Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-26 / 47. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 26. Családi kör 13 Persze, mindenki más okból kedveli a horgászatot, van, aki csak a serpenyőbe-, fazékbavalót látja benne • A horgászat esztétikája Elanyagiasodott világunk- 9 ban egyre kevesebb szó esik ennek a szép hobbinak az esztétikai oldaláról. Hogy olykor egyszerűen a szép környezetért megéri kimenni a vízpartra. A magányért, a csöndért, a pihenésért. Egyáltalán nem elhanyagolható szempont tehát, hogy hol pecázunk. KOVESDI KAROLY Valószínűleg minden horgász ismeri a furcsa, semmihez sem 9 hasonlítható érzést: amikor meglátjuk a vizet, szinte azonnal megsejtjük (vagy sejteni véljük), ez az a hely, ahol ma szerencsénk lesz! Nincs ebben semmi különös, hiszen az effajta megérzésben a megfoghatatlan ösztönök mellett a tapasztalat munkál. Tudat alatt- s ez néha tized másodpercek alatt fut át az agytekervényeinken- ugyanis összehasonlítjuk az általunk eddig tapasztalt vizeket, időjárási helyzeteket, az első percekben látható kedvező jeleket 9 (ugrik vagy fürdik a hal, buboré- 0 kokat látunk a felszínen stb.). Ha mindehhez némi esztétikai élmény is párosul (a szép táj vará- 9 z.sa), minden együtt van ahhoz, hogy egy jót pecázzunk. A környezet esztétikája Akadnak horgászok, akiknek teljesen mindegy, milyen vízpartra ülnek ki. Lehet az egy tó akár a város közepén, nagy panelházak tövében, forgalmas főút vagy vasút mellett, kopár vízpart, lakott területen, ők csak ülnek rendületlenül, és bámulják a kapásjelzőt. S ha az ember fintorog, készek a válasszal: tudjuk, mennyi halat 9 telepítettek oda, és mekkora az Hl esélyünk, hogy fogjunk belőlük. Nem akarok senkit megsérteni, de olyan ez, mint amikor az ember 9 halat tesz otthon a fürdőkádba, és az orra elé lógatja a horgot. Kifogja, visszaengedi. Újat tesz bele. Telepít, fog. Ennek a körforgásnak vajmi kevés köze van a természet évezredes rendjéhez. Ám szeressék a húshorgászok. Persze, mindenki más okból kedveli a horgászatot. Van, aki csak a serpenyőbe-, fazékbavalót látja benne. Aki mindenáron fogni akar valamit, a magántavakat Csendélet holtággal, kétpecással (Archív felvétel) keresi, ahol napijegyért szinte biztos a fogás, hiszen ezekbe a vizekbe kéthavonta, némelyikbe havonta telepítenek halat. Ha már fizet az ürge, fogjon is. Ez a mind jobban elharapózó divat, amely egyre inkább eléri a mi tájainkat is, pusztán üzleti alapon működik. A tógazdának az az érdeke, hogy sok napijegyet adjon el, hogy nyeresége legyen. (Bár innen már csak egy lépés, hogy búvár akasztgassa az ember horgára a halat.) A horgászat szerintem elválaszthatatlanul kapcsolódik a természethez. A természetben pedig az a szép, ha eredeti és érintetlen, ha alig lehet rajta felfedezni az ember keze nyomát. Sőt, legeslegszebb a horgászat az érintetlen ősvadonban. Bár üyet manapság már nemigen találni. Sokszor előfordul, hogy barátommal azon meditálunk, hová menjünk ki hétvégén. Én szívem szerint mindig az élővíz, valamelyik folyó vagy holtág mellett döntenék, de ha már ráfanyalodunk egy-egy halastóra, az is a szebbek közül legyen. Mondjuk, erdő mellett, távol a világ zajától, s ahol nem ülnek két méterre egymástól a pecások, mint gyülekező fecskék a villanydróton. Ahol nincs ordibálás, szemetelés. Nincs lehangolóbb, mint a rendetlen horgászok által a vízparton hagyott szemétkupac, szétdobált zacskók, dobozok, sörösüvegek látványa. A horgászcucc esztétikája Megy a spori a víz felé. Hátizsákjából két „bivalyölő” teleszkópos bot kandikál, egyik koszosabb, mint a másik; az etetőkosárban a múlt heti etetőanyag maradványai beszáradva, a bot végén hatalmas kampó fityeg. Lehangoló látvány. Sáros, tésztától ragacsos bot, rászáradt giliszta a horgon. Az