Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-26 / 70. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 26. Családi kör 13 Tavasszal az élő csali a legfogósabb, hiszen a hosszú téli koplalás után a halak kiéheztek a természetes táplálékra • A legolcsóbb csali: a kenyér Húsvét ünnepe a horgászoknak dupla öröm: ilyenkor árgus szemmel figyelik a természet ébredését, a vizek lassú melegedését, a rügyfakadást, és tervezgetnek. Ha jó az idő, a szabadnapok adta lehetőséggel élve ilyenkor ki lehet ugrani egy kis terepszemlére, akár családi kirándulással egybekötve megnézni a vizeket, esetleg próbálkozni egy kis „bemelegítéssel”, hiszen ilyenkor, főleg, ha süt a nap, a halak kimozdulnak a szélvizekbe. KÖVESDI KAROLY Bár az előírások kemények, és a halak zöme fajlagos védelem alatt áll (ilyenkor szinte csak kárászt, bodorkát, egy-két keszegfajtát, sügért lehet fogni), azért az a pár hét gyorsan eltelik a szezon kezdetéig. Észre sem vesszük, és mehetünk pontyozni. Az egyoldalú koszt Tavasszal természetesen pontyra is, keszegfélékre is az élő csali a legfogósabb, hiszen a hosszú téli koplalás után a halak kiéheztek a természetes táplálékra, a fehérjékre. Csonticsokor, árvaszúnyog lárvája, trágya- és harmatgiliszta, pióca, halszelet, és a jó ég tudja, mi minden kerül üyenkor a horogra, megspékelve a legújabb csodaaromákkal. De ezúttal ne ragadjunk le a tavasznál, hanem foglalkozzunk egy klasszikus, alig használt csalival, a kenyérrel, amit egész évben sikerrel alkalmazhatunk pontyozásra és keszegezésre, nem szólva a jászról, a paducról és a többi fehér halról, amelyektől nem idegen az emberi táplálék. Míg tájainkon a legtöbb horgász egész évben ízesített vagy robbantott kukoricával, lebegő sárga, fehér pufókával próbálja horogra csalni a pontyot, ismerek egy csomó horgászt, akik (főleg tavasz- szal!) szinte kivétel nélkül kiflivel fogják az aranyhasúakat. Míg mások pellettel, főtt búzával, kukoricával, sőt kutya- és macskaeledellel próbálják megbolondítani és egy helyre csábítani a sok halat, méregdrága bojlira költik a pénzüket, ők megelégszenek egy-két öklömnyi áztatott kenyérgombóccal, a horogra tűzött kiflidarabbal. És mégis fognak pontyot! Sőt. Öt éve megfigyeltem egy Pozsony környéki halastónál, hogy szinte csak a kiflisek fogtak. Azóta nem jártam ott, nem tudom, mi a helyzet, de elgondolkodtam rajta, vajon mi lehet a titka a dolognak? Valószínűleg éppen az egyoldalú koszt. Ahol mindenki ugyanazzal a csalival horgászüt, ott a hal előbb-utóbb rájön a turpisságra. Bármily furcsán hangzik is, kiismeri a horgászok szokásait. Ha bizonyos fajta étel megszurkálja a száját - márpedig a sok rossz akasztás, leakadás, a pancserok luftjai ezt eredményezik - a hal egy idő múlva más nyalánkság után néz. És ez lehet a vüág legegyszerűbb étke. Kifli, kenyér. Jó kenyér, rossz kenyér A jó kenyér kibomlik a horgon, akár a nyíló virágbimbó, de nem esik le róla. Könnyű, laza, ugyanakkor tartása van. Ezért egyáltalán nem mindegy, müyen kenyeret használunk. A másnapos kenyér megszikkad, morzsálódik, veszít a rugalmasságából, s csak akkor marad meg a horgon, ha erősen rányomkodjuk. Akkor viszont nem bomlik ki a vízben, kemény gyurma marad. Legjobb tehát, ha aznapi kenyeret használunk. A burgonyás, kukoricás kenyér sem túl jó, a félbarna ugyan jól tart, de nyomába sem ér a fehérnek. Legeslegjobb a tiszta fehér búzakenyér. És természetesen a fentebb említett kifli, amelyből levágunk egy karikát, kiszedjük a belét, és mint porolás után a szőnyeget, felcsavarjuk, s úgy tűzzük a horogra. Tartása szilárd, mégis ellazul, és a pontyok, keszegfélék imádják. Ha kenyérhéjkockát használunk, a szerint kell választanunk, hogy fe- nekezni, vagy úszózni akarunk-e. Ha fenekezünk, lényegében mindegy, mi ázalog odalent, ám ha úszózunk és víz közt keressük a halat, legjobb a másnapos kenyér. Ez