Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-29 / 71. szám, kedd
ÚJ SZŐ 2005. MÁRCIUS 29. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ CURENTUL A magyar szocialisták szeretnének megbékélni a romániai magyar közvéleménnyel, de az RMDSZ vezetői nem sietnek elébe menni e szándéknak - fejtette ki a román napilap. Egyes MSZP-vezetők egyre szeretnék megnyerni maguknak a kiábrándult romániai magyarokat, remélve, hogy ez az otthoni választók körében is kedvező fogadtatásra talál. így próbálják növelni esélyeiket a jövő évi választásokra. —Kisasszony, maga már tartótiszt koromban is sokat jelentett nekem! (Peter Gossányi rajza) Mit érezhetnek ma azok, akik előtt 1989-ig minden ajtót bevágtak, akiknek elvágták a jövőjét? Bűn és bűnhődés, katarzis nélkül Mióta a nyugat-szlovákiai ügynöklista is megjelent az interneten, a Nemzeti Emlékezet Hivatalának honlapja akkora látogatottságnak örvend, hogy szinte működésképtelen; az ember lerághatja a körmét, amíg megjelenik valami a keresőprogramban. KÖVESDI KÁROLY Akad ismerősöm, aki néhány napja szinte csak a szükségét végezni áll fel a számítógép mellől, egyébként éjjel-nappal a nevek közt bogarászik. Már megtörténtek az első feljelentések, a kommunisták parlamenti csoportja ismét támadja a törvényt, amely lehetővé tette az egykori ügynökök listájának nyilvánosságra kerülését. És, horribile dictu, az ombüdsmannak is egyszeriben kételyei támadtak, mondván, hogy a lista sérti az emberi jogokat, mivel személyi adatokat tartalmaz. (Holott a személyi szám nem szerepel senki neve mellett, a születési dátum feltüntetése nélkül pedig ártatlan emberek keveredhetnének gyanúba.) Kétségtelen, hogy ez a cirkusz jócskán megkésett. Ha a társadalom közvedenül a rendszerváltás után számolt volna le piszkos múltjával, az egykori tégláknak nem lett volna lehetőségük újra beépülni a politikai struktúrákba, nem foglalhatnának helyet a gazdasági életben, a társadalom különböző posztjain. Ma nem lennének parlamenti képviselők, képviselői tanácsadók, főpapok, igazgatótanács-tagok, diplomaták, vagy akár véleményformáló publicisták. A tégláknak ugyanis az a természetük, hogy mindenkor beépülnek az újonnan emelt falakba. Mert alkal- mazkodó-képességük fejlettebb a gerinces emberekétől. Legtöbben azzal magyarázzák a bizonyítványukat, hogy az eltelt tizenöt év alatt valakik valahol rejtélyes módon megmanipulálták az ügynöklistákat, hogy elírták a nevüket, vagy a tudtuk nélkül, félálomban íratták alá velük az együttműködést. Védekezésük ma is nevetséges. Legtöbbjük azt állítja, hogy soha senkinek nem ártott, soha senkire nem írt jelentést, mi több, nem is tudott róla, hogy be lett szervezve. Az egykori ügynökök kikérik maguknak a zaklatást, emberi jogaikat emlegetik. Folyik tehát a szerecsen- mosdatás. Csak az a baj, hogy nincs az a szappan, amely képes lenne lemosni a régi bűnöket. Es úgy tűnik, már akarat sincs arra, hogy kirángassák őket az új falakból, mert fennáll a veszély, hogy más építőelemek is megmozdulnának. így állhatott elő az a faramuci helyzet is, hogy például Duka Zólyomi Árpád, akiről szerintem csak a csecsemők nem tudták, hogy ügynök volt, ma háborítatlanul képviselheti Szlovákiát, a szlovákiai magyar választókat az Európai Parlamentben. Igaz, MKP alelnöki tisztségéről lemondott, de az európai képviselői mandátumát úgymond a választóktól kapta, így aztán teljes a legitimitása. Legalábbis ezt állítja Duka Zólyomi. Hogy mit gondol az MKP vezérkara, más dolog, s hogy mit az MKP választója, megint más. A szlovákiai magyar választópolgár valószínűleg azt gondolja, hogy szépen átverték, mert ő nem olyan képviselőre szavazott, akinek terhes a múltja. Ezt