orsóról lerí, hogy hónapok óta nem látott olajat, nyikorog, recseg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a legdrágább, legcsillogóbb és legdivatosabb horgászcucc a legszebb, hanem a rendben tartott. Ha törődünk a dolgainkkal. Amire az élet más területein is gondot fordítunk. Szerencsések azok a horgászok, akik falun élnek. A magamfajta városi pecás több inzultusnak van kitéve a család részéről, mert hiányzik a kamra, a fészer, ahol tárolni lehet mindenféle „gyanús” dolgokat. Az etetőanyagot, a csalit, a szerszámokat. A városi horgásznak olykor szinte megoldhatatlan dilemmát okoz, hogy hová tegye a hétvégére vásárolt csontit, trágyagilisztát, a különféle magvakból álló etetőanyagot, amely hiába van légmentesen csomagolva, azért csak szagzik, vagy például az ultrabaite-ampullákat, amelyek penetráns bűzzel töltik meg a lakást, bárhová is dugja az ember. Egyszerűen útban vagyunk. Legjobb esetben marad.a pince. A botokat- és a drágább felszerelést azonban itt nem tárolhatjuk a mai világban. A laikus e.mber számára persze nem túl felemelő látvány a tekergő giliszta, a dobozban kaparászó lótetű, a hemzsegő csontkukac. A horgásznak azonban tudnia kellene, mit hogyan kell tárolni, szállítani, hogy ne zavarja a környezetét. Például ki lehet alakítani egy kis területet az erkélyen, ahol a csalit tárolhatjuk, elfüggönyözött sarkot a legkevésbé használt szobában, ahol a botokat tarthatjuk. Egyszóval úgy hódolni a szenvedélyünknek, hogy ne zavarjuk vele a környezetünket. Hagyjuk békén a természetet! A horgászat esztétikája kapcsán sok mindenről szót lehetne ejteni. Arról, hogy hogyan viselkedjünk a vízparton, hogyan bánjunk a kifogott hallal, vagy arról, hogy ne akarjuk megváltoztatni a természetet. Megdöbbenve olvastam vagy hat éve egy magyarországi „szakíró” cikkében arról, hogy bojlis pontyozás előtt mit kell tennünk. A hely kiválasztása után, írta az illető, következik a hely kialakítása. „Ha a hely igényli, végezzünk el rajta átalakításokat, gondolok itt a különböző akadok eltüntetésére, vízi növényzetben kialakított helyre stb. Ezt a tevékenységet a horgászat előtt legalább egy héttel el kell végeznünk, mert ennyi idő kell ahhoz, hogy megnyugodjon a hely.” Na ez az, amitől óvnék minden horgászt. Képzeljük el, mi lenne, ha mindenki ezt tenné! Magam is többször találkoztam ilyen „szorgalmas” emberekkel. A vízpartra érve első gondjuk az volt, hogy lerakva a cuccaikat, elkezdték törni a nádat maguk körül. Néhány perc alatt jókora plac- cot alakítottak ki, és csak úgy mellesleg elpusztítottak néhány négyzetméternyit a természetből. S amikor szóvá tettem nekik a dolgot, még ők voltak megsértődve... Pedig közben a környékbeli halak is mind világgá mentek. SZÓ MI SZÓ Általános műveltség CSEPÉCZ SZILVIA Vaktérképet feltehetően már mindenki látott. Tanítómestere, Arisztotelész utasítására talán az ifjú Nagy Sándor is nekibuzdultan rajzolgatta pergamentekercsére a perzsa birodalom fontosabb településeinek helyét. Hogy tudását kamatoztatva később majd a legrövidebb úton vezethesse a célterületre hódító seregét. Hja, az ókori iskolákban nem volt különösebb kunszt eminens diákká válni. Ha az ember fia olyan családba született, hogy a vagyonkából futotta az okítására is, tehetségéhez mérten néhány év leforgása alatt elsajátíthatta a négy-öt létező tantárgy (alap)anyagát. Információ-túltengéstől gyötört korunkat persze botorság lenne évezredes kultúrákhoz mérni. A tudás ugyan ma is hatalom, csak éppen másképpen, mint anno, de hát kinek és mihez kellene a vaktérképismeret, amikor a térképészek sem győzik átrajzolni az államhatárokat?! A kvízműsorokat leszámítva, ahol elszigetelt, lexikális adatismerettel is lehet milliókat nyerni, egy amúgy normális diáknak vajon miért kellene ismernie