Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-10 / 57. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 10. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ NÉPSZABADSÁG A rendszerváltás előtt, 1988-tól fokozódott Magyar- ország iránt a KGB, a Stasi és a Securitate érdeklődése - nyilatkozta Diczig István ezredes, a belügyminisztérium egykori vizsgálati osztályának vezetője. „Moszkva, Berlin és Bukarest akkoriban már nem hitt a magyar politikai, belügyi vezetéstől kapott hivatalos tájékoztatásoknak, még az állambiztonsági kapcsolatokon keresztül közölt híreket sem fogadták kész tényként. Mindhárom hírszerző szervezet erőltetett ütemű hálózat- építésbe kezdett Magyarországon” - írja a lap.-Na de, kutyus! Az emberek is engedik magukat lefizetni.. '*7<23 (Szalay Zoltán rajza) Szíria az olyan arab országok (nem kis) csoportjához tartozik, amelyek nagy dominanciára törekednek Damaszkuszi búcsú Libanontól? Mivel Libanon, illetve a szíriai csapatok libanoni állomásoztatása napjainkra a Közel-Kelet egyik leginkább tárgyalt problémájává vált, rögtön az írás legelején fontos megjegyezni, hogy a probléma nem új, hanem több évtizedes múltra tekint vissza. ONDREJCSÁK RÓBERT Libanon még néhány évtizede a szélesebb térség egyik legvirágzóbb országa volt, Bejrút pedig a Közel-Kelet pénzügyi központja. Az ország területe már évezredek óta kereskedelmi utak kereszteződésén fekszik, így voltak hagyományok, amelyekre lehetett építeni. Az érdekes geográfiai tényezőknek ezzel nincs végük, hiszen az ország például a turizmus szempontjából is nagyon kedvező klímájú, és gazdag történelmének köszönhetően bővelkedik kulturális és régészeti látnivalókban. Csakhogy a kedvező fekvésnek az előnyök mellett hátrányai is vannak. Több évszázadon keresztül minden jelentős közel-keleti hatalom igyekezett kiterjeszteni ellenőrzését a mai Libanon területére, márpedig ez nem a nyugalom záloga sehol a világon. Miután a Török Birodalom a XVI. században elfoglalta a térségbeli entitásokat, több évszázadra pangásnak indult az ottani helyzet. Nagyon komoly változás az első világháború alatt következett be, miután a Török Birodalom összeomlott. A stratégiailag és gazdaságilag is fontos térséget szinte minden győztes hatalom prioritásaként kezelte, de végül Nagy-Bri- tannia és Franciaország osztozott a Közel-Kelet döntő többségén. Az osztozkodásban egyébként nem kis része volt a még a világháború alatt megkötött titkos egyezményeknek, amelyek de facto felosztották a térséget a nagyhatalmak között. Végül, de nem utolsósorban az 1916-ban megkötött Sykes- Picot-egyezmény alapján - kisebb módosításokkal - Szíria és Libanon Franciaország, Irak és Palesztina pedig Nagy-Britannia mandátumterülete lett; ez viszont gyakorlatilag gyarmati státust jelentett. A meggyengült franciák a második világháborút követően, 1945-46-ban vonultak ki a két országból, másfelé (Észak-Afrika és Délkelet-Ázsia) csoportosítva forrásaikat. A világégés utáni időszakban - bár nem minden fegyveres konfliktus érintette - Libanon élete szorosan összefonódott az arab-izraeli háborúkkal és a palesztinokkal. Az ország sorsa fokozatosan kezdett igazán rosszra fordulni. Az arab országok vereségét követően az úgynevezett hatnapos háborúban (1967) a Palesztin Felszabadítási Szervezet előbb Jordániába helyezte át székhelyét, majd miután a jordán hatóságok 1970-ben kiűzték, Dél-Liba- nonba vonult át. Ott aztán konfliktusba került az ottani keresztény milíciákkal, majd mivel támadásokat intézett