Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-23 / 44. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 23. 26 Szülőföldünk Ravasz József: Dunaszerdahely nem rakta ki a nem fizetőket az utcára. Aki azt akarja, hogy legyen tető a feje fölött, fizessen rendesen a bérleményért Grarup itt nem kap díjat Budapesten a napokban roma családokat költöztettek az utcára, télvíz idején, gyerekestől, az ősztől tavaszig érvényes kilakoltatási moratórium és a civil szervezetek tiltakozása ellenére. Itthon, Dunaszerdahelyen a város heroikus küzdelmet vív azért, hogy a romákat ne élje hasonló sors. VOJTEK KATALIN • „Ez a város érdeke is, katasztrófa lenne, ha a roma családok az utcára kerülnének” - mondja Pázmány Péter polgármester. - Több mint 10 millió koronás beruházással még egy emeletet húztunk a roma családoknak otthont adó Karcsai úti épületre, és odaköltöztettük azokat, akik a Lőrincz Gyula utcai lakásukért képtelenek voltak kifizetni a lakbért és a rezsiköltségeket. Szükséglakásoknak is nevezhetnénk ezeket a tetőtéri lakásokat, de minőségüket tekintve új, rendes lakások.” A Karcsai úti ház kapujában egy középkorú asz- szony és három fiatalember álldogál. Az asszony kezében üres vödör. Amikor megmondom, hogy újságíró vagyok, elfordul. „Én ugyan nem mondok semmit. Itt vannak a férfiak, beszéljenek ők.” Először úgy tűnik, egyikük sincs beszédes kedvében, de amikor az asszony megjegyzi, hogy nincs vizük, és azért van nála a vödör, hogy az udvarról havat vigyen fel, a többiek is megszólalnak: náluk sincs napok óta víz, nincs az egész házban, mert kikapcsolták. Csík a falon Már többen állnak a kapuban, egy magas, sovány férfi behív földszinti lakásába. Szavaiban keserűség és indulat: „Én nem azért vagyok ebben a házban, mert az előző helyen nem fizettem lakbért, nekem ez az első lakásom, és havonta rendesen fizetek érte. Nem is tudom elmondani, müyen állapotban hagyták hátra ezeket a helyiségeket az előző lakók, micsoda borzasztó rendedenség, piszok, bűz volt itt. Nem volt egy ép ajtó, ablak. Mindent rendbe hoztam, rengeteget dolgoztam, és nézze, mi történt: látja ezt a csíkot, végig a falon? Idáig jött föl a kanálisból a szenny, mindent elárasztott. De nem egyszer, hanem egymás után háromszor. Hát azért vettük az új bútort, az új szőnyeget, hogy itt menjen tönkre?” Buga Róberték bútora valóban új és szép, a nagy szőnyeg feltekerve vár jobb napokra. A falon nedves csík jelzi, hogy 15 - 20 centiméter magasságban állt a kanálislé. „Kihívtuk a szerelőket, de nem tudták megjavítani a hibát, azt mondták, ne használjuk a vécét. A kisfiúnk beteg, a fejét meg kellene operálni. De ilyen körülmények közé hozzuk vissza a kórházból? Még valami fertőzést kap” - mondja Bugáné, aki karján egy aprósággal kísér végig a lakáson, mellette sápadt, szép arcú, öt év körüli fiúcska, ő az, akit műteni kellene. Buga Róbert az udvaron megmutatja a csatomanyí- lást: „Most ebben a hidegben nem lehet érezni, de nyáron rettenetes itt a bűz, innen jönnek fel a patkányok. Hát mondja, rendjén van ez, így kell ennek lenni?” Tény, hogy csatomanyílásnak csak jó adag szépítéssel nevezhető a széles gödör, a tartalma szerencsére befagyott. De mi lesz, ha olvadni kezd? Most már sorra nyílnak az ajtók, a lakók szinte kézről kézre adnak, és minden lakásban ugyanaz a kép fogad: szép bútorok, szépen berendezett szobák. Egy helyen bekeretezett Vermeer-reprodukció függ a falon, körülötte válogatottan szép tájakat ábrázoló fényképek, szintén keretben. Szembetűnő a különbség a barátságtalan folyosó és a nagy igyekezettel lakályossá tett lakásbelsők között. Sehol sincs különösebb rendetlenség, pedig bejelentés nélkül, váratlanul érkeztünk. Mennyi a hátralékod? A következő lakásban nincs nagyon