mondjuk egy tizennégyezer fős lengyel kisváros pontos földrajzi koordinátáit?! Ha majdan utazni akar, úgyis betájolja a helyszínt, feltérképezi az utazási lehetőségeket stb. De ez van: a kétszintes érettségik bevezetésének idején, akkor, amikor már a könyökünkön jön ki, hogy felesleges adatok bemagoltatása helyett gondolkodni kéne megtanítani a gyereket, fejleszteni a problémamegoldó készségét (jelen egyszerű esetben ez azt jelenti, hogy ha tudni akarja, Pila városa Lengyelország melyik részén található, jusson eszébe az atlasz, és ne csukott szemekkel próbálja felidézni, hová is rajzolta annak idején a méretarányos iskolai vaktérképen), szóval amikor úgy esik szó a képességfejlesztésről, hogy közben a lexikális tudást osztályozzák, akkor bizony erősen megkérdőjelezhető, vajh’ tényleg az általános műveltséghez tartozik-e, hogy a tizenöt év körüli gyerek be tudja írni a vaktérképbe 32 lengyel település, folyó pontokkal-vonalakkal jelzett nevét. Az általános műveltséget azért hangsúlyoznám, merthogy a gimnáziumok fő feladata köztudottan ennek megalapozása. Nos, a nyolcosztályosba járó hatodikos gimnazisták földrajzórán Európát tanulják, és az év folyamán 24 ország vaktérképét kell(ene) memorizálniuk, az említett lengyel példához hasonló adatmennyiséggel. És ez még csak a földrajz. Mert a gyerek, ha kitűnőt akar, a többi tantárgyból is kénytelen két lábon járó lexikonként megírni a felmérőt. A pedagógusok nem tehernek semmit, hiszen- mondják - a tantervhez kell igazodniuk, s majdan a felvételiken is ezt a fajta ismeretanyagot kérik számon. Szép is az, hogy mindegyik tanárnak a saját tantárgya a legfontosabb. Csakhogy a tantervek készítői egyetlen tényezőt rendre kifelejtenek a programból: éspedig az emberi tényezőt, a diákot. Tizenvalahány tantárgy, napi 7-9 óra oktatás. Természetesen elképzelhető, hogy van egy-két polihisztor alkatú diák, akinek elég, ha csak figyel az órákon, és otthon húsz perc alatt „átveszi” a racionális függvényeket, a relatív atom- és molekulatömeg moláris mennyiségszámítását, a felvilágosodás korának hónapokra lebontott eseménynaptárát, az aldehidek és ketonok kémiai tulajdonságait, a szlovák realista irodalom neves íróinak munkásságát, az analitikus drámaszerkezetet, a prokarióta sejt általános struktúráját, és megbirkózik az angol és német nyelvtan rendhagyó igéivel is. Tévedés ne essék, ez nem az éves, hanem nagyjából egyhetes tananyag! Amikor a fiam még gimnazista volt, egy ideig olyan fiatal földrajztanár tartotta az órákat, aki nem azt kérte számon, hogy hány ember él Kolumbia fővárosában (mondván, ez úgyis napról napra változik), hanem hogy Szlovákiához képest mi mekkora a dél-amerikai országban, s hogy melyek ott a legégetőbb társadalmi problémák. Meg is jegyezte a kölyök, ahogy Szumátrát sem keveri össze Szomáliával. Amikor viszont a napokban rákérdeztem, hogy na, melyik a hatodik legnagyobb lengyel folyó, úgy nézett rám, mint egy marslakóra: „Megőrültél? Kit érdekel ez a francia-informatika szakon?! De ha nagyon akarod, megnézhetem neked a térképen...” A szeretet nem érzelem, a szeretet tett és cselekvés A nagymegyeri, a csákányi és a somorjai gyermekotthon 92 kis lakóját látta vendégül február 20-án Somorja-Csölösztőn a Kormorán Szálló. A vidám műsort a jelmezek felvonulása, vetélkedő és ünnepi ebéd követte. A rendezvény díszvendége Bauer Edit volt, és Domsitz Károly, a város polgármestere. A nemes szándék valódi tettekkel valósul meg, mert a szeretetteljes vendéglátáson tál tizenötezer korona támogatást is kapott mindhárom gyermekotthon. Követendő példa lehet ez mindenkinek, akinek módjában áll vidámságot, melegséget és szeretetet vinni a családjuktól elszakított gyermekek életébe. (Kép és szöveg: Méry Zsóka) VIDÁMSÁG, MÓKA, KACAGÁS