Izrael északi területei ellen, az izraeliekkel is. Izrael válaszul elfoglalt egy vékony, 10 kilométeres sávot Dél-Li- banonban, majd ENSZ-csapatok is érkeztek a felek közötti zónába. Csakhogy mindezek a lépések is kevésnek bizonyultak arra, hogy sikerüljön megakadályozni a támadásokat az északi, izraeli területek ellen. A helyzetre reagálva 1982-ban Izrael hadműveletet indított a PFSZ libanoni állásai ellen, majd a hadisikerek után körbevette a szervezet bejrúti főhadiszállását (ebben a hadműveletben lett egyébként híres a jelenlegi izraeli miniszterelnök, Ariel Sáron is). Bár a PFSZ-t sikerült kiszorítani Libanonból (Jasszer Arafat Tuniszba tette át főhadiszállását), Libanon teljesen a polgárháborúba süllyedt, amely egészen 1990-ig tartott. Szíria bár Bejrútból kivonta egységeit, mégis jelentős erőket hagyott Libanonban, így az ország sorsára döntő befolyással bírt. A polgárháború lezárása nem hozott stabilitást Libanonnak, hiszen jelentős területein továbbra is Szíria, valamint különféle terrorista szervezetek - köztük a Hiz- balláh - gyakoroltak befolyást. Ráadásul a déli területeken egy sávot továbbra is Izrael tartott megszállva. Az izraeli megszállás célja elméletileg az lett volna, hogy megakadályozza az Észak-Izrael elleni támadásokat, ám a különböző támadások következtében túl sok zsidó katona halt meg Dél- Libanonban, ráadásul a jelenléttel a kívánt területek biztonságát sem sikerült teljesen garantálni, mert a terrorista szervezetek egyszerűen „átlőtték” a szűk sávot rakétáikkal. Mindezek hatására Izrael úgy döntött, kivonja katonáit Libanonból. Bár senki nem várta volna a keményvonalasnak tartott Ariel Sarontól, de éppen ő volt az, aki 2000-ben végrehajtotta a kiürítést. Ezek után formálisan a szíriai egységeknek is távozniuk kellett volna Libanonból, de ez nem történt meg. Ennek több oka is van. Az egyik legfontosabb, hogy Szíria befolyása a térségben az elmúlt 10-15 évben folyamatosan csökkent: miután Egyiptom, Jordánia és részben a palesztinok is megegyeztek Izraellel, Damaszkusz izolálódni látszik, és egyértelműen Izrael „legproblémásabb” szomszédja. Ráadásul a török-izraeli együttműködés szintén Szíria pozícióit gyengíti, s a szíriai haditechnika színvonala és hatékonysága is jelentősen csökkent. Mindezek következtében Damaszkusz ragaszkodik legalább a libanoni jelenléthez, befolyáshoz. Ezenkívül vannak bizonyos szíriai történelmi igények is Libanon irányában, és Szíria Izraelhez viszonyított stratégiai pozíciója is kedvezőbb, ha katonákat állomásoz- tat libanoni területen. Mindezeken kívül természetesen figyelembe kell venni a presztízsokokat is, hiszen Szíria az olyan arab országok (nem kis) csoportjához tartozik, amelyek dominanciára törekednek az arab világon belül. A legutóbbi fejlemények alapján azonban úgy tűnik, egyre problémásabb Szíria libanoni jelenléte. Az erős amerikai és francia nyomáshoz már csatlakozott az arab világ nagy része is, s ez erkölcsi és presztízsokok miatt fontos tényező. Mindezek ellenére azonban nem szabad azt hinni, hogy a szíriai katonák libanoni állomásoztatása az elmúlt hetek alapján már lefutott mérkőzés. Ráadásul Libanonban rendkívül törékeny a belső egyensúly, amely könnyen felborulhat. Mindenesetre azért úgy néz ki, valami mégis történik a Közel-Keleten. A szerző külpolitikai elemző Vannak bizonyos szíriai történelmi igények is Libanon irányában. LEVÉLBONTÁS Való világ a vízpiacon Való igaz, hogy az élet különféle helyzeteiben különféle embereknek különbözően alakul