meleg, egy kis kályhával fűte- nek, az aprócska gyerekek mégis mezítláb vannak. „Nincsenek radiátorok, így kell fűteni” - magyarázza a háziasszony. Kérdésemre, mivel fűtenek, azt a választ kapom, hogy fával, amelyet innen-onnan szereznek be. Az egyik emeleti lakó a szobájába invitálva kinyitja a szekrényt, amelyben takaros rendben sorjáznak az ágyhuzatok, fehérneműk. „Ennyi a tiszta ruhánk, ha ez elfogy, nem tudom, mi lesz, hisz víz nélkül nem lehet mosni. De megmondom, hogy én a gyerekeket nem fogom így iskolába küldeni, piszkosan nem fognak járni! Hát megkoszosodjunk, megbetegedjünk?” „Még vécére se járhatunk itthon, másokhoz kell bekéredzkednünk, a vizet messziről hordjuk” - panaszolja egy másik asszony. Weiszné konyhájában magasra csapnak az indulatok. Vagy tucatnyian vagyunk a kis helyen, mindenki beszél, mindenki azt bizonygatja, hogy rendesen fizeti havonta a lakbérét, mégis leállították a vízszolgáltatást. Akiknek ez az első lakásuk, és nem azért kerültek ide, mert az előző lakás bérét nem fizették rendesen, sérelmezik, hogy nekik sincs vizük: úgy érzik, másokért kell bűnhődniük. „Kétezer koronát kellett fizetnünk a vízért, Ravasz József mindenkitől beszedte, akkor hogyan, hogy nincs vizünk?” - kérdezi Weiszné, a jelenlévők egyetértő bólogatása mellett. Felhívom Ravasz Józsefet, hogy tőle kapjak választ a kérdésre. Hamarosan megjelenik, és elmagyarázza, hogy az a kétezer korona a hátraléktörlesztésnek csak egy töredéke volt. A leghangosabban méltatlankodók is elhallgatnak, amikor nekik szegezi a kérdést: „Neked mennyi a tartozásod?” Kiderül, hogy mindegyik több tízezer koronás lakbérrel adós. Pontosabban nem is a lakbérrel, mert az a megfizetendő tételek legalacso- nyabbika, szinte jelképes összeg, mindössze 350 korona. A legnagyobb tételt a vízfogyasztási díj jelenti. Hirtelen eszembe jut, mit mesélt egyik ismerősöm, aki többször járt a romák lakta házakban: ott ha két üveg sört hűtenek le a nyári melegben, órákig folyatják rá a csapból a vizet, ahelyett hogy beállítanák egy vödör hideg vízbe. Ennek véget kell vetni! Ravasz József költő, újságíró az egyetemen a doktori munkáját a közép-kelet-európai romák identitásáról írta, Dunaszerdahelyen romológiai kutatóintézetet hozott létre. Hogy miért vesződik az ilyen ember a lakbérhátralékosok gondjaival? Önként vállalta, mondja, nem mintha nem volna egyéb tennivalója, mert van elég, nemrég két könyve jelent meg, és további tervei vannak, de tanulni is azért tanult, hogy a romákon segíthessen. Nem sértődik meg, amikor megkérdezem: ugyan már mit segíthet a romológiai kutatóintézet, ha csupán egy emberből áll - belőle. „Itt egészen más munkamódszerekre van szükség. Mert lehet valakinek akadémiai titulusa, de ebben a munkában nem tud nekem segíteni. Nem vagyok egyedül, már az is Miből fizessenek, ha szinte nem akad, aki ne szociális segélyből élne? Ravasz József szerint fájdalmas, de szükségszerű a víz elzárása A Karcsai úti épület a tetőtér beépítése előtt és után nekem dolgozik, akit megkérek, adja át az üzenetemet, figyelmeztesse ezt és ezt a családot, figyeljen jobban oda a gyerekeire, mert ezt és ezt csinálták. Ha így vesszük, ennek az intézetnek nagyon sok munkatársa van, anélkül hogy papírja, szerződése volna róla” - magyarázza. Most újabb szervezetet hozott létre, egy szociális szolgáltató központot, a Khetanolt, ami magyarul azt jelenti, együtt. Ez az önkormányzattal, a munkaügyi hivatallal és egyéb szervekkel közösen keres megoldást a romák legégetőbb gondjaira. „Mert nem a víz a legfőbb probléma abban a környezetben, ahol jelen van a munkanélküliség, az iskolázatlanság, a prostitúció, az alkoholizmus és megannyi más baj. Ok és okozati összefüggéseket keresve meg kell találni a problémák