Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-07 / 4. szám, péntek
GONDOLAT 2005. január 7., péntek 5. évfolyam 1. szám „A lakosság kihalása és a bevándorlók inváziója” Az amerikai keresztény-konzervatív tábor egyik főideológusa fölöttébb pesszimista jövőképet tár az olvasó elé A Nyugat alkonyától a Nyugat haláláig Patrick J. Buchanan 1990-ben (Képarchívum) Mióta 1918-ban megjelent Oswald Spengler híres műve, A Nyugat alkonya, külön műfajjá vált a nyugati civilizáció hanyatlásáról szóló elmélkedés. Pat Buchanan legújabb könyve azonban már a Nyugat haláláról szól. GÁL ZSOLT Patrick J. Buchanan (1938) - konzervatív politikus, Nixon, Ford és Reagan egykori tanácsadója, befolyásos publicista és televíziós műsorvezető, többszöri elnökjelölt - művében a Nyugat halálával riogatja az olvasót. Miért, kérdezhetnénk, hisz a modern technikai civilizációt megteremtő Nyugat társadalmi-politikai berendezkedése, a demokrácia és kapitalizmus párosa győztesen került ki a nácizmussal vívott második világháborúból és a kommunizmussal vívott hidegháborúból. Az ezredforduló környékén inkább a Nyugat diadalát lehetne ünnepelni. A nyugati civilizáció (általában Európát, Észak- Amerikát, valamint Ausztráliát és Új-Zélandot szokás ide sorolni) és elsősorban a világ egyetlen szuperhatalmának számító Amerikai Egyesült Államok az ezredforduló táján továbbra is domináns szerepet tölt be a világban akár a gazdasági, akár a katonai erőviszonyokat nézzük. Miért hát a siránkozás a Nyugat jövője fölött? Bár a Nyugat elsősége még mindig megkérdőjelezhetetlen, hatalma csökkenőben van. A leglátványosabban ezt a nyugati országok népesedési válsága jelzi. Hová lettek a gyerekek? 1960-ban a világ hárommilliárdos népességéből 750 millió ember, tehát az összlakosság egynegyede élt a „nyugati” országokban. Azóta a Föld lakossága megduplázódott, az európai és európai származású lakosok száma viszont alig nőtt, s ma már a világ népességének alig egyhatodát teszik ki. Az előrejelzések szerint ez az arány 2050-re tíz százalékra csökken. Az utóbbi évtizedekben oly mértékben csökkent a születések száma, hogy csak egyetlen európai államban születik annyi gyermek, amennyi elég ahhoz, hogy a jövőben ne csökkenjen a lakosság. Ez az ország Albánia, íme, néhány Buchatjan által idézett adat: A pillanatnyi tendenciák fennmaradása esetén Németország lakossága a jelenlegi 82 millióról 2050-re 55 millióra csökken, és a lakosság harmada 65 évesnél idősebb lesz! Olaszország népessége a mostani 57 millióról 41 millióra esik, Oroszországé pedig már 2015-re 145 millióról 123 millióra zuhan. Spanyolországban negyedszázada még átlagosan 2,85 gyermek jutott egy anyára, a születési arányszámok a legmagasabbak közé tartoztak Európában (a lakosság szinten tartásához szükséges reprodukciós szint átlagosan 2,1 gyermek egy anyára). Mostanra az egy anyára jutó gyermekek átlagos száma 1,1 alá csökkent, a legalacsonyabbra Európában! 2050-ben a spanyol átlagéletkor 55 évre nő. Ez tizennégy évvel haladja meg a világ jelenleg legidősebb nemzetének, a japánnak az átlagéletkorát. Vajon ki fogja állni az egyre növekvő létszámú idősek nyugdíját és orvosi ellátásának költségeit? Mi a megoldás? Nos ahhoz, hogy a munkaképes (15 és 64 év közötti) lakosság jelenlegi számát fenn lehessen tartani Nyugat-Európában, 169 millió bevándorlót kellene befogadni 2050-ig. Mit tehetnek hát az európaiak? 