a sorsuk. Ez idén elsőként a vízszámla érkezett meg. A megjósolt sorozatos áremelések első fecskéje alaposan felborzolta a kedélyeket. Sokadszor bebizonyosodott, hogy nem egyformán mérik számunkra az előnyöket és terheket. Szepsi jelentős része családi házakból áll. Ezek között nagy számban akadnak olyanok, amelyek az elmúlt évszázad követelményei szerint épültek. Lakóház, gazdasági épületek, nagy udvarok, nagy kertek. Ráadásul ezekben szép számmal élnek - kettesben vagy már özvegyen - idős emberek. Ragyogó társadalmunkban már hosszabb ideje ezek a célpontok. Mániákusan nyúznak bennünket. Városunkban a múlt század ötvenes éveiben készült el a közművesítés. Ez örvendetes dolog. De hogy a vízszámla fölfelé kúszik a csillagos ég felé, az már felháborító. Ráadásul nyilvánvaló protekciózás vagy kiszolgáltatottság tapasztalható. Fláromféle díjat fizetünk: vízdíjat, csatornadíjat és esővízdíjat! Hogyan mérhető az esővíz mennyisége? Amikor elkészült a hálózat, esővízdíj évekig nem volt. A szolgáltató két csoportra osztja a fogyasztókat: kedvezményezettekre és kiszolgáltatottakra. A kedvezményezettek nem fizetik mind a három díjat (vagy egyiket sem), a kiszolgáltatottak mások helyett is fizetnek. Ráadásul ha reklamálunk, még fölényeskednek is velünk. Itt is gyakorlattá vált az emberi jogok megsértése. A bírálatra vagy nem reagálnak, vagy megtorolják. Saját tapasztalatom alapján állítom. Kassán, a nagy kék üvegpalotában székel az igazgatóság, A sok szoba arra való, hogy mindegyikben mást mondanak a fogyasztónak. A privatizáció is megtette a magáét. Kegyenc munkatárs megkapta az első lökést a mágnás életforma felé. Új név, régi kompánia, a bánásmód marad. Európának ezen a részén be van betonozva a népnyomorítás. Na de a betonba is víz kell! Azt ki fizeti? Győri Sarolta Szepsi KOMMENTÁR Cipelni tovább HIZSNYAI ZOLTÁN Úgy tűnik, másfél évtizeddel a rendszerváltás után a Kárpátmedencei bukott kommunista rezsimek besúgóinak erkölcsileg veszniük kell. És nem is csak a buzgólkodva ügyködő ügynököknek, hanem azoknak is, akiket csupán zsarolással sikerült rávenni a párt érdekeinek titkos képviseletére. Sőt, azoknak is, akik esetenként különböző trükköknek (pl. a hosszú jegyzőkönyvek végére illesztett belépési nyilatkozatoknak) bedőlve aláírtak ugyan, de soha egyetlen jelentéssel sem szennyezték be a kezüket, vagy csak kamuinformációkat továbbítottak az állampárt ideológiáját éberen őrző testület számára. A listákból ugyanis nem olvashatók ki a konkrét esetek körülményei. Mit számít az! - mondhatnánk. A történelem nem méricskél patikamérlegen. Tény, hogy minden korban képződik az emberi társadalom kohójában bizonyos mennyiségű salakanyag. Egy réteg eleve annak születik. Holtbiztos, hogy ebből az anyagból a másfél évtizede lezárult korszakban sem képződött vagy született több, mint az elmúlt években. (Erről jó, ha most, az ügynökhisztéria kellős közepén sem feledkezünk meg!) És mindig voltak kényszer- pályára állítottak, meghurcoltak - áldozatok is. Az ő számuk ’89 előtt valószínűleg nagyságrendekkel nagyobb volt, mint jelenleg, de a spiclilistán nyilvánvalóan még a számarányukhoz képest is jelentős túlképviseletben vannak. A ferde hajlamok vezérelte ügybuzgalomtól égő vagy ideológiai meggyőződésből aláíró ügynökök száma elenyésző. Az ügynökkarrier ugyanis mellékvágány volt a pártkarrierhez képest. (Persze kétségtelen: lehettek egy-egy pályafutásnak ilyen vargabetűi is.) A spiclirendszert működtető pártba viszont sokak számára nem volt