megoldásának kulcsát. Ez az ön- kormányzat kezében van, de tudatosítani kell, hogy az önkormányzat nem a bőség kimeríthetetlen kosara, amelyből vég nélkül venni lehet. Ezért valamit le is kell tenni az asztalra. El kell érni, hogy a romák megértsék: ez már nem a szocializmus, ez egy teljesen más vüág, ahol semmi sincs ingyen. Siránkoznak, tragédiának veszik, hogy a vízdíjhoz hozzá kellett fizetniük kétezer koronát. Hát még a városnak mekkora tragédia, hogy az adófizetők pénzéből folyton el kell venni százezreket a romák adósságainak törlesztésére. A dunaszerdahelyi ön- kormányzatban évről évre körforgásban jelenik meg ez a probléma. Ennek véget kell vetni. A város nem rakta ki a nem fizetőket az utcára, újabb esélyt adott nekik. Aki továbbra is azt akaija, hogy legyen tető a feje fölött, fizesse rendesen a bérleti díjat, ez így tisztességes”- mondja Ravasz József. De miből? Miből fizessenek, ha szinte nem akad, aki ne szociális segélyből élne? - vetem ellen. Ravasz József szerint fizessék meg a segélyből. Mint mondja, a romáknak is meg kell tanulniuk, hogy vannak kötelességeik, s közülük három minden másnál fontosabb: munkát keresni, a gyerekeket iskolába járatni és fizetni a lakásért. Megint tamásko- dom: ehhez arra volna szükség, hogy valaki állandóan felügyelje, ellenőrizze őket. „Épp ezen dolgozunk - hangzik a válasz. Többek között ebben fog segédkezni az a hét roma asszisztens, akik most végezték el a 120 órás tanfolyamot. Azt akarjuk elérni, hogy rögtön a segély átvételét követően ott helyben, a postán befizessék az embereink a lakbért és a többi számlát. Ügyelünk, hogy a gyerekeik rendesen játjanak iskolába, nehogy úgy járjanak, műit a szüleik, akik képesítés híján nem tudnak elhelyezkedni. Nemsokára munkaerőbörzét szervezünk, remélem, hogy a környékbeli munkaadók el tudnak helyezni pár embert.” Ravasz József szavaiból kiderül, nem minden olyan fekete, ahogy a kívülálló látja: Buga Róberték, akiknek a csatornaszenny elöntötte a lakását, öt gyermekükkel előzőleg egy pincében laktak* amelyhez képest a Karcsai úti lakás „valóságos palota”. A csatornahálózat hibájáról már tud az építésügyi osztály vezetője, és megígérte, hogy tavasszal elhárítják. „Igen - mondja Ravasz - , én is tudom, hogy a romák számára összehasonlíthatatlanul nehezebb és fájdalmasabb az új körülményekhez való alkalmazkodás, mint a nem roma többség számára, de nincs más út. Annak örülök, hogy az ön- kormányzat nagyon jó partner, mindig mindenben készségesen segít, még egyetlen tervemre, javaslatomra sem mondta, hogy nem kivitelezhető, soha nem történt meg, hogy elutasított volna. Ugyanezt mondhatom a járási munkaügyi hivatalról is.” A World Press Photo egyik idei fő-díját Jan Anders Grarup dán fotóriporter nyerte egy kelet-szlovákiai romatelepen készített sorozatával. Grarup háborús fotósként ismert, aki mindig oda megy, ahol veszélyben az emberélet. Egy biztos: Dunaszerdahelyre nem fog jönni. Nem mintha itt különösen rózsás volna a romák helyzete, hanem azért, mert a városvezetésben és a városlakókban van annyi bölcsesség, hogy belássák: nem lehet egészséges az, akinek üszkösödik egy tagja, még ha csak a kisujja is. Pázmány Péter polgármesternek igaza van, amikor azt állítja, az egész város érdeke, hogy a romák ne kerüljenek reménytelen helyzetbe. S hogy nincs minden eredmény nélkül az az áldozatokkal járó küzdelem, amelyet Dunaszerdahely ennek érdekében folytat, bizonyítja, hogy máshol is felfigyeltek rá. A romaügyi biztos hivatala Klára Orgovánová Dunaszerdahelyen tett látogatását követően egymillió koronát utalt ki - némi muníciót a harc folytatására. „El kell érni, hogy a romák megértsék: ez már nem a szocializmus.” A használhatatlan fürdőszoba (Kanovits Gábor felvételei)