a módszer különösen hinaras halastavakban válhat be, ahol a hal a növények leveleiről csipegeti le a táplálékot. Itt azért jobb a kocka, mint a kenyérrózsa, mert nem hajlamos olyan könnyen leesni a horogról és lesüllyedni a növényzet alá. Amikor nem eszik a ponty Mindenki tapasztalta, milyen nehéz horogra csalni a pontyokat nyári hőségben, amikor lustán úszkálnak és napoznak a víz felszínén. Ilyenkor szinte alig táplálkoznak. A látszat azonban csal! Ilyenkor is be lehet csapni őket, és leginkább kenyérrózsával, kenyérkockával. A felszínen lebegő, vagy lassan süly- lyedő kenyérdarabkának nem tudnak ellenállni. A gond csak az, hogy nehezék nélkül nehéz bedobni a horgot, az úszó, vízigolyó pedig gyanús a halaknak. Ilyenkor megpróbálhatjuk azt a trükköt, hogy a horogtól kb. húsz centire szelepgumiból teszünk egy hurkot, és arra nyomkodunk kenyeret nehezéknek. Ez hamar leválik, de marad a jól feltűzött, lebegő csali. Tavasszal, nyár elején az őrületbe hajtja a horgászt a pollen. A halak a víz felszínén legelésznek, cuppogva eszik ezt a fehér, vattaszerű növényi táplálékot. Talán három éve történt, hogy a Kis-Duna egyik holtágán egy ilyen legelésző csapatra bukkantam. Egy bedőlt fa ágai közt legalább tucatnyi jókora, négy-öt kilós pontyot pillantottam meg. Az egész társaság a pollent szürcsölte, cuppogásuk már mesz- sziről elárulta őket. Nem írom le, mert hosszú volna, mi mindennel próbálkoztam. Végül türelmem fogytán feltűztem egy jókora kiflivéget a horogra, és a fa mellé poty- tyantottam. Talán három perc sem telt el, és elindult a zsinórom a víz színén. Nem vártam meg, míg megfeszül, hanem bevágtam. Mozdulatomat hatalmas zurbolással nyugtázta egy szép arany hasú, amelyet gyors fárasztással a parthoz édesgettem. A nagy csetepaté természetesen szétugrasztotta a többieket, és eltartott vagy másfél óráig, amíg visszamerészkedtek a helyükre. A továbbiakban már hiába próbálkoztam, valószínűleg gyanút fogtak, de így is elégedett voltam, mert legalább egy pontyot sikerült fognom. A kenyérhéj- vagy kiflikocka olykor a legfogósabb csali lehet fenekezős keszegezésre is. Voltak olyan nyári napjaim, hogy folyóvízen hiába áztattam a csontit vagy a trágyagilisztát, egy árva kapásom se volt, ám alighogy kenyérre váltottam, azonnal jöttek a szebbnél szebb dévérek. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy a halaknak minden vízhőmérsékletnél és napszakban megvan a kedvenc ízük, aminek nem tudnak ellenállni. Etetés Aranyszabály, hogy azzal etessünk, amivel horgászunk. A különböző drága etetőanyagok, megspékelve élőanyaggal, nagyon hatásosak lehetnek. Ahol azonban nincs agyonhorgászva a víz, és nem etetnek aromacsodákkal, ott sokkal egyszerűbb etetőanyag is megteszi. Ennek az alapanyaga szintén a kenyér, amely lehet akár egy-két hetes is. Ezt kell keményíteni kukoricadarával, kukorica- vagy búzaliszttel. A kukoricadara ráadásul szép színt is ad az etetésnek. Ezt természetesen lehet a végtelenségig variálni, ízesíteni fahéjjal, vaníliacukorral, tejporral, mi több, sóval. Ez is csak fantázia kérdése, és nem a pénztárcánk vastagságáé. SZŐ MI SZÓ Nyúl a zsebben CSEPÉCZ SZILVIA A szófukar Margitkát váratlanul ebédre hívták. Húsvétvasárnapi, ünnepi ebédre. Nem is emlékezett rá> hogy mikor kapott utoljára ebédmeghívást. Mar- '•Sfcjsjit gitka ugyanis nemigen ápolgatta a rokoni kapcsolataid d® ■ kát, sőt egyáltalán semmilyen kapcsolatot nem ápol- gatott. Az évek múlásával szinte teljesen megfeledke- wT zett a nagybátyjáról is, annak leánygyermekéről pedig csak olyan ködös emlékei voltak, hogy loknikba rendezett aranysárga fürtjeit rázva állandóan követel valamit. Nem csoda, hogy elképedve torpant meg a szupermarket közepén, amikor a szőke nő ráköszönt. Hogy hát ő lenne az az unokatestvér, és milyen furcsa, hogy noha ugyanabban a városban laknak, idősebb Margitka