2050-ig beengedhetnek 150-200 millió bevándorlót, és felemelhetik a nyugdíjkorhatárt, mondjuk, 70 vagy 72 évre. És ez nem vicc, nem is rémálom, ez a népesedési folyamatokból adódó reális jövőkép. A bevándorlók áradata A Nyugat halála című könyv, amely bestseller lett Amerikában, nem véletlenül jelent meg a következő alcímmel: „A lakosság kihalása és a bevándorlók inváziója hogyan fenyegeti hazánkat és civilizációnkat”. Buchanan szerint a népesedési válság mellett a legfőbb fenyegetést épp a bevándorlók áradata jelenti. Európában elég egyértelmű, milyen veszélyekkel jár a bevándorlás. Először is, az öreg kontinens sohasem volt emigránsok tömeges befogadója, mint az USA. Ráadásul a bevándorlók zöme teljesen eltérő (főleg mosz- lim) kulturális közegből érkezik, és kinézetében is jelentősen elüt az őslakosoktól. Egyre nyugtalanítóbb méreteket ölt az idegenellenesség, és nő a különböző népcsoportok közötti összetűzések száma. A kilencvenes években a programjukat a beván- dorlásellenességre építő pártok sorra söpörték be a szavazatok 10-20 százalékát Európa országaiban. Gondoljunk csak Le Pen Nemzeti Frontjára Franciaországban, Gianfranco Fini neofasisztáira Olaszországban, Jörg Haider Szabadságpártjára Ausztriában vagy Pim Fortuim pártjára Hollandiában. 2002-ben súlyos zavargásokra került sor a középangliai iparvidéken, amikor ösz- szecsaptak a dél-ázsiai származású és az angol fiatalok bandái. Franciaországban az utóbbi másfél évben jelentősen megugrott a zsidó intézmények (temetők, zsinagógák) elleni támadások száma. Ezek hátterében többnyire nem neonáci szervezetek álltak, hanem arab fiatalok. Az égő zsinagógák képe mindenesetre eléggé kísérteties épp Európában. A zsidó lakosság az öreg kontinensen már rég nem a második legnagyobb vallási közösség. Felváltották őket a moszlimok. Franciaországban él Európa legnagyobb zsidó közössége, kb. 500 000 ember, viszont francia földön legalább tízszer ennyi a moszlim, az unió államaiban számuk a 20 millióhoz közelít. Németországban 1500 mecset áll, és nemsokára eljöhet az idő, hogy Európában többen járnak majd Allahhoz imádkozni, mint katolikus misére. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az uniós országok lakosságának csak fele, kétharmada tartja magát kereszténynek és vallásosnak, s ezek közül is csak minden tizedik jár rendszeresen templomba, ez nem is a távoli jövő zenéje. És akkor még nem is szóltunk a biztonsági rizikókról. Franciaország már több, arab bevándorlók által végigvitt terrorhullámot megélt, s a 2003. március 11-i madridi vonatrobbantások mögött is moszlim szélsőségesek álltak. És a titkosszolgálatok is számos. akciót megakadályoztak. Amikor a brit belügyminiszter kijelenti, hogy „nem az a kérdés, lesz-e merényiét, hanem, hogy mikor”, akkor az európai polgár aligha érezheti biztonságban magát. Történik mindez akkor, amikor az EU államaiban a bevándorlók aránya 6-10 % körül mozog. Mi lesz, ha számuk a duplájára nő? Mi lesz, ha egyszer többségbe kerülnek? Pat Buchanan azonban nem áll meg itt. Szerinte ugyanis a migránsok áradata a bevándorlók országaként számon tartott USA-t is komolyan veszélyezteti. „Jelenleg, jórészt a bevándorlás következtében, nem létezik többségi faj Hawaiion, Houstonban vagy New Yorkban. Öt éven belül nem lesz többségi faj legnagyobb államunkban, Kaliforniában. Kevesebb mint 50 év múlva nem lesz többségi faj az Egyesült Államokban. A történelem során egyik nemzet sem ment keresztül ekkora demográfiai változáson ilyen rövid idő alatt.” Ezt Bili Clinton mondta 1998-ban a Portlandi Állami Egyetemen, és nagy ováció fogadta szavait. Buchanan nem ennyire optimista. Szerinte a bevándorlás túlságosan is átalakítja Amerikát. Főként a migráció óriási mérete, gyors lefolyása s a bevándorlók összetétele nyugtalanítja a szerzőt. Persze az sem mellékes, hogy a bevándorlók többsége a demokraták szavazótáborában köt ki, így a republikánusok a bevándorlás hangos támogatásával lényegében maguk alatt vágják a fát - véli Buchanan. De nézzük a számokat. 