsonyi magyar egyetemi hallgatókat a járásiak kihallgatták: járok-e közéjük, s ellátom-e őket tiltott könyvekkel, folyóiratokkal. Nem láttam el őket, nem jártam közéjük, csak egyszer, Zeman tanár úr meghívására adtam nekik elő József Attiláról. Egy szó, mint száz, nem voltam nacionalista. Jól megtanultam szlovákul, és szeretem a szlovák és a cseh kultúra tiszta értékeit. Egy halom jó szlovák és cseh könyvet magyarra fordítottam, s más nyelvek és kultúrák is érdekeltek. Azok az ideológusok és rendőrök, akik így címkézték az embereket, figyelmen kívül hagyták, hogy az ember lelke- szelleme sokkal bonyolultabb, s ha értelmiségi, akkor lehetséges alternatívákban gondolkodik, egyidejűleg több utat járna be, ha tehetné. Ha a határok nyitva álltak volna, s némi pénzem is akad, talán világcsavargó vagyok, meglakom a kultúra nagy forrásvidékeit, s most talán egy őskorból itt ragadt primitív óceániai emberközösségben, vadászattal és gyűjtögetéssel tölteném napjaimat. Nézem a tartótisztek névsorát, és forog tőle a gyomrom. Ennyi léhűtőt tartott a rendszer épületekkel, infrastruktúrával, gépkocsikkal, ingyenes egyenruhával, kedvezményekkel, magas fizetéssel, nyilván jutalmakkal is, fegyvertárakkal, s mint egyetlen nap alatt kiderült, minden értelem nélkül. A grúz tömeggyilkos kérdezte egyszer, amikor egy tárgyalás közben a pápa neve és lehetséges véleménye fölmerült: Hány hadosztálya van a pápának? Az ő agya a fegyverek rúgójára járt, s nem hitte volna el, ha valaki megjövendöli neki, hogy jó harmincöt évvel a halála után jön egy lengyel főpap, aki immár pápaként egy erdélyi református lelkésszel megrop- pantja félelmetes hadigépezettel és államrendőrséggel agyonbiztosított világbirodalmát. A szó, a lélek, a szellem, az imádság, az isteni Ige, az evangéliumok erejével. „Ne féljetek! Engedjétek magatokba Krisztust! Szeressétek egymást! Romboljuk le a hallgatás falát!” Ilyeneket mondtak, s Jerikó falait ledöntötték. Kikéred-e aktáidat a hivatalból? Érdekel-e, kik figyeltek meg, vagy írtak jelentéseket rólad? Ha igen, meg tudsz-e bocsátani nekik? Kikérem, és fénymásoltatom őket. A jelentések szerzőinek nevét valószínűleg megtudom, de látatlanban is megbocsátottam nekik. Az egyik talán elvből, a másik valamely kényszer alatt fogyasztotta a papírt. Az ügy nem ezért, hanem magántörténelmem miatt érdekel. Az ember így hetven felé, ha annyi mindent megélt, sokat felejt, s az akták biztosan számos tényt eszébe juttatnak. Egy-egy följegyzett gesztusomhoz, szavamhoz bejönnek a képzettársítások, s ezek révén további dolgaimra is fény derül. Még egyszer: senkire sem haragszom, ha úgy adódik, nyugodtan kezet szorítok velük. Ilyen volt a rendszer, ezt hozta ki az emberekből. A mostani megint más: törtetőket, gátlástalan harácsoló- kat, gyilkosokat, rablókat, tolvajokat, szélhámosokat formál azokból, akiket természetük erre hajlamosít. Alkotóként is érezted a megkülönböztetett figyelmet. Könyved kiherélték, elfektették, pályádról elbotoztak... Ez volt az egész rendőri szimatolás egyetlen valóban szörnyű következménye: hogy 1985 szeptemberében lepöccintettek az irodalmi játékasztalról. Ez valóban rettenetes élmény volt, ma is összeszorul a gyomrom, ha azokra a percekre, órákra, hetekre gondolok, mert tele volt az elmém tervekkel, miközben minden jövedelmem forrását lepecsételték. Másfelől ugyanezért köszönettel is tartozom azoknak a részben ismert, részben még ismeretlen hölgyeknek ?s uraknak, akik az Egzisztenciális Nihil partjára löktek, mert rátaláltam Diósförgepatonyra, egy remek, községét szerető, a falu jövőjét, intézményeit gondosan építő és fejlesztő, ami pedig