temetését leszámítva huszonöt éve nem is találkoztak. Margitka vállat vont: már miért lenne furcsa?! Ó, igen - hadarta kissé zavartan a szőke Klári, miután egy gyors pillantással végigmérte a piros kabátot és divatjamúlt zöld-fekete kockás szoknyát viselő sápadt, vékonyka alakot - talán ők is hibásak, a félje annyit, de annyit dolgozik, hogy még egymásra is alig marad idejük. Most neki magának is sietnie kell, de hamarosan itt a húsvét, jöjjön el Margitka hozzájuk ebédre, akkor majd elbeszélgetnek. Azzal átnyújtott Margitkának egy névjegyet, hogy rajta a címük és szeretettel várják, s már fordult is a bevásárlókocsijával. Margitka átballagott az ajándékrészlegre. Némi tétovázás után kiválasztott egy közepes méretű csokoládényulat, nehogy azt gondolják majd a Kláriék, nem tudja ő az ülemet. Mert maga sem tudta, miért, de elhatározta, hogy eleget tesz a meghívásnak. „Eleget teszek a meghívásnak!” - motyogta a villanegyedben, a névjegykártyán megadott címet keresve. A csokinyulat piros kabátja belső zsebébe rejtette, amióta anyja ünnepek után megfőzte az ő legszebb gyermekkori húsvéti ajándékát, az igazi, gyönyörűséges, hófehér bundájú, kezes Nusi nyusziját, rá sem bírt nézni a nyulakra. De hát a húsvéti meghíváshoz húsvéti ajándék dukál... Kláriék háza gyönyörű volt, fényes parketta, süppedő szőnyegek meg minden, s Margitka sietve húzta fel lábára a vendégpapucsot, hogy ne lássák kopottra mosott harisnyáját. Mindenki bemutatkozott, az őszes halántékú, decens parfümillatú félj, a fél centisre nyírt, sötétlilára festett hajú nagylány, a hosszú copfos fiúcska. Szívélyesen invitálták Margitkát az ebédlőbe, a terített asztalhoz. Margitka ült volna a legközelebbi székre, de Klári finoman rászólt, hogy az a családfő helye. „Tegeződjünk, ha már üyen szépen összejöttünk!” - javasolta a férfi, hogy megtörje a kissé kínos csöndet. Margitka szófogadó- an bólintott. Szófogadóan ette a levest is, finom volt, de az íze valami nemszeretem dologra emlékeztette. A főfogásnál jött rá. Két hatalmas, ovális porcelántálon hozta be Klári a szalonnával tűzdelt nyúlpecse- nyét. Margitka a szokásosnál is jobban elsápadt, szája elé kapta a kezét, és kibotorkált az előszobába. Mire a család feleszmélt, már csukódott a bejárati ajtó. „Kedvesem, legközelebb lehetőleg kímélj meg a gyengeelméjű néma unokanővéredtől” - jegyezte meg finom iróniával a családfő. Klári tanácstalanul bólintott, a két gyerek kuncogott. Margitka eközben már a villanegyed szélénél járt. A nagy sietségben elfelejtette behúzni kabátján a cipzárt, amitől úgy tűnt, mintha piros szárnyakon repülne a járda felett. Csak az útkereszteződésen túl nyugodott meg kissé, a buszmegállóban, ahonnan már látszottak a lakótelep ormótlan háztömbjei. Nem a jómód látványa, a Klári szerencséje fájt a lelkének. Az bántotta, hogy ő nem tud finoman viselkedni. Még leülni sem! Igen ám, de ha az ő szoba-konyhás lakásába jön fel nagyritkán valamelyik kolléganője a kábelgyárból, és az ő kedvenc székére telepszik, soha nem állítja fel, hiszen vendég! Akinek örülni kell. Hát őneki ezek szerint nem örültek. A nyúlról is csak ő tehet, szólni kellett volna, hogy nem búja a gyomra... Szólni kellett volna, akármit. Hogy köszöni a meghívást, hogy ajándékot is hozott... Jaj, a csokinyúl! Margitka előszedte a zsebéből. A két nyolcéves forma, rongyos melegítőbe öltözött kisfiú a busszal egy időben bukkant elő a semmiből. „Néni, kérem, egy kis aprót!” Margitka kotorászni kezdett a táskájában, de csak egy húszas akadt a kezébe. Odanyújtotta az egyik gyereknek, a másik piszkos markába pedig belenyomta a csokinyulat. A srácok vihogva ugrottak fel a buszra. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, még kidobták a csokinyulat a buszmegálló betonjára, a csikkek közé. » § i Nyuszi, nyuszi, nyulacskám, ne félj tőlem... (Lukács Erika képes története)