1960-ban az USA-ban mindösz- sze 16 millió fő volt nem európai származású. Jelenleg 80 millióan vannak. 1969-ben, Nixon elnök beiktatásakor Amerikában 9 millió külföldön született ember élt, jelenleg közel 30 millióan vannak. 2000-ben 8-11 millió közöttire becsülték az illegális bevándorlók számát. Buchanant kétségbe ejti a latin-amerikaiak bevándorlása, arányuk 1980 és 2000 között 6,4-ről 12% fölé nőtt, és az európai származású fehérek után máris a második legnagyobb etnikai csoportot alkotják, megelőzve a feketéket. Évente 1 millió 600 ezer illegális bevándorlót fognak el a 3500 kilométer hosszú mexikói határszakaszon. így is minden évben legalább félmillió illegális betelepülő csusszan át az Államokba. A hispán lakosság aránya az 1990 és 2000 közötti röpke 10 év alatt 25%-ról 32%-ra nőtt Kaliforniában és Texasban, és pár évtizeden belül többségbe kerülhetnek az Egyesült Államok két legnépesebb tagállamában! Los Angelesben és Miamiban máris a legnagyobb népcsoport a spanyol származásúaké, akárcsak Texas öt legnagyobb városából négyben. Buchanan szerint a mexikóiak mai bevándorlása több szempontból eltér a 19. századitól:- A Mexikó felől érkezők száma felülmúl minden korábbi bevándorlási hullámot.- A hispánok tekintélyes része (több millió ember) illegálisan tartózkodik az USA területén, túlnyomó többségük az amerikaimexikói határon szökött át.- Míg az egykoron Európát elhagyók többsége végképp búcsút mondott hazájának, a mexikóiakat csak egy folyó (a Rio Grande) választja el hazájuktól, sokan nem is akarnak megtanulni angolul.- A Mexikó felől érkezők többsége összefüggő területsávon telepedett le, amely Dél-Kaliforniától Texasig húzódik. Ez a gyéren lakott terület a 19. század második feléig Mexikó része volt, most demográfiailag visszahódítják a mexikóiak. Mivel saját rádióik, tévéállomásaik, újságaik vannak, jórészt elkülönült lakónegyedekben élnek, lassan államot alkotnak az államban, asszimilációjukra vajmi kevés esély mutatkozik.- A mexikóiak már egy új Amerikába érkeznek. A mindenkit amerikaivá tevő nagy olvasztótégely koncepcióját felváltotta a rongyszőnyeg elmélete. A politika már nem a beolvadást támogatja, hanem a multikulturalizmust, az etnikai sokrétűség megőrzését, s ennek érdekében anyagilag is segíti a különböző közösségeket. Bár Buchanan fontosnak látja hangsúlyozni, hogy az amerikai hispán közösség, beleértve a mexikói származásúakat is, jórészt dolgos, becsületes és törvénytisztelő polgárokból áll, azonban véleménye szerint eljött az ideje, hogy megerősítsék a déli határokat, és keményebben lépjenek fel az Amerikában illegálisan tartózkodók ellen. A közvélemény-kutatások mind azt jelzik, hogy a lakosság túlnyomó többsége azt szeremé, ha csökkenne a bevándorlók száma. Egyszerűen nevetséges, hogy a világ messze legerősebb katonai hatalma képtelen megvédem saját határait a bevándorlók özönétől, és tehetetlen a területén illegálisan tartózkodó sok millió bevándorlóval szemben. Ez két dologgal magyarázható. Egyrészt óriási a nyomás Mexikó irányából, hogy Amerika továbbra is nyitva tartsa kapuit. Mexikó lakossága az elmúlt időszakban évente egymillió fővel gyarapodott. Ha megszűnne a ki- vándorolás, a mexikói gazdaság egyszerűen