engem személyemben is érintett, meghatott, átjárt és életem végéig fogva tart, gyökereire is kíváncsi vezető gárdára. Korán reggel vonatra ültem, s vitt a csallóközi motorvonat egy tíz hónapos macska-egér harc városából, a megaláztatásból Patonyba. Egy óra alatt a földi pokolból a földi édenbe. Végigmentem a labdarúgópálya kerítése mentén a harmattól nyirkos mezei úton befelé, nedves fű simult a cipőm alá, jobbról a friss szántás illata áradt felém, az első udvarban kakas kukorékolt, kutya csaholt rám, s a reggeli utca csöndjében kerékpáros nők és férfiak pedá- loztak. Mindenki köszönt mindenkinek, és csak magyarul. Jó napot! Adjon Isten! Erő, egészség! A szántás, a trágya, a baromfiudvarok illata, a kora őszi reggelben sütkérező macskák, a Nem így tervezték a dolgot, akik megfigyeltek, de ez lett belőle. A rendőrök nyíltan megfogalmazott vádja szerint a szlovákiai magyar irodalom és értelmiség a magyarországi revizionizmus és nacionalizmus ötödik hadoszlopaként bomlasztotta a szlovák közgondolkodást, s mint felforgatókkal bánt velünk (Somogyi Tibor felvétele) gólyafészek, a magyar szó - falun főttem föl, s úgy éreztem, ismét otthon vagyok. Sokáig szorongtam még, hogy megfelelek-e a feladatomnak, s hogy nem nyúlnak-e utánam, de úgy látszik, ennyi elég volt nekik. Elmondhatatlan, mennyi áldással áldotta meg munkámat az Úr, jöttek a könyveim és a könyveink, mind Patonyról, s lett belőle sok minden egyéb, magyarságkutatás, pedagógusképzés Győrött és a Csallóközben, végül egyetem és a Csallóközi Kiskönyvtár az ő eddigi 32 és készülő 10-15 kötetével. Nem így tervezték a dolgot, akik megfigyeltek, de ez lett belőle, az Úr jó dolgokat súgott, s mosolyogva köszönöm meg nekik, hogy ezt tették. Nyilván még kevésbé akarták, de nagy jót tettek egy felvidéki magyar tájegységgel s az egész észak-kisalföldi régióval, amely immár könyvről könyvre ismeri meg múltját, s a kiadott munkákkal nemcsak tudását, hanem tartalmas öntudatát is erősíthetem. TARCA Mi mindenre elég egy másodperc? MTI-PRESS Csak egy pillanat. A rövid időszakot jelezzük így. Mondjuk azt is a bennünket sürgetőnek: csak egy másodperc! Ennyi valóban csak töredéke a megállíthatatlan időnek, ám téved, aki azt hiszi: egy pillanat nem elég ahhoz, hogy akár sorsdöntő események kezdődjenek és fejeződjenek is be tartama alatt. Átlagosan mintegy 2,5 milliárd másodpercre szabott az emberi élet. Ennyi - Shakespeare szavaival - a „kimért idő”, mialatt létünk tűnődve elvándorol a végső szótagig. Mérhetetlenül nagy szám ez, ha azonban egyetlen másodpercet kimerevíthetnénk, alaposan meglepődnénk, látva, hogy mi minden történik a világon a perc hatvanad részében. Ennyi idő alatt - statisztikai átlagban - lezajlik 1,5 temetés, eladnak 2 Barbie-babát, rágyújtanak 12 ezer 600 cigarettára, legyártanak 4,5 autót, megsemmisítenek 2 ezer négyzetméter erdőt. Ugyancsak egy másodperc alatt Paul McCartney 13 fontot keres, a Boeing 747-es repülőgép pedig 611 métert repül. A hang édesvízben csaknem másfél kilométert (pontosan 1482 métert) tesz meg másodpercenként (levegőben csak alig negyed ennyi a terjedési sebessége). Mi mindenre elég egy másodperc? Például arra, hogy három átlagos DVD-film jusson át a világhálón Los Angelesből Pitts- burghbe. Ezt az internetes sebességrekordot a California Institute of Technology (CIT) kutatóinak sikerült felállítaniuk. Olyan nagysebességű kapcsolatot létesítettek; hogy másodpercenként nem kevesebb, mint 101 gigabájtnyi adatot „vittek át” egyik városból a másikba. Az ezt megelőző rekordot szintén a CIT kutatói állították fel egy évvel korábban, csak akkor még az előző adatmennyiség