ugyanis elfelejtették közölni vele, amikor a választási listát összeállították az MKP berkeiben. Ezért, bármilyen langyosan is viszonyul a témához, a felelősség az MKP elnökségét ugyanúgy terheli, mint képviselője lelkiismeretét. Persze igazságtalanok lennénk, ha azt hinnénk, hogy valamennyi beszervezett besúgó hataloméhes, embertársainak ártani akaró gazember volt. Kétségtelen, hogy nagy részüket zsarolással, a testi épségük fenyegetésével és a gyermekeik jövőjének tönkretételével bírták rá a titkosrendőrséggel való együttműködésre. Ezek az emberek megszenvedték a magukét, és szerintem ők szégyellik magukat leginkább. Nem lehet azonban erkölcsi felmentést adni azoknak, akik karrierjük építgetése miatt működtek együtt a politikai rendőrséggel. Akik igenis árulók, mert önként vállalták - a jobb megélhetésért, a nagyobb szelet kenyérért - az elnyomó rendszer kiszolgálását. Képzeljük el ellenben, mit érezhetnek ma azok az emberek, akik előtt 1989 novemberéig minden ajtót bevágtak? Akik nem végezhettek képzettségüknek és tehetségüknek megfelelő munkát. Akiknek elvágták a jövőjét, és akiknek a gyermekeit nem vették fel az ország egyetlen főiskolájára sem? Akik a lábukat sem tehették ki az országból? Akik pedig az elnyomó rendszer szekerét tolták, köszönik szépen, jól éltek a múltban, és ha elég lelkiismeretlenek voltak, jól élnek ma is. Aki például a belügytől - vagyis a régi rendszer erőszakszervezetétől - ment nyugdíjba, ma is kétszer akkora nyugdíjból tengetheti az életét, mint az, akit félreállított, ledarált a rendszer. S talán az ő ténykedésének köszönhetően. Ez ám a társadalmi igazság! Jólesően nyugtázhatjuk, hogy hamarosan sor kerül azok kipécé- zésére is, akik arizáltak. Magyarán: beleültek a halálba küldött zsidó polgártársaik vagyonába. Ezzel kapcsolatban hogyne jutna eszünkbe: mi lesz azokkal, akik nem zsidó, de mondjuk magyar gazda házába telepedtek be, akik mások földjeit, vagyonát kapták meg az államtól? Mi lesz a padlássöprőkkel? Az agitátorokkal? A lelki terror terjesztőivel? Azokkal, akik fasisztákból váltak kommunistákká, kommunistákból demokratákká? Vagy kitől váljanak erkölcsi jóvátételt azok, akiknek ma is a képükbe röhöghetnek az egykori ügynökök? Akiktől az egykori téglák ma is elvárnák, hogy megsüvegeljék őket? Nem hiszem, hogy bárki is boszorkányüldözést követelne, vagy azt szeremé, hogy fejek hulljanak, hiszen a felelősség mértéke sem azonos. Annyit azonban joggal elvárhatnánk, hogy akik egyértelműen ügynökök voltak, legalább ne papoljanak igazságról, hanem húzódjanak kissé árnyékosabb helyre. Nehogy már nekünk kelljen bocsánatot kérni tőlük. Az ügynöklisták ismeretében azonban talán az a legizgalmasabb kérdés, hogy vajon mikor ismerhetjük meg és megismerhetjük-e valaha is az államgépezet működtetőinek névsorát és bűnlajstromát? Tamás Gáspár Miklós joggal tette fel a kérdést a minap: hol keresse a polgár a kommunista párt központi bizottságának, a nemzeti frontnak, a hadseregnek, a milíciának, az erőszakszervezeteknek a dossziéit? Enélkül az egész ügynökösdi egy szomorújátékra hasonlít, amely nem hoz erkölcsi megtisztulást, mert a karrierista ügynökökkel együtt azokat a szerencsétlen áldozatokat alázzák meg ismét, akik nem bírták elviselni a rájuk nehezedő nyomást. Az esendő emberek tömegeit kiáltják ki fő bűnösöknek a régi rendszer gaztetteiért. Igaz, mások lelkiismeretét könnyebb vizsgálni, mint a sajátunk mélyére nézni. JEGYZET A nevesítetlen ügynökről KORPÁS ÁRPÁD A nevesítetlen ügynök az, akiről sokan tudják, mi volt, csak valahogy ő nem tudja. Nem szervezték be, s ha mégis, ő nem tud róla, s ha tud is, nem úgy volt az, s ha úgy volt is, helytelen a bejegyzés, s ha