összeomlana. Másrészt a hispán szavazók egyre fontosabbá válnak az amerikai politikában, a délnyugati államokban már meg- kerülhetetlenek, a demokraták és republikánusok is inkább a szavazataikért versengenek, nem akarják magukra haragítani őket. Emellett persze az olcsó munkaerő is fontos az amerikai gazdaság számára. Ha Mexikó nyitott határokat szeretne, nyissa meg a saját határait Guatemalával - vágja oda Buchanan Vicente Fox mexikói elnök kijelentésére utalva, majd veszélyes folyamatokra hívja fel a figyelmet. Miközben Mexikó semmit sem tesz a menekültáradat megállítására, sőt támogatja azt, az USA délnyugati államaiban erősödik a szeparatizmus és az etnikai alapú nacionalizmus a hispán lakosság körében. A hispán diákok amerikai szervezete, a MEChA nyíltan hangoztatja, hogy a délnyugati államokat Mexikóhoz kell csatolni. E szervezet egykori helyi vezetőjét, Antonio Villagrosát 2001-ben kis híján megválasztották Los Angeles polgármesterének. És más hispán szervezetek is a Mexikóhoz való visszatérést követelik, sok közülük állami támogatásban részesül mint kulturális szervezet. Aki hangosan tiltakozik ezen folyamatok ellen, azt egyből rasszistának bélyegzik. Közben megkezdődött a fehér és részben a fekete középosztály elvándorlása Kaliforniából, mindenekelőtt Los Angeles környékéről. Buchanan országos diskurzust szeretne a bevándorlásról, s nem a probléma szemérmes szőnyeg alá söprését. Ellenkező esetben az USA egy etnikaüag mélyen megosztott, konfliktusokkal teli társadalommá válik, és folytatódik a délnyugati államok, mindenekelőtt Kalifornia „balkanizációja”. Buchanan igyekszik a republikánus pártot meggyőzni, hogy a bevándorlás támogatásával a saját halálos ítéletét írja alá. Természetes, hogy a frissen bevándorolt lakosok inkább a demokratákat választják. A republikánusok hagyományos elvi álláspontja, az olcsó állam, a szabad vállalkozás és az alacsony adók főleg a módosabb (főként fehér) középosztálynak kedveznek, míg a bevándorlókat, akik kevés adót fizetnek, inkább a demokraták által ígért magasabb szociális juttatások érdeklik. Ez alól csak a kommunista diktatúrák elől menekülő betelepülők voltak kivételek, a hispán lakosok közül egyedül az USA- ban élő milliós kubai közösség tartozott ide. Csakhogy a mexikói származásúak több mint hússzor többen vannak a kubaiaknál. Az amerikai választók egyre inkább etnikai alapon oszlanak meg a két nagy párt között. A republikánusok minden igyekezetük ellenére a 2000-es elnökválasztáson mindössze az amerikai feketék alig egytizedének és a hispánok 35%- ának szavazatait nyerték el. Pedig George W. Bush és spanyolul kitűnően beszélő testvére, Jeb Bush floridai kormányzó mindent bevetett a hispánok meggyőzése érdekében. Ha a 35%-ból levesszük a republikánusok hűséges és szervezett kubai származású floridai szavazóit, akkor a hispán szavazatok kevesebb mint egyharmada elég szerény eredmény. A republikánusok azonban már több mint 3 évtizede számíthatnak a fehér választók kb. 60%-ának szavazatára, mindenekelőtt az USA középső és déli államaiban. Ez eddig bőven elég volt arra, hogy 1968 óta folyamatosan taroljanak az elnökválasztásokon. Mindössze két demokratának sikerült az elnöki székbe jutnia: Jimmy Carternek és Bili Clintonnak. Mindketten a déli államokból származnak (Carter Georgia, Clinton pedig Arkansas kormányzója volt). Köztudott, hogy a déli demokraták programja főleg gazdasági téren A Nyugat elsősége még megkérdőjelezhetetlen, de hatalma már csökken. A bevándorlók zöme teljesen eltérő kulturális közegből érkezik Európába.