negyed részét sem sikerült egyetlen másodperc alatt továbbítaniuk. A világűrben néhány óriáscsillag vasból álló magja a Napnál valamivel nagyobb tömegű, gyorsan forgó neutroncsillaggá zsugorodott. Ezek egy másodperc alatt több százszor megfordulnak saját tengelyük körül, rádióhullám-nyalábokat bocsátva ki magukból (a Földön végigsöprő szabályos energia-impulzusok, az úgynevezett „pulzár”- ok hihetetlenül pontos órának is tekinthetők). Szervezetünkben egyetlen másodperc alatt egymillió sejt halhat el, és ugyanennyi képződhet (ezt az egészséges állapotot hívjuk homeosztázisnak). Ugyanennyi idő alatt, azaz egy másodpercenként a Földön tíz ember betegszik meg maláriában, többnyire gyermekek (a halálos áldozatok száma évi 11 millió). Sok embertársunk szíve éppen másodpercenként ver egyet, a rendszeresen futó ember alappulzusa ennél is alacsonyabb. (A szív működését a szinuszcsomó irányítja, innen indulnak el azok az ingerek, amelyeknek hatására a testünk motorja percenként 60-90-et dobban.) A szabályos pulzus 72 körül van. A Váci Mihály megverselte százhúszat verő szívről egy ritkán előforduló betegség juthat eszünkbe, amikor a rohamokban jelentkező szapora szívverés több mint 140-es pulzusszámot okoz. A fényképezés és a sport világában a másodperc igen hosszú idő, ezért tovább darabolják az alapegységet. Néha századmásodpercek döntenek el bajnoki helyezéseket. Van olyan fotómasina, amely a szekundum kétezred részére szűkíti az exponálást. A különböző tudományágak tovább aprítják a porszemet. Fizikából ismeretes fogalom a nanosecundum (a másodperc ezredmilliomod része). Ha növeljük a másodpercek számát, négyig sem kell elérnünk, hogy azt tapasztaljuk, egy nyitott Lamborghini sportautó a starthelyzetből ennyi idő alatt gyorsul 100 kilométer/óra sebességre. Öt másodpercenként születik egy csecsemő valahol a világon. Egy pillanat - szoktuk mondani erre a parányi időegységre. A szóban benne van a pillantás, a szem pislogásszerű lehunyása. S bizony, sok kicsi sokra megy: egy átlagos ember annyit pislog naponta, mintha szemét 30 percig folyamatosan csukva tartaná. Egy pillanat - szoktuk mondani akkor is, ha valakitől parányi haladékot kérünk. Olykor ez percekre is elhúzódik, mint azon a tréfás cédulán, amelyet egy üzlet bezárt ajtaján olvashattak el a kívül rekedt vásárlójelöltek: „Reggelizni mentem. Ha nem jönnék 12.30-ig, akkor ebédelni is.” Pillanatnyilag: ez már csalóka időtartam-megjelölés, gondoljunk csak erre a hírfoszlányra: „az egészségügyi szakmák között pillanatnyilag egynél sem kötelező a mesterlevél fokozat megszerzése.” Egy másodpercből harminc - fél perc - pedig már olyan nagy idő, hogy a Nemzetközi Csontritkulás Alapítvány adatai szerint Európában minden 30. másodpercben bekövetkezik egy csontritkulásos eredetű törés. Fél perc műélvezetre is elég: Samuel Beckett 1970 áprilisában bemutatott „Breath“ (Lélegzet) című darabja mindössze 30 másodpercig tartott, színészek és dialógusok nem szerepeltek benne. Pedig akár többszavas párbeszédre is elegendő lett volna a játékidő, hiszen egy másodperc alatt vígan kimondható egy szó, óra híján sokan ezért számolással szoktak mérni rövidebb időintervallumokat. A kiegyezés korában a szónokok percenként csupán harminc-negyven szót mondtak ki - ah, régi szép idők! -, egy nemzedékkel ezelőtt a köznapi beszéd sebessége percenként 60, azaz másodpercenként egy szó volt, ma pedig átlagosan 80. Hadar a világ. Kereskedelmi rádiók műsorvezetői járnak elöl a nem éppen jó példával. Fiatalok, hová siettek? Az átlagosan két és fél milliárd másodpercre szabott élettel miért éppen a mikrofon előtt fukarkodtok?