helytelen a bejegyzés, akkor nem is ő az, az a név ott nem az övé, tehát vele azonosíthatatlan, s ha azonosítható is, őt nem szervezték be, s ha mégis, nem tud róla... Nem az övé a bejegyzett név és a születés bejegyzett időpontja - állítja. Egyre több a nevén nevezett, de nevesítetlen ügynök. Köztük számos szorongattatott, sarokba szorított ember is - mert erről sem feledkezik meg az, aki korrekt módon akar számon kérni valakin valamit. Ha a saját bőrén nem tapasztalta is, történetek alapján, a totalitarizmus panoptikumát bemutató gazdag szép- és tényirodalomból tudja, milyen poklot élhetett át az ügynökké tett ember (és, persze, az áldozata). Terri, az amerikai feleség tizenöt éve van kómában. így vagy úgy, vele együtt kómában vannak a szerettei is - azok is, akik kegyes halálba segítenék, s azok is, akik életben tartanák. Terri kómája már nem magánügy, hanem közéleti kérdés. Tizenöt éve tart nálunk is a kóma, a nevesítetlen ügynökök kómája. Ez sem magánügy, már nem az. S mégis az, mert egyelőre inkább csak azoknak közügy, akik vátják a fejleményeket. Várják, hogy mi lesz, mikor válik magánügyből lelkiismereti kérdéssé az egyén múltja. Méghozzá nemcsak a beszervezettek lelkiismereti kérdésévé, hanem azoké is, akik „tartják” őket. Akik szintén kómában vannak. Minél kisebb a család, a közösség (gyakran használjuk ezt hasonlatként a szlovákiai magyar közbeszédben is, lásd például: „magyar család”, „közösségünk”), annál szorítóbb, sürgetőbb a kérdés. Tudathasadásos állapotra vall, ellenszenvet szül és a karriert csak ideig- óráig hosszabbítja meg, ha valaki ugyan beismeri ügynöki múltját, de további közéleti ügyködéséhez éppen azokra hivatkozva akar legitimitást szerezni, akiket tulajdonképpen megfigyelt. Nem is biztos, hogy a lemondást várják a várakozók, hanem inkább az elmondást. Akár a szavak nélküli, de beszédes, mert gesztusban, tettben megnyilvánuló vállalást. Mert nemcsak a Nemzeti Emlékezet Hivatalában, hanem egy nemzeti kisebbség emlékezetében is vannak „bejegyzések”. A kollektív tudatban - ezért kérhet számon a fiatalabb is. A „bejegyzésekhez” újabbak kerülhetnek. Van, aki úgy gondolja, hogy egy helyesírási hibának, egy pontatlanságnak vagy az olvashatatlan írásnak köszönhetően megússza. Ám ha most vállalja a múltját, tisztább névvel és egyfajta erkölcsi újjászü- letési dátummal kerülhet az igazi árkusba: az emberek szeme elé. FIGYELŐ THE SUNDAY TELEGRAPH A náci Németország faji alapú egészségpolitikájához hasonló veszélyeket rejt a nagy-britanniai abortuszgyakorlat - írta az angol-walesi katolikus egyház legfőbb vallási vezetője. Cormac Murphy-O’Connor, Westminster érseke szerint a „rettenetes igazság, hogy az erősek határoznak a gyengék sorsáról ... így emberi lények eszközzé válnak más emberi lények kezében. Ez az eugenetika (a faji kiválasztáson alapuló egészségpolitika) útja, és a német történelemből tudjuk, hogy hova vezet”. A brit katolikus egyházi főméltóság szerint Nagy-Britannia már rálépett erre az útra, hiszen „mi mást jelenthet az abortusztörvény életbe lépte óta anyaméhekben kioltott 6 millió emberélet, és az embriók szelektálása nemük és genetikai adottságaik alapján?” A katolikus érsek ez utóbbi félmondattal a brit parlament tudományos és technikai bizottságának azon, minapi ajánlására utalt, amely szerint a szülők a jövőben törvényesen kiválaszthatnák a mesterséges megtermékenyítéssel fogant embriók nemét. Az 1967- ben kelt brit abortusztörvény hatályba lépése óta 6 millió művi terhességmegszakítást végeztek el Nagy-Britanniában. VISSZHANG Várom az ÚPN válaszát Nem foglalkoztam behatóan az ügynöklistákkal. Sem a múlt század kilencvenes éveiben, sem azóta. Nem