egyszerű bejutni. A piros könyvecskét mégis nagyságrendekkel többen aláírták, mint az együttműködési nyilatkozatot. Az is sejthető, hogy ’68 után csak kevesen maradtak meg meggyőződéses kommunistának. A felsőbb szinteken helyezkedtek el a cinikus karrieristák (persze ők is alul kezdték), középszinttől lefelé pedig azok a becsületes párttagok, akik az ügynöktartó rendszer bűneinek tudatában is vállalták az apró lépésekkel történő belső bomlasztás hálátlan feladatát. Aknamunkájuk nem volt hiábavaló. Minden hátsó gondolat nélkül állítom: ha az intelligencia egy része nem épül be a pártba, és nem foglal el bizonyos társadalmi pozíciókat, a szovjet típusú önkényuralmi rendszer évtizedei alatt nem lett volna lehetséges a szellemi-kulturális kontinuitás fenntartása. Rajtuk kívül a párton- kívüli értelmiségiek elsöprő többsége is felismerte a csupán erkölcsi kompromisszumok árán lehetséges együttműködés szükségességét. Meggyőződésem, hogy a józan civil mérlegelést a pártstruktúra alsó szintjein ébren tartók és a lojalitását (vagy legalábbis kompromisszumkészségét) sok-sok apró jellel bizonyító pártonkívüli többség az értékőrzéshez, a rendszer lebontásához és a viszonylag sima átmenethez jóval nagyobb mértékben járult hozzá, mint az ellenzéki elit (amely az erkölcsi értékrend fennmaradásában vállalt oroszlán- részt). Kiérdemelték, kiérdemeltük tehát a feloldozást és az erkölcsi megtisztulást - ami nyilvánvalóan rituális áldozatot követel. Mára a hajdani pártelit jószerivel kihalt, az áldozatként szóba jöhető egyetlen társadalmi csoportot az ügynöklistán szereplők alkotják. Hát, nosza! Áldozzuk fel újra az áldozatokat is! Merthogy a lajstromozottakat a felelősség mértéke szerint belátható időn belül nem lesz lehetséges szétválogatni. Ha egyáltalán. A másik két lehetőség: elfelejteni végre az egészet, vagy arányos részekre osztva cipelni tovább haszonelvű kollektív megalkuvásunk erkölcsi terhét. Én legszívesebben áz utóbbinál maradnék. Listázgatás, listázgatás MOLNÁR NORBERT Vészesen közeleg az időpont; amikor felkerül a nyugat-szlovákiai ŠtB-lista az internetre. Bár az emberek egy részét ro- hadtul nem érdekli a történet, a feinschmäckerek már fenik a fogukat, a gyengébb gyomrúak öklendeznek, az érintettek szoronganak; akik nem tudják, hogy érintettek, azok az első két kategória valamelyikébe tartoznak. Azokat az embereket viszont, akiket foglalkoztat az ügynökkérdés, nem készítette fel senki arra, hogy mi olvasható ki a listákból. Nem jelent ugyanis még semmit, ha valakinek ott szerepel a neve a listán. Ugyanis a névsorban megtalálhatóak azok is, akiket a kommunista titkosszolgálat kiszemelt vagy megkörnyékezett, de nem működtek együtt az ŠtB-vel, vagyis nincs miért elítélni őket, sőt. Mielőtt bárki ítéletet mond valaki felett, informálódjon a részletekről. Aki pedig gyanúba keveredik, hozza nyilvánosságra aktáit, és tisztázza magát. Ha tudja. De aki nem írta alá a beszervezési nyilatkozatot és nem készített jelentéseket, az mi a franctól retteg? Éppen ezért volt mérhetetlenül nevetséges Pavol Hrušovský házelnök néhány nappal ezelőtti bejelentése. Nincs szégyellnivalója, elutasította az együttműködést, mégis szinte remegve jelentette be, hogy neve ott szerepel a listán. Oda azért nem kellene eljutnunk, hogy a tiszta múltú (már ha van tiszta múlt) emberek izzadva tisztázgassák magukat csupán azért, mert egy volt kommunista ifjúsági káder, Pavol Rusko az ügy kapcsán feltette a kérdést, hogyan állhat egy ilyen ember a parlament élén.