tettem, mert megéltem és megtapasztaltam - újságíróként, szerkesztőként és Csemadok-tit- kárként is -, hogy a megbukott rendszerben a pártbizottságok (járási, kerületi és központi) legalacsonyabb szintű referensei is többek voltak akár egy szövetség elnökénél, vagy főszerkesztőnél, az ő igazuk megfellebbezhetetlen volt. Tudom tehát, hogy nem az ügynökök működtették a bűnös rendszert. De - bevallom - azért sem figyeltem a listákat, mert tudtam, érintetlen vagyok. Nem hősiességem miatt, talán szerencsém volt. Engem nem rendelt be a titkos- rendőrség kihallgatásra, ezért nem kellett aláírnom titoktartási nyilatkozatot. Nekem nem kínálta fel a titkosrendőrség - sem szép szóval, sem dörgedelemmel - együttműködési szerződésének vagy nyilatkozatának az aláírását, nem kellett hát ellenállnom. Tőlem nem kértek semmilyen elemzést az eseményekről vagy jelentést személyekről, nem kellett hát elutasítanom sem az ilyen felszólítást. Nem voltam ügynöke a titkosrendőrségnek, mert ezt senki nem kérte tőlem. A titkosrendőrséggel azonban találkoztam. 1982-ben, amikor a Csemadok Központi Bizottságának titkára lettem, hivatalosan látogatta meg az akkor megválasztott négy vezetőt (elnök, főtitkár és a két titkár) Danáš őrnagy, aki elmondta, óvni kívánják a szövetséget a provokációktól, ezért minden tömeges rendezvényünk előtt információt kér majd annak műsoráról. Az akkori normáknak megfelelően ellenvetés nem lehetett. Az őrnagy - nyugdíjaztatása után pedig Lénárt százados - a bejelentésnek megfelelően rendszeresen jelentek meg a Csemadok pozsonyi központi titkárságán. Én a művészeti versenyekért és fesztiválokért feleltem, az elnök vagy a főtitkár jelenlétében alapvetően arra kellett válaszolnom, milyen magyarországi együttes jön fellépni a Jókai Napokra, vagy a zselízi népművészeti fesztiválra, a gombaszögi ünnepségre (tovább nem sorolom), ki választotta ki azokat, a kulturális tárcák közti együttműködés alapján jönnek-e a művészek, és nem tartunk-e provokációtól (értsd az akkori megfogalmazásban: lesznek-e magyar zászlót lengető fiatalok, netán árul-e majd valaki tiltott irodalmat). Ezekről a látogatásokról és beszélgetésekről a szövetség minden alkalmazottja tudott. Mindez 1987-ig tartott, akkor mondtam le titkári posztomról. Sem előtte, sem utána semmilyen kapcsolatom nem volt a szolgálattal és az említett tisztekkel. Ján Hirka püspök „ügye” mégis arra késztetett, hogy január elején a Nemzet Emlékezete Hivatalához (ÚPN) forduljak és kérjem a betekintés lehetőségét aktáimba. Válaszukat mind a mai napig várom. A jogászok pedig arra figyelmeztettek, amíg ezt a választ nem kaptam meg, tartózkodjak minden radikális lépéstől. Nos, ezt teszem, amikor leírom, hogy az Új Szó múlt szombati számában félrevezette az olvasóit, amikor azt tudatta velük, hogy az intézet listáján ügynökként szerepel a Neszméri Sándor név. Oktalanul és jogtalanul hozták ezzel kapcsolatban hírbe a Magyar Nemzetet és a Duna Televíziót is, hiszen a rendszerváltás előtti múltammal nincs összefüggésben mai kapcsolatunk. Kár volt tehát Kocur László főszerkesztőnek az Új Szó csütörtöki számában megkérdőjelezni a hétfői „elnézéskérés” indokoltságát minimum az olvasók és a két magyarországi médium kapcsán. A nekem szólóhoz az intézet hivatalos válasza után térhetünk vissza. De nem hivatalosan - az intézet archívumának vezetőjétől - én is tudom már, hogy a titkosszolgálat iktatójának 20 211-es bejegyzésén a NESZMERY Alexander név mellett olvasható a „17.11.52” bejegyzés is, ami valóban azonos az én születési dátumommal. Hogy ennek alapján miről tájékoztat az intézet, megvárom. Utána - ha tehetem - szívesen állok az Új Szó rendelkezésére